Napraforgószállal kezdte...

Szinte megszámlálhatatlan a százéves ipolysági sportélet személyiségeinek száma. Egészen biztosan azonban a legismertebbek közé sorolható a ma Budapest közelében élő dr. Bényi Károly. A nyolcvannyolc éves, pergő nyelvű úriember a múlt század harmincas éveiben szerzett dicsőséget a honti városnak. Háromszor volt a gerelyhajítás aranyérmese a Csehszlovákiai Magyar Atlétikai Szövetség bajnokságán: a Lévai Torna Egylet (LTE) színeiben 1936-ban 55,26, 1937-ben 49,08 és 1938-ban 55,26 méterrel. 1938-ban Szlovákia és Kárpátalja bajnoka lett, 56,57 méteres dobással. „Szlovákia legjobbja, Mala doktor akkor éppen sérüléssel bajlódott – avat a siker körülményeinek feltárásába. – Második helyre számítottam a csehszlovák csúcstartó mögött, de távollétében én állhattam a dobogó tetején.”

Aztán máris a furcsa kezdés éveibe térünk vissza. A falusi ember már volt futó, gyalogló, de gerelyhajító előtte sosem. „Én voltam az egyetlen, aki napraforgószárat dobálgatott. Jött az első verseny, és úgy álltam rajthoz, hogy akkor vettem először kezembe a gerelyt. Azzal lettem középiskolai bajnok.”

Történelmi korrajzba bonyolódik, végén a sportszálak is felelevenülnek. Ipolyságon akkoriban nem csak jólét, de béke is honolt. Öröm volt együtt élni, mert az emberek tudták egymást szeretni, állítja évtizedek múltán. „Megszerettem a legjobb szlovák gerelyhajítót, ő barátjává fogadott, s így volt mindenki. Gyűgyön meglepte a szlovákokat, hogy magyar fiú megy oda tanulni. Ilyennel addig nem találkoztak. Én egy szót sem tudtam szlovákul, de részt vettem a munkájukban. Egy páran derültek rajtam, de a legtöbb elfogadott, mert mikor jött a vizsga, bevágtam a 800 oldalas szlovák szöveget, és tudtam. Csak a mondatfűzés nem ment jól, de abban segítettek. Mikor megmutattam, hogy a kaszálásban is helytállok, mindenki barátom lett a faluban. Azóta is állítom: mindkét nép egymástól tanul, mindenki azt értékeli a másikban, ami a jobb. A sport akkoriban borzalmasan összetartott bennünket, tiszteltük, megszerettük egymást. A szlovákok jártak a mi versenyeinkre, mi a szlovákokéira. Megint azt kellene csinálnunk, hogy hozzon össze a sport bennünket. Semmi másra nincs szükség.”

Edzőként neves tanítványai is voltak. A legismertebbek: dr. Kleiberné Kontsek Jolán diszkoszvetőnő és Földessy Ödön távolugró. Az előbbi már a tokiói olimpián (1964) 54,87 méteres dobással egy pontot szerzett Magyarországnak, négy évvel később Mexikóvárosban (54,90 m) pedig már az ötkarikás dobogó harmadik fokára állhatott. Földessy Ödön korábban indult az olimpián: Helsinkiben (1952) 730 centivel bronzérmes volt, Melbourne-ben (1956) kiesett a selejtezőben, mert legjobb kísérlete mindössze 698 cm-re sikerült.

Bényi Károly művelt, széles látókörű ember. Milyen szerepet töltött be életében a sport? „Ennek köszönhetem, hogy vagyok, mert rettentő rossz diák voltam, nem akartam tanulni. Undorodtam tőle, pedig hát lexikonokat olvastam már hat-hétéves koromban. Hetedikben még ismételtem is. Utólag azt állítom, az volt életem legszebb időszaka. Mozoghattam, sok mindent megismertem, és még közelebb kerültem a sporthoz. Hát ezért felejthetetlen számomra az az egy esztendő.”