„Matfiz”-esként a kosárpályán

Amikor annak idején először felment a pályára, gondolta volna, hogy ilyen hosszú és sikeres pályafutás vár önre a kosárpalánkok alatt?

11 éves fejjel egészen más célok lebegnek még az ember szeme előtt. A kosárlabdát azonnal megszerettem, ahogy bementem a tornaterembe, mindig jobb és jobb akartam lenni, mindig bizonyítani, megmutatni, hogy tudok kosarazni. Ez lényegében az egész pályafutásom alatt megmaradt bennem. Nem gondoltam, hogy mostanáig játszani fogok, mindig azt mondtam, hogy ha már olyan béna leszek a pályán, hogy rossz rám nézni, akkor szóljanak ám, hogy ezt már ne, hagyjam abba. Láttam ugyanis sok idősebb kosarast, akik akkor fejezték be a játékot, amikor már kínszenvedés volt nekik a pályán lenni. Ezért mindig kontrolláltam magam, hogy túl ne lőjem a dolgot. Másrészt, sokaknál az is közrejátszik a túl kései visszavoulásban, hogy nem tudják megtalálni a helyüket a civil életben. Nálam ez nem játszott szerepet, mert elég korán, 25-26 évesen elkezdtem dolgozni a kosárlabda mellett. Talán ezért is tudtam másképp hozzáállni a kosárlabdához, mert nem az volt a megélhetésem alapja, nem éreztem azt, hogy muszáj, muszáj, muszáj, tudtam élvezni az egészet.

És gondolom, az is fontos szempont, hogy alapvetően elkerülték a sérülések.

Szerencsés alkat vagyok, nem volt probléma kijönni a sérülésekből. Egyetlen térdproblémám volt, ami műtéttel végződött, és elhúzódott másfél–két évig. Az is inkább fejben volt nehéz, többször gondolkodtam, hogy abbahagyom a kosarazást, de belsőleg még nem éreztem, hogy ez lenne a helyes lépés. Aztán már csak apróbb sérüléseim voltak. Anyasági után még mindenképp vissza akartam térni, aztán kijutottunk az Eb-re. Utána akartam befejezni, de Diósi Albert tanár úr rábeszélt, hogy kellene még a segítség a pályán is a fuataloknak a somorjai csapatban. Így amíg úgy éreztem, a család és a munka mellett marad erre időm, vállalom, hiszen úgyis járok be a tornaterembe edzéseket tartani, akkor pedig már mindegy, hogy én is futkosok-e közben (nevet).

Nehéz volt kimondani áprilisban, hogy kész, vége, utoljára lép pályára?

Ez a szezon volt az, amikor a végefelé már úgy éreztem, hogy most már elég. Nem is azért, mert teljesítményben nem tudtam volna már adni pluszt a csapatnak – az idei statisztikáim is megmutatták, hogy nem az életkor a lényeg –, hanem azért, mert szeretnék már a csapatnak edzőként is többet segíteni. Játékos-edzőként ez volt a maximum, amit ki tudtam hozni a csapatból. Szeretnék most már csak az edzőségre koncentrálni, hogy ne kelljen foglalkoznom saját magammal, hogy hova kell futnom, mit kell csinálnom stb. a pályán. Együtt ez elég megterhelő volt.

Az edzőséghez már megvan a képesítése, vagy részt kell még vennie képzéseken, tanfolyamokon?

