Olvasd a játékot: a 3-5-2-es taktikai formáció kialakulása

Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: a csapatok csak rohangáltak a labda után. Az 1870-es évekig kellett várni arra, hogy a kapus megkülönböztetett mezőnyjátékossá váljon. 1909-től viselt a csapattársaitól eltérő színű mezt, és csak 1912-ben jött el az idő, hogy megszabják: a kapus csak a tizenhatoson belül érhet kézzel a labdához. Az 1920-as évek végére azonban a taktika, és a taktikai formációk már nemhogy kialakultak, de a játék szerves részéve, fejlődésének mozgatórugójává váltak – és mindez azóta sem változott meg. Az Olvasd a játékot sorozatunkban sorra vesszük a futball taktikai formációt és legfontosabb posztjait, amelyek közül most a 3-5-2-vel foglalkozunk. Általános leírás  Megjelenés: A 3-5-2-es taktikai formáció alapjai Olaszországból származnak, és elsősorban a latin futballstílus (Dél-Amerika, Dél-Európa) területein népszerű.    Megjelenés ideje: Az 1980-as évek eleje.  Megjelenésének oka: Megjelenésének két változata ismert – vélhetően mindkét elgondolás párhuzamosan fejlődött egymással, és jelent meg végül a futball legmagasabb szintjén.  1) A második világháború utáni évtizedben Európa politikai, társadalmi és gazdasági erőtere kettészakadt Keletre és Nyugatra, a labdarúgásban erős egyszerűsítéssel viszont inkább észak és dél állt szemben egymással. Míg észak a négy védőben, a lestaktikában és a szélsőáttörésekben hitt, addig dél a három védőben, a söprögetőben és a pálya közepének uralásában. Amíg a foci első ötven évét a szemet gyönyörködtető összjáték, az egyén önkifejezése és a művészi szépség uralta, addig az öntudatra ébredés magával hozta a védekező irányzatok aránytalan megerősödését. A folyamatban az az Olaszország állt az élen, amely soha nem hitt a klasszikus vonalszélsőkben, a gyors, jól cselező játékosokban. Egyszerűen azért, mert ezek az egyéniségek meghatározzák egy csapat játékát, és ha történetesen gyenge napot fognak ki, akkor a csapat nyerési esélyei drasztikusan lecsökkennek.  Az olaszok inkább a rendszerekben, és a pálya közepének kontrollálásában hisznek, hiszen aki ezt a területet uralni tudja, az határozza meg a játék képét is. Az ehhez szükséges létszámfölényt az olaszok a szélső poszt feladásával érték el, és inkább szélső középpályásokat alkalmaztak szélső támadók helyett, hogy a kaputól minél messzebb megállíthassák az ellenfelet, már a pálya közepén. Mivel az olasz futball tulajdonképpen soha nem játszik kettőnél több csatárral – ezért is okozott nagy zavart a Serie A-ba berobbanó Rudi Garcia vezette AS Roma 4-3-3-as felállása, amellyel az első tíz meccsét zsinórban megnyerte a 2013/2014-es szezonban –, a három védő általában elég, hogy emberfölényben védekezzen egy csapat, vagyis egy túlbiztosított védelem elé egy túlbiztosított, ötfős középpálya került. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"250172","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"280","title":"Stephan Lichtsteiner, a svájci válogatott szárnyvédője a Magyarország elleni vb-selejtezőn (2–3) is ebben a szerepben játszott","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] A sportág fejlődését a támadó és a védekező futball ciklikus csatája határozta meg. Ebből a szempontból nem meglepő, hogy a labdarúgás az 1970-es éveket uraló totális futball korából néhány év alatt egy másik végletbe esett: az 1980-as évek ultradefenzív, cinikus felfogásába. Johan Cruyff gyűlölte a 3-5-2-t, gyakran hangoztatta, hogy ez a rendszer a futball halála. Nem véletlen, hogy az antifutballra fogékony Olaszország dolgozta ki az alapjait. 2) A 3-5-2 Dél-Amerikában is kialakult az 1980-as évek elején, de érdekes – és egyben érthető – módon egy egészen más ok miatt. A dél-amerikai futball már az 1950-es évek végén olyan támadó felfogású volt, hogy a brazil balhátvéd, Nílton Santos örökös felfutásai iskolát teremtettek – az ő modern megfelelőjének tekinthetjük például Roberto Carlost. Ezt a folyamatot fejlesztette tovább Carlos Bilardo, az argentinok szövetségi kapitánya, aki úgy okoskodott, hogy ha a védők amúgy is egyre támadóbb felfogásúak, akkor miért ne lehetne előre húzni őket a középpályára? Így született meg a 3-5-2-es felállás, amelyet az 1986-os vb-n ismert meg a világ. A változtatásnak azonban egy másik oka is volt.  Carlos Bilardo sehogy sem tudta az addig ismert keretek között a csapatába illeszteni Diego Maradonát, így az egész csapatot köré húzta fel. „Szeretek első lenni” – vallotta Bilardo. „A futballt a győzelemért játsszák. Aki show-t akar, az menjen színházba vagy moziba. A futball másról szól. Néhány ember teljesen el van tévedve ebben a kérdésben. Azt mondták, végzetes hibát követek el, ha három középső védővel állok fel. De én azt válaszoltam, hogy nem vagyok összezavarodva, higgadjanak le, mindent kézben tartok, minden rendben van. Az 1986-os világbajnokságon az egész világ láthatta. Amikor ezzel a felállással kezdtünk a meccseken, az egész világ csak nézett, senki nem ismerte részleteiben a rendszerünket” – üzent kritikusainak az 1986-os mexikói vb után, amelyet meg is nyert a csapatával. A sikert elsősorban Diego Maradonának köszönhette. Az argentin zseni – öt középpályással a háta mögött – teljesen szabadon futballozhatott Jorge Valdano melletti árnyékékként, irányítóként.  