„Nehezen engedem el az olimpiákat”

Egy tusra volt az olimpiai aranyéremtől, végül ezüstér- mes lett. Imre Géza azonban így is elnyerte sokak szívét – a 41 éves párbajtőrvívót a riói olimpia után hősként ünnepelték, a mai napig megállítják az utcán, hogy gratuláljanak neki. Két hónappal a játékok után az elvesztett döntőről és az esetleges hatodik olimpiájáról is készségesen beszélt.

Az elvesztett riói döntő után úgy fogalmazott, kell egy kis idő, amíg ezt feldolgozza, úgy 30-40 év. Azóta rövidült ez az időtartam?

A feldolgozás már megtörtént, de a döntő azóta is sokszor eszembe jut. És eszembe is fog, tényleg 30-40 évig, vagy még tovább is, de már megbékéltem a helyzettel.

Most milyen érzések vannak önben, ha visszagondol Rióra?

Öregszem, és próbálok a szépre emlékezni. Igyekszem pozitívan látni a helyzetet. Próbálok abba belegondolni, hogy az előző két olimpián mind a kétszer a 16 között estem ki, és az mennyivel rosszabb volt. Most két éremmel jöttem haza.

Egyéniben ezüst-, csapatban bronzérmes lett. Melyik verseny volt a fontosabb az ön számára?

Számomra a csapat mindig prioritást élvezett, mert ott nem egyedül vagyok. Jó a többiekkel együtt megélni a sikert, és együtt felállni a dobogóra. A mostani csapatban volt két olyan fiatalember, aki korábban még nem állt olimpiai dobogón (Rédli András és Somfai Péter), de most ők is megtapasztalhatták ezt az érzést. Ráadásul egyéniben Boczkó Gáborral egymás ellen vívtunk, én ütöttem el attól a lehetőségtől, hogy ő is érmes lehessen egyéniben, de a csapatbronzzal talán kicsit kárpótolta az élet.

Egy interjúban elmesélte, Boczkó nem szereti előre megnézni a sorsolást, így nem is tudta, hogy összekerülhetnek.

Száz éve együtt lakunk, Rióban is így volt. Pont az utazásunk alatt volt a sorsolás, mire leszállt a repülőnk, az edzőm nekem már jelezte, hogy sikerült belehúznunk. Onnantól kezdve nehéz volt, beszélt is volna róla az ember, hogy ő mit szól hozzá, de hát nem lehetett elmondani... Így csak magamban őrlődhettem. Annál is nehezebb volt ez a helyzet, hogy reggel egymás mellől keltünk fel, és este ugyanoda tértünk vissza.

A Boczkó elleni nyolcaddöntő volt a legnehezebb asszója Rióban?

Azt megnyertem, úgyhogy technikailag nem, de lelkileg biztos. Feleségemmel, Beával (Kökény Beatrix egykori kézilabdázó) megbeszéltük, hogy ő is látta rajtam, akkor voltam a legmegviseltebb, látszott, hogy az az asszó sokat kivett belőlem. Még az sem kizárt, hogy ez akkora koncentrációba került, hogy a végén esetleg ez ütött vissza.

És mi történt a döntőben? Egy tusra volt az olimpiai bajnoki címtől, a koreai Pak Szang Jong ellen 14:10-re vezetett, végül mégis ő nyert 15:14-re.

Semmi extra nem történt. Már 13-nál megtörtént egyébként, hogy a srác elkezdte keresni a pengémet, amit korábban nem tett. Annyira megütötte a pengémet, hogy mire én próbáltam kitérni előle, ő gyorsan befejezte az akcióit. Nem találtam az ellenszert. Nem az volt a baj, hogy nem szakítottuk meg az asszót, én teljesen tisztában voltam vele, hogy mit váltott, mikor váltott. Amikor visszanéztem az asszót, az is engem igazolt. Azért is néztem vissza a felvételt, hogy a csapatversenyre felkészüljek, de úgy látszik, valamit nagyon megérzett ellenem, mert ott is megvert négy tussal. Szóval taktikai váltás történt, minden más csak belemagyarázás. Ilyen prózai oka volt, megérzett valamit, és sajnos pont rosszkor. Még egy kicsit várhatott volna.

Rögtön utána képes volt visszanézni az elvesztett döntőt?

Nem aznap, hanem két nappal később. Aznap azért nagyon fájt.

Rióban az elvesztett döntő után is teljesen higgadtan, összeszedetten nyilatkozott, miközben mi, újságírók alig bírtunk megszólalni.

Úgy gondoltam, hogy ha megtiszteltek engem, vártak rám, drukkoltak, akkor az a legkevesebb, hogy válaszolok a kérdésekre, amíg bírok. Amikor egyedül maradtam, már voltak nehezebb pillanatok, de a sajtónak próbáltam elmondani, hogy mit éreztem. Nem voltak jó érzések, nem volt éppenséggel a boldogságom felhőtlen… Lehet, hogy ha megvert volna 15:8-ra, akkor könnyebb lett volna, de így tényleg nagyon közel volt az áhított aranyérem.