Mivel kosarazok/kosaraztam és Eb-n is részt vettem, a praxnak köszönhetően megvan a licenszem ahhoz, bármilyen kategóriában edzzek, kivéve az extraligában. Az I. ligában lehetnék vezetőedző a nőknél is, nemcsak az utánpótlás-csapatoknál, de a legmagasabb szinten csak asszisztens lehetek. Ezt szerettem is volna oldani, de Szlovákiában csak hároméves főiskolai képzés után kaphatja meg valaki ezt az edzői licenszet. Nekem sűrű az időbeosztásom és már elvégeztem egy jó egyetemi képzést (a Comenius Egyetem Matematika–Fizika karán – a szerk. megj.), próbáltam ezért más megoldást találni. Hosszas kutakodás után akadtam rá egy lehetőségre a nemzetközi szövetségen (FIBA) keresztül. Ez lényegében egy edzői tanfolyam, amelyre egy-egy férfi és női jelentkezőt választ ki a szlovák szövetség. Három egymást követő nyáron kell elmenni valamelyik utánpótlás-Eb-re, amely idején intenzív szemináriumokat tartanak nekünk angolul, év közben pedig online küldik a feladatokat. Minden tiszteletem a hazai egyetemi tanároké, de jelenleg úgy érzem, jóval aktuálisabbak például az euroligás nagycsapatok edzőinek előadásai, amelyek rám is várnak. Ez nekem mindig is egy álmom volt valahol, hogy a modern kosárlabda ászaitól tanuljak, és az angolban is fejlődjek.

Sokat változott a kosárlabda a pályafutása alatt? Mikor volt jobb kosarasnak lenni, a 2000-es évek elején, amikor ön kezdett, vagy most?

Most sokkal könnyebb kosarasnak lenni. Nagyon sok játékos, aki most mondjuk az elitet alkotja, pár éve még csak az átlagba tartozott volna. Most nagyon kicsi a konkurencia. 14 évesen az én korosztályomban, az 1984-es születésűeknél nagyjából 120 játékos közül kellett kiválasztani azt a 20-at, akik a válogatottnál szóba jöhetnek. Most alig pár csapat működik, és vannak korosztályok, amelyek teljesen kiestek. Így a kosarasok könnyebben el tudnak helyezkedni. De a teljes játékospiac is jóval nyitottabb, sokkal egyszerűbben külföldre szerződhet valaki.

Önben maradt hiányérzet amiatt, hogy csak szlovákiai egyesületekben fordult meg, külföldön nem?

Igen, volt, de egész hamar férjhez mentem, és gyorsan más prioritásaim lettek. Kétszer volt lehetőségem, hogy kimenjek, de mindkétszer nemet mondtam. Aztán ahogy telt az idő, már nem is vágytam rá. Szerepelhettünk így is a MEL-ben, a magyar–szlovák ligában is. És a kosárlabda sem töltötte ki már a teljes napjaimait, hiányzott a mentális kihívás. Ezért vállaltam civil munkát, amit szerettem és jól is végeztem a Környezetvédelmi Minisztériumnál, így pedig már tényleg nehéz lett volna országot váltani. Igen, voltak olyan szakaszai a pályafutásomnak, amikor úgy éreztem, valami kimaradt nekem, de ha egymás mellé tettem a pluszokat és a mínuszokat, akkor több érv szólt a maradás mellett. Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, elégedett vagyok azzal, ahogy az életem alakult.

Ki tud választani valamilyen eredményt, eseményt, akár egy mérkőzést, amivel a legelégedettebb, amire a legbüszkébb?

Aki kollektív sportot űz, annál az Eb, vb, olimpia a csúcs. Úgyhogy nagyon örülök, hogy kijutottam két Eb-re is. Kicsit bánom, hogy ezeken a tornákon nem kaptam annyi lehetőséget, amennyit szerettem volna, hogy jobban meg tudjam mutatni, ezen a szinten mennyi van bennem. De az edzői döntéseket egy profi játékosnak akceptálnia kell. A válogatottnál mindenki jó, ott alá kell magunkat rendelni a csapat sikerének, az adott feladatra koncentrálni. Örülök, hogy a szövetségi kapitányok bíztak bennem, és ott lehettem két Eb-n, ez mindenképpen egy csúcs. A rózsahegyiekkel való kétéves együttműködést nem úgy veszem, mint ha más lett volna, mint Somorján, nem éreztem úgy, hogy még följebb léptem. Nem is azért mentem oda, az anyasági alatt/után a család miatt szerettem volna, hogy együtt legyünk (Juraj Suja akkor a rózsahegyieknél dolgozott vezetőedzőként – a szerk. megj.). Nem volt ott rossz, de azért nem éreztem olyan jól magam, mint itthon Somorján, ahol teljesen másképp állnak hozzám, érzem, hogy megbecsülnek, amit ezúton is nagyon köszönök. Talán még a bronzérmeket emelném ki, amikből nem volt kevés. Főleg a somorjaiakkal szerzettek, egy ilyen kisvárosban, ilyen körülmények között nagyon jó, hogy ilyen eredményeink lehettek. De azt is nagyon szerettem, hogy Léda kislányom az utóbbi években már kijöhetett a meccsekre és láthatott játszani, bíztatott. Ezek olyan emlékek, amik nagyon megmaradtak bennem. Kiskoromból is megmaradtak pillanatok, amikor például az utolsó kosarat, amivel megnyertük a meccset, én dobtam.

