„Már nem csak a műkorcsolya szubjektív”

Mivel foglalkozik pontosan Angliában?

Másfél éve kezdtem dolgozni a nottinghami National Ice Centre-ben, ami egy csodálatos korisközpont. A beosztásom „director of skating”, vagyis én vagyok a műkorcsolya- és jégtánc-akadémia igazgatója. Igazgatói teendőim mellett az edzéseken is részt veszek, általában a felnőttekkel, de néha a juniorokkal is foglalkozom. Van egy nagy edzőcsapatom, amely húsz szakemberből áll. Az akadémia elég nagy, nyolcvan versenyzőnk van. Körülbelül két hónapja nyitottam meg a juniorakadémiát, ahová 4-6 éves gyerekeket hívunk. Most körülbelül harminc gyerek korcsolyázik ott, de májusig 80-100 fősre szeretnénk fejleszteni a juniorrészleget, s remélem, nemsokára 160-180 fős lesz az iskola.

Hogyan került az igazgatói székbe?

2005 óta folyamatosan hívtak ide dolgozni, de én mindig elutasítottam a meghívást, mert Magyarországon dolgoztam, s még korcsolyázott Juli és Tigran (Gurgen Vardanjan fia – a szerk. megj.). De amikor két éve újra felkértek, úgy döntöttem, megnézem a helyet. Nagyon tetszett, amit láttam, ahogy a vezetők hozzáállása is.

Vannak ismertebb versenyzők is az akadémián?

Nottinghamnek komoly korcsolyahagyományai vannak, Jayne Torvill és Christopher Dean is onnan származik. Nagyon sok jó korcsolyázó edzett a városban, az érkezésem előtt több olyan versenyzője volt az iskolának, aki indult Eb-n és vb-n. Jelenleg egy olyan felnőtt sportoló van az akadémián, aki tavaly ott volt a világversenyeken, David Richardson.

Milyen a műkorcsolya helyzete Nagy-Britanniában?

Nagyon sok a jégpálya, sok gyerek korcsolyázik, még sincsenek igazán jó versenyzők. Szerintem azért is, mert nem jól van megszervezve a munka.

Min kellene változtatni?

Itt egy bonyolult rendszer van érvényben, ami nehezíti a gyerekek fejlődését. Minden gyereknek háromféle tesztet kell megcsinálnia, tíz különböző szinten. Az