Hat évtizede pattog a labda a somorjai kosarak alatt

Hat évtized elteltével ünnepségen elevenítették fel az eltelt időszakot.

Üres tornateremben kezdték

Székely István az első lépéseket eleveníti fel. „Volt egy üres tornaterem az iskolában, mindenféle sportszerek nélkül. 

Valahol találtam két kosárlabdapalánkot. Vettem 13 koronáért bort a pedellusnak, és ketten felszereltük. 

Akkoriban nem ismerték Somorján a kosárlabdát. Sikerült megszerettetnem a diákokkal. Iskolacsapatunknak nagyszerű eredményei voltak, mindenkit végigvertünk – meséli a 91 éves sportághonosító. – Nagy Ferenc klubelnök és Diósi Albert, örökös edző már később kapcsolódtak ebbe bele. Akkor, amikor én ezt próbáltam a nyakamról lerázni, és Szilvássy Jóskát is bevontam. Ő ezt örömmel vette. Megfigyeltem már az első iskolai csapatban. Szeretett cselezni, időnként még saját magát is kicselezte. Lehetett látni benne a szervezőképességet. Nagyon okos és megbízható fiú volt. Rábíztam a többieket is, elvitte őket Nagyszombatba, mert nekem nem akaródzott menni. És máskor is vállalta, örült a lehetőségnek. Azután már ráhagytam, és nagyszerűen ment a csapatnak. 

A legjobb gimis együttes volt a járásban. 

Jóska jól csinálta, én meg élveztem, hogy a fiúk mindent magukra vállaltak. Néha odamentem közéjük megnézni, milyen jól megy nekik. Leültem a kispadra, és figyeltem. Csak azután jött Somorján a másik sportág, a kajak-kenu, amit szintén meghonosítottam a városban. De az már más történet.”

Életfilozófia-adagoló 

Diósi Albert fokozatosan merült bele a kosárlabdába. Diákkorában ismerte meg, folytatásképpen a testnevelési főiskolán ezen a szakon végzett, diplomamunkája is a témába vágó volt, s a posztgraduális képzés zárómunkáját szintén ebből írta. Szinte örökös (vezető)edző a klubban, maga nem számolta az éveket, de 1972-től biztosan. 

„Mikor visszakerültem a gimibe tanítani, Pista bácsi (Székely István – a szerző megj.) örült annak, hogy nem kell neki edzeni. Én meg a kosárlabdánál maradtam. Ott voltam a klubalapításnál, előbb játékosként, majd edzőként. Edzőként és gimnáziumi tanárként – végigtanítottam negyven évet – is azt mondom, és a szülőknek is állítom, a kosárlabda nevelőeszköz. Én legalábbis annak tartom. 

Nem az számomra lényeges, hány válogatott játékost neveltem ki, hanem az, hogy nagyon sok lánynak, később anyukának fiatal korában életfilozófiát tudtam adni, sportosat, kollektívet, (labda)játékosat, rávezettem őket a sportszerűségre. 

És bizonyos fokig ezt sikerült is megvalósítanom. A legnagyobb dolog számomra nevelőnek lenni. Azért is mentem mindig le a legkisebbekhez, akár az óvodásokig, és inkább elhagytam az extraligát, mint legutóbb is. A jubileumi ünnepségen jöttem rá, hogyan éltem. Edzések, meccsek láncolatában. Benne voltam, vagyok, még az időt sem igazán érzékelem. Rádöbbentem, hogy a hatvan év alatt életem kétharmadát a gyerekekkel töltöttem. Olyan egykori játékosaim is vannak, akik régen nyugdíjasok. Már betöltöttem a 76-ot. Magamon is csodálkozom, hogy mit keresek még a gyerekek között? Más edzők példája viszont igazolja, azért nem kell rögtön megijednem a kortól.”

Fantasztikus fegyvertény

Nagy Ferenc évtizedek óta klubelnök, de játékos és edző is volt, ám arra már csak kortársai emlékeznek. 

„Hosszú ideig télen kosaraztam, nyáron futballoztam. 13 évesen az ificsapatban kezdtem, majd folytattam, de a férfiakkal már nem kosaraztam, ugyanis főiskolás koromban átvettem a női csapat edzői munkáját. Gyerekekkel, kislányokkal kezdtük, évről évre vittem őket tovább. És a játékra már nem maradt időm, ezért abbahagytam – szólal meg játékosi-edzői énje. – Először titkárként dolgoztam. Méry Lajos bácsi volt az első elnök, mikor ő befejezte, én lettem az utóda. Mindez a múlt század 80-as éveiben történt, s azóta folyamatosan ezt a funkciót töltöm be. 

Közben már betöltöttem a 76-ot, s készülök átadni a klubvezetést. Mire e sorok megjelennek, addigra már más lesz helyettem. 

Egykorú vagyok Diósi Albert vezetőedzőnkkel, ő májusi, én novemberi. A kezdet kezdetén mind a két vonalat vittük, de hosszú távon nem lehetett csinálni a fiúkkal és a lányokkal is. Váltottunk arra a nemre, melynek sportolásával kevesebb klubban foglalkoztak Somorján, és így nagyobb lett a merítési lehetőség. Klubelnökként azt tartom a legfontosabbnak, hogy megtanítottuk a gyerekeket becsületesen sportolni, behúztuk őket az iskolából a tornaterembe, és megszerettettük velük ezt a gyönyörű sportágat. Legnagyobb fegyvertényünk az volt, hogy kétszer bajnoki bronzérmes lett a női csapat, utánpótlás-együtteseink meg országos elsők is voltak. De még ennél is nagyobb fegyvertény, azt mondanám, fantasztikus, hogy hatvan évig kibírtuk.”

Majd a Juli megoldja

Lelkes Júlia pótolhatatlannak tűnik a somorjai kosárlabdában. Mindig ott van, ahol lennie kell. A háttérben, de bevethető helyen. Ha galiba adódik a bírói asztalnál, rögtön elhangzik: „Majd a Juli megoldja”. Huszonöt esztendeje technikai vezető a klubban. Tizenöt évnyi kosarazás után fiatalon abbahagyta, aztán mikor lányai – Krisztina, Júlia és Barbara – is a kosarak alá találtak, ő is visszatért, és azóta oszlopos taggá vált. 

„Nagy Ferenc edzőnél kezdtem, de először a pozsonyi Lokomotívában kosaraztam, mert nálunk nem volt olyan csapat, amibe a koromnál fogva bekerülhettem volna – pillant vissza a kezdetekre. – Túl voltam a húszon, amikor megsérültem, és azután már nem folytattam. 

A lányok is hamar kapcsolatba kerültek a kosárlabdával, mert nagyapjuk, Kovács László akkoriban mérkőzésbemondó volt a klubban, és gyakran elvitte őket a sportcsarnokba, majd értük mentem. 

Mióta elektronikus lett a kapcsolattartás a szövetséggel és a klubok között, azóta nekem kell a meccseket bejelentenem, és én csinálom meg a regisztrációt is. És koordináló szerepem van a bírók segítőinek közelében. A szüleimtől megtanultam, hogy a háttérmunkára nem mindig akadnak olyan emberek, akik lelkesen csinálják. Én szívesen beszállok a közhasznú dolgokba, s amit a klubban végzek, azt is annak tartom. Nagyon szép kort ért meg a somorjai kosárlabda. Nem kevés munka van mögötte. Amatőr klub vagyunk, önkéntesek összefogásával tesszük a dolgunkat.”

Élete a kosárlabda

Nagy Kornélia szinte összenőtt a somorjai kosárlabdával. Gimnazistaként kezdte, és máig a klubban dolgozik, három korosztály csapatainak edzésein segédkezik. 

„Mikor Diósi Albert hozzánk jött tanítani, ő vezetett be ebbe a sportágba. Addig atletizáltam, minden sporttevékenységbe bekapcsolódtam. Korábban kajakoztam, de a tanár úr bevett a kosárlabdacsapatba. És ott maradtam. Azóta szinte folyton jelen vagyok a klubban. Valamikor a férjem is Somorján kezdett, és kosarazott is. Úgy is mondhatnám, hogy a családban van ez a labdajáték. Lányunk, Nagy Klára meg az élvonalban folytatta. Életem a kosárlabda, akármilyen mérkőzés van, mindenhol megnézem, a tévében is. Remélem, nyugdíjasként is segíthetem még sokáig a klubot.”

A visszatérés öröme

Suja Tímea az utóbbi harminc év kiemelkedő alakja a klubban. Könnyű szóra bírni: „Itt nevelkedtem, játszottam az utánpótlásban. Diósi Albert tanár úr volt a nevelőedzőm. Somorján kezdtem el az extraligában, vagyis a női élvonalban kosarazni. Nagyon fiatalon, de jól sikerült a bemutatkozásom. Gond nélkül bekerültem a női csapatba, sokat játszhattam. 

Voltak olyan évek, amikor nem otthon dobáltam a kosarakat, de utána mindig visszatértem, amikor szükség volt rám. Kétéves volt a lányom, mikor hazajöttem vele Rózsahegyről. Azóta itt vagyok. 

Játékosként, játékosedzőként a női csapatban, és az utóbbi pár éve már a fiatalokat is edzem. Jelenleg lényegében én vagyok a vezetőedző a nőknél, s ha kell, pályára is lépek velük, miközben a klub működésébe is besegítek – avat be pályafutásába. – Annak nagyon örülök, hogy megvolt a kapcsolatom a klubbal és még mindig megvan. Nem tudom, ez azért van-e így, hogy ilyen ember vagyok, és szeretek visszajárni, segíteni azoknak, akik kineveltek. Somorjaiként nagyon jó, hogy lakhelyünkön van egy ilyen klub, ahol felnevelnek, és aztán a legmagasabb szinten is lehet játszani. És így nem kell elmenni a családtól, messzebbre utazni, ami nagyon leegyszerűsíti az életet. Talán a fiatalok még nem veszik annyira észre, de idővel rájönnek, hogy nem olyan egyszerű idegen helyen játszani, akár az országban, akár légiósként külföldön. Nagy öröm számomra: a somorjai kosárlabda mindig volt olyan szinten, hogy elégedettséget adjon nekem, igazi élmény volt a szülők, a család előtt játszani. Számomra az is sokat jelent, hogy nemcsak a sportsikerek, hanem az emberi kapcsolatok szálai is összefutnak a klubban.”