Az argentin páros mintájára az árnyékék szerepköre egyre elterjedtebbé vált a nemzetközi fociban. Ez a poszt olyan csatárt jelöl, aki ugyan elöl helyezkedik, de gyakran visszalép a középpályára a labdákért, így egyfajta irányítói szerepkört is betölt. Európában a dánok alkottak maradandót ebben a leosztásban: Preben Elkjaer Larsen és a mögötte futballozó Michael Laudrup kergette őrületbe az ellenfeleket. Életvidám támadójátékával, fesztelen futballjával és laza stílusával a fél világot maga mellé állította a csapat.  A klasszikus példa a modern árnyékékre a holland Dennis Berg­kamp, aki kivételes játékintelligenciájának és technikai tudásának köszönhetően tökéletesen alkalmas volt erre a feladatra. Ezzel együtt szinte mindenki támadóként, nem pedig középpályásként tekintett rá, noha – főleg karrierje második felében – inkább az előkészítés volt a feladata a klasszikus csatár Thierry Henry mellett.   Működési elve: A 3-5-2-es rendszerben a három hátvéd lényegében a védőzóna közepét szállja meg, jellemzően egy szabad emberrel középen és két emberfogóval, akik az ellenfél csatárait őrzik. A középpályán öt játékos helyezkedik el. Középen egy mélységi irányító, aki a támadások felépítéséért felel, mellette pedig két belső középpályás, akik tizenhatostól tizenhatosig futballozó, komplex játékosok. Ezt a hármast egészíti ki a két szélső középpályás. Amennyiben ez a két, szélre helyezkedő középpályás valóban középpályásként játszik, azaz a két támadó szellemű szélső védő lép egy sorral előrébb – ezt játszotta például Németország 1990-ben Stefan Reuterrel és Andreas Brehmével, vagy Horvátország 1998-ban Mario Staniccsal és Robert Jarnival –, akkor a felállás kevésbé defenzív, mintha két ortodox szélső védő játszana a középpálya két szárnyán. Bár az edzők folyamatosan igyekeztek tagadni, ez a felállás a gyakorlatban legtöbbször 5-3-2-nek minősül. A rendszer legfontosabb posztja a szárnyvédő.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"250169","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"352"}}]] Kik azok a szárnyvédők? A wingback egyike azoknak a kifejezéseknek, amik semmilyen formában nem kerültek be a magyar szakzsargonba: sem angolul nem használják, sem magyarra nem fordították – végül szárnyvédőként került magyarításra.  A wingback szó a wing (szélső) és a back (hátvéd) szavak összeolvadásából jött létre. A pozíció a háromvédős rendszerben felálló csapatok szélsőit takarja, akik játékhelyzettől függően a védelem vonalába is helyezkedhetnek, de fontos feladatuk a támadások segítése is, hiszen a wingback/szárnyvédő valójában középpályás. A poszt folyamatos mozgást követel a játékosoktól, akiknek védőként és szélsőként is fontos szerepük van, ezért fizikailag az egyik legmegterhelőbb feladat a szárnyvédő pozíciójának betöltése. A szituációtól függően a csapat felállása könnyedén módosítható háromvédősről ötvédős rendszerre. Az első szárnyvédő megjelenése a catenaccio térhódítása körüli időszakra tehető, amikor a söprögető bevezetésével egy újabb vízszintes zóna jelent meg a csapatok védekezésében. Nehéz pontosan megállapítani, de elfogadott, hogy az első szárnyvédő a Grande Inter baloldali védője, Giacinto Facchetti volt, azaz a poszt feltalálójának a milánóiak legendás edzőjét, Helenio Herrerát tarthatjuk, aki 1964-ben és 1965-ben is BEK-et nyert az Interrel.  A 3-5-2 emlékezetes estéje a BL-ben 2012 novemberében a Juventus hazai pályán fogadta ki-ki meccsen a BL-címvédő Chelsea-t. A meccs előtt egyértelmű volt: amelyik csapat veszít, az szinte biztosan az Európa Ligában folytathatja a BL helyett. A Juve semmit sem bízott a véletlenre: az első perctől nekiesett ellenfelének, és végül simán verte a címvédőt, a londoniak pedig kiestek a további küzdelmekből. A meccs érdekessége, hogy az eltiltását töltő Antonio Conte helyett Angelo Alessio ült aznap este a torinói csapat kispadján. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"250170","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"356"}}]] Juventus–Chelsea 3–0 (1–0)  Bajnokok Ligája, csoportmérkőzés, 2012. nov. 20.  Torino, Juventus Stadion, 40 200 néző, V: Cakir (török) Quagliarella (38.), Vidal (61.), Giovinco (90.)Juventus: Buffon – Barzagli, Bonucci, Chiellini, Licht­steiner (Caceres 63.), Vidal, Pirlo, Marchisio, Asamoah, Vucinic (Giovinco 83.) Quagliarella (Pogba 89.). Vezetőedző: Angelo Alessio Chelsea: Čech – Azpilicueta (Moses 60.), Ivanovic, Cahill, A. Cole, Ramíres, Mikel (Torres 71.), David Luiz, Oscar, Mata, Hazard. Vezetőedző: Roberto Di Matteo Hegedűs Henrik