Mindezek ellenére ön lett az olimpia egyik legnagyobb magyar hőse, és sok új rajongót szerzett.

Csodálkoztam is, hogy miért lettem ennyire népszerű, közkedvelt. De nagyon jólesett, és nagyon sokat segített a két verseny közötti lelki felépülésemben a szurkolók szeretete. Olyan pozitív visszajelzések jöttek, amelyekbe én is bele tudtam kapaszkodni, és a csapat segítségére lenni. Nagyon örültem neki, hogy a csapat érmes lett, és ehhez én is hozzá tudtam tenni. Azt hiszem, ez látszik a képeken is, ha egymás mellé rakjuk a két dobogós fotót, a bronzéremmel olyan vagyok, mintha nyertünk volna.

Itthon hogyan fogadták?

A reptéren is volt egy nagy fogadás, arra nem számítottam. Gondoltam, hogy lesznek egy páran, de azt nem, hogy tömve lesz a reptér. Tudom, hogy nemcsak miattam, hiszen együtt jöttünk dzsúdósokkal, úszókkal, de nagyon jólesett, hogy ennyien voltak kint. A Syma-csarnokbeli fogadás is elképesztő volt, háromnegyed kilenckor érkeztem, és fél kettőkor tudtam elmenni, olyan sokan kíváncsiak voltak ránk. A mai napig megtörténik, hogy megyek az utcán, és odajön valaki: „Csak hadd gratuláljak!” Vagy megtörtént, hogy autóval mentem valahová, és az előttem lévő autós a dugóban a tükörben meglátott, és elkezdett tapsolni. A szurkolók szemében ez az ezüst egy arannyal ér fel. Persze vannak olyan helyzetei az életnek, ahol az aranyérmesek kivételezettebbnek tűnnek, de hát ők nyertek, és ez talán jár is nekik. Néha morfondírozunk egy kicsit, hogy kellene csinálni egy Érmesek klubját vagy Olimpikonok klubját, de az valóban különleges helyzet, ha valaki olimpiát tud nyerni, ez igazán megsüvegelendő.

Kapott olyan ajándékot, ami különösen kedves a szívének?

Voltak ajándékok, levelek, már az egyéni után is, és ez mind kellett ahhoz, hogy összekalapáljam magam a csapatra. De ami a legfontosabb volt, a kisfiam a verseny éjszakáján írt egy üzenetet, a kislányom pedig már előre gondoskodott róla, hogy meglepjen, becsempészett a táskámba egy biztató levélkét.

Felesége, Kökény Bea is nagyon közel állt az olimpiai bajnoki győzelemhez 2000-ben a női kézilabda-válogatottal, de végül ő is ezüstérmes lett. Hogyan élik meg, hogy önök a majdnem-aranyérmes család?

Nem is gondolkodtunk volna ezen, ha a sajtó nem kapja ezt fel. De nem azt szoktuk mondani, hogy ezüstérmesek vagyunk, hanem fehéraranyérmesek! A másik dolog, amit sokan elfelejtenek, hogy nekik Sydney-ben az elődöntőben mekkora szerencséjük volt. Ugyanez érvényes rám is – sokan nem vették észre, mert nem érzik annyira a vívást, de az elődöntőben a francia Grumier ellen döntetlen állásnál nekem is volt két nagyon szerencsés tusom. Ezt nagyon természetesnek gondoljuk, hogy ha mi adjuk, akkor az jár, de én nem felejtem el. Grumier a világ egyik legjobb vívója, már ott eldőlhetett volna a sorsom. Visszatérve az ezüstökre – mindkettőnknek van hiányérzete, és ha pont arra az egy meccsre, egy asszóra gondolunk, az nem olyan jó érzés, de összességében mindkettőnk pályafutása elég szép és gazdag volt, van egy boldog családunk… Szerintem van olyan olimpiai bajnok, aki irigyli a mi helyzetünket.

Csapattal többszörös Eb- és vb-érmes, legnagyobb egyéni sikereit azonban a közelmúltban érte el, tavaly világbajnok lett, idén olimpiai ezüstérmes. Miért alakult ez így?

Biztos lehetne erre valami szép okot kitalálni, hogy olyan vagyok, mint a jó bor. Egyébként későn érő típus voltam mindig is, nem csak vívásban. De talán az is benne van, hogy most már nem görcsölök annyira az egyénire, mint korábban, kicsit ezt elengedtem. Lehet, hogy ez kellett, hogy ez a teher legurult, elkezdtem élvezni, és elkezdtem úgy vívni, ahogy valójában tudok.

Húsz év alatt öt olimpián járt, egy interjúban úgy fogalmazott, már olimpiafüggő lett.