S voltak egyéni elismerései is...

Persze, az is jólesik, amikor értékelik a munkámat, voltam az extraliga legjobbja, az Év játékosa is. De akár a mostani szezonban is az eurobasket honlap a legjobb osztogatóként értékelt ki a 2022/2023-as idényben, bekerültem a legjobb ötösbe. Ezek az elismerések megnyugtatták a lelkem, mert sokan azt mondják, azért vannak ilyen jó mutatóim, mert nem a legerősebb csapatokban játszom és ezért könnyebb dolgom van. Pedig éveken át ott voltam a topon és tudtam tartani a szintet akárhány évesen. Számomra nagyon fontos volt, hogy nem ingadozott a teljesítményem, és az edzőm és a játékosok mindig tudtak rám támaszkodni.

Különleges helyzeteket is megélt a játékos-pályafutása során, volt, hogy a férje edzette, de olyan is, hogy a férje az aktuális ellenfél edzője volt.

Ezek nagyon specifikus szituációk voltak. Amikor egymás ellen játszottunk, akkor komoly érzelmeket éltünk meg, ő másképp látta a történteket, én másképp láttam, nem mindig tudtunk megegyezni. Próbáltuk is jegelni a témát, fölösleges vitákra nincs szükség (nevet). Edzőként nagyon becsülöm őt, női vonalon szerintem ő a legjobb, aki alatt dolgoztam. Minden játékosból sikerült kihoznia a maximumot, ami az edzői munka lényege. Gyengébb kosarasokból kihozni a legtöbbet szerintem többet ér, mint összevásárolt játékosokból csapatot kialakítani. Jó volt vele ilyen minőségben együttdolgozni. A hátránya az volt – amit mi sosem, a környezetünk viszont állandóan oldott –, hogy férj-feleség vagyunk. Ha jöttek gondok, jó téma volt ez a válogatottnál is, ez kicsit beárnyékolta az egészet. Pedig sohasem voltam előnyben amiatt, hogy ő az edzőm, sőt, ha választani kellett köztem és egy másik játékos között, akkor mindig engem szorított háttérbe, nehogy azt mondják, azért játszik, mert a felesége. Nekem ebből csak hátrányom származott, neki is kellemetlen percei. Azt bánom csak, hogy mi is feleslegesen oldottuk ezt a dolgot, mert az emberek, ha akarnak, úgyis találnak valamit. Ha nem foglalkoztunk volna vele, akkor lehet, én is többet játszok, elégedettebb vagyok, neki is jobb eredményei lettek volna. Persze a fordítottja is megeshetett volna, de legalább magunk döntöttünk volna, nem a környezetünk.

Otthon azért ki tudják zárni a szakmát?

Azért szoktunk róla beszélni, néha adok neki egy-egy tanácsot azzal kapcsolatban, hogyan beszéljen a csajokkal és néha el is fogadja (nevet)… De sokszor tudatosan kerüljük a kosárlabdát, mert neki a rózsahegyi klub és a válogatott mellett már tényleg inkább kikapcsolódásra van szüksége itthon.