Markovics János: A jó pap holtig tanul mondás egy karatemesterre is érvényes

Milyen változásokat hozott ez a lépcsőfok az életében, hétköznapjaiban?

Igazából semmit. Azon kívül, hogy rengetegen gratuláltak, amikor megszereztem az övfokozatot. Fizikailag nincs változás, mert minden nap edzek, azzal indítom a napot, hogy mozgok egy órácskát. És az edzések is zajlanak. Ha vizsgáztatok, vizsgáztathatok 3. danig. Az 5. dan mellett területi vezető is vagyok, s ez jogosít fel, hogy vizsgáztathatok, és adhatok mesterfokozatokat is.

Tavaly volt harminc éve, hogy belekóstolt kedvenc sportágába. Mit kellett azért tenni, hogy 5. danos mesterré váljon, ráadásul a stíluson belül dél-szlovákiai viszonylatban elsőként?

Számomra ez a karate iránti szerelemből fakad. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy feladjam, abbahagyjam, akármilyen nehézségek jöttek.

És jöttek?

Hát igen. Ha jól emlékszem, 2005-ben szinte a nulláról kellett visszahozni az egészet, újra összerakni a klubot.

Miért?

A karateszervezet elnökeként igyekeztem több helyen klubot nyitni, és átadtam az edzéseket tanítványoknak, ismerősöknek, barátoknak, hogy vigyék tovább azt, ami működik. Mire visszamentem közéjük, nem maradt ember. Akkor jöttem rá, hogy az érdeklődők nem karatéra járnak, hanem konkrétan hozzám, tehát a személyhez ragaszkodnak. Azóta erre figyelek. Hullámvölgyek is vannak, ilyen volt egy picit a Covid is, de azért kijöttünk belőle. Csak azt mondhatom, kitartás kell hozzá, az ember ne adja fel, gyakoroljon, legyen benne alázat. A jó pap holtig tanul mondás egy karatemesterre is érvényes.

Elsőként lett a stíluson belül 5. danos mester Dél-Szlovákiában. Ez már önmagában figyelemreméltó...

Más stílusokban vannak magasabb fokozatú mesterek is, mint én, de nem területi vezetők. Úgy tudom, a kyokushin karatéban egyedül vagyok ezzel, de nem szeretném magam a többi karatemester fölé emelni.

És a térség számára mit jelent, hogy már van 5. danos mestere?

Az emberek a külsőségekre adnak, s ha mondja valaki, azt már nagyon komolyan veszik. Igazán sokan azonban nem tudják, hogy mennyi munka van e mögött. Érdemben erre nem tudok válaszolni, egy külső megfigyelő talán jobban látja. Én tudom, hogy nekem mit jelent. A karate belső világában inkább világviszonylatban fontos a mesteri rang, mert ezáltal jobban elismerik az embert. Ez már a csúcs, mert innentől fogva már nem lehet feljebb vizsgázni.

A karate szeretete az élet szeretete, áll jubileumi Facebook-bejegyzésében. Mi ez? Hitvallás? Kihívás? Minek tartja?

Van egy mondás: a karate az élet, az élet a karate. De ez csak akkor igaz, ha az ember úgy is éli a mindennapjait. Tehát amit a teremben, a dojóban tanítok, azt nemcsak ott tanítom és élem meg, hanem mindenhol. Én is így élek, és igyekszek ilyen értékrendet adni a tanítványoknak. Habár nincs könnyű dolgom az internetes, facebookos, instagramos magamutogatós világban. Egy kés nem jó vagy rossz. Attól jó, hogy kenyeret vágok vele, attól rossz, hogy megölök vele egy embert. A Facebook se jó vagy rossz, csak akkor rossz, ha valaki átesik a ló másik oldalára, és azt hiszi, hogy a virtuális valóság maga a valóság. Inkább erről van szó.

Hangjából megítélve nem úgy tűnik, hogy belefáradt volna ebbe a munkába.

Én ezt imádom a mai napig. Egy picit kínlódunk az internetes világgal. Az a baj, hogy túl nagyok a gyerekekkel szembeni elvárások, nagyon nagy stresszben élnek, és igazán kevés a mozgás. Minden második lúdtalpas, a mi időnkben ez ritkaság volt. Ezt az ülő életmód hozta magával. És ott van a virtuális világ, a tévé... Ezek mind rabolják az időt, és nem vagyok benne biztos, hogy sok gyerek valójában él-e. Aki csak iskolába jár, és ül a számítógép előtt, az szinte nem is létezik, mert nincs gyerekkora. Ezzel kell felvennünk a versenyt, és valami olyasmit kell kínálni, amiért szeretnek karatéra, szeretnek hozzánk járni.