Az első olimpiámon, Atlantában rögtön érmet szereztem, és megismertem a feleségemet, Beát. Sydney azért volt különleges, mert itthonról néztem, megtudtam, milyen az, ha az ember itthonról drukkol, mikor ott is lehetne. Nem volt kellemes. 2004-ben majdnem nem jutottunk ki, de sikerült jól megcsinálni a kvalifikációt, ott lehettünk, ezüstérmesek lettünk a csapattal. Ennek részese voltam, de mégsem, mert nem ment jól a vívás, szinte egyből cserélni kellett. Csapattagként, de mégis csak nézőként néztem végig a versenyt. Jó érzés volt, hogy a társak elvitték a csapatot a döntőig, de az nem, hogy nem tudtam segíteni. Peking monumentális volt, egyéniben egy olasztól kaptam ki a 16 között, de egy jó vívótól, jó asszóban szenvedtem vereséget, ez benne volt. A csapat viszont nagyon fájt, világranglista-egyesként mentünk ki, és összekerültünk a szabadkártyákkal és egyéb úton-módon induló Kínával. Meg is vertek minket hazai pályán. Pedig éremben reménykedtünk, ráadásul tudtam, hogy ketten, Kovács Iván és Kulcsár Krisztián az olimpia után kiszállnak a játékból. Elkeserítő volt, amit csak fokozott a tudat, hogy Londonban nem lesz csapatverseny. Londonra úgy is készültem, nem biztos, hogy ki fogok jutni, de talán pont amiatt, hogy leraktam ezt a terhet, ott találtam magam a kijutó helyen. Az olimpia több ok miatt sem jött össze, ott is a 16 között búcsúztam. Ahogy mondtam is, most ezüstérmes lettem, és fogom a fejem, de pont amiatt, hogy korábban sok minden mást is megéltem, tudom, mennyire értékes egy érem, még ha nem is a legfényesebb.

Lesz-e hatodik olimpiája? Gondolkodik azon, hogy még Tokióban is ott lesz?

Az ember sok mindenre gondol, még Budapestre is gondolok! Nehezen engedem el az olimpiát, tényleg függő vagyok. Amikor nagyon fáj a derekam, akkor messzire száll ez a gondolat, de ha jobban érzem magam, edzésen a fiatalokkal én is elkezdek mozogni, akkor úgy érzem, ez még benne lenne. De valószínűleg még a mostani olimpia utóhatásait élem, egy kicsit várni kell, hogy át tudjam gondolni hideg fejjel, kell-e ez nekem, megvan-e ez bennem. Darnyi Tamással beszélgettem arról, hogy ő azért is a példaképem, mert a csúcson tudta abbahagyni. Nekem – ha nem is olimpiai bajnokként – talán most van a csúcs, bár ki tudja, korábban is éreztem már ezt, aztán jött Rió, ami egész jól sikerült. Szóval ki tudja, mikor jön el a csúcs lefelé vezető ága? Most Rédli Andris súlyos sérülést szenvedett, lehet, hogy egy kicsit ez is a folytatás felé terel, ha a csapatnak még szüksége lesz rám. De négy év hosszú idő, azért nagyon fáradságos meló ez. Nagyon szeretem a vívást, de lehet, hogy előbb-utóbb ki kell szállni.

Jelenleg edz, vagy csak a fiatalokkal foglalkozik?

Olyan sok elfoglaltságom van, hogy nem fér bele az edzés, bár már kezd hiányozni a fizikai erőfeszítés. De az is igaz, hogy fáj nagyon a derekam, nemsokára mágneses rezonanciára megyek, hogy mi a gond, hogyan lehet kezelni, mit lehet rá tornázni. Egyébként pedig edzősködöm a Honvédban.

Rió után érezhetően megnőtt az érdeklődés a vívás iránt?

Igen. A vívás nagyon jól szerepelt a négy éremmel, közte két arannyal. Most már nemcsak Pesten, hanem vidéken is gyakorlatilag ki lehet tenni a megtelt táblát, külön felhívások, toborzások nélkül is.

Ön egyébként hogyan kötött ki a vívásnál?

Úszással kezdtem, de már az elején látszott, hogy ez nem lesz jó, nem az én sportágam volt. Ezután próbáltam teniszezni, de ott a testvéremmel nem jöttünk ki olyan jól az edzővel, így egy-két év után abbahagytuk. Kilenc és fél éves voltam, amikor anyukám látott egy hirdetést az iskola falán, tudta, hogy jók a reflexeim, és azt javasolta, próbáljam ki a vívást. Szerencsém volt, jó edzőhöz kerültem, megtetszett a sportág.

Melyik eredményét tartja a legértékesebbnek? A tavalyi moszkvai egyéni vb-címet vagy valamelyik riói érmet?

Nem, és ezen mindenki kicsit csodálkozik. Minden olimpiai érmemre, Eb- és vb-címemre nagyon büszke vagyok, de a legfontosabb az atlantai bronzérem volt. Az volt az első egyéni érmem, amire picit felkapták a fejüket az emberek, és azért is nagyon fontos ez az érem, mert ennek köszönhetően ismerhettem meg Beát. Érmesként kint maradhattam az olimpia végéig, egyébként haza kellett volna jönnöm a versenyem után, és akkor nem ismerkedtünk volna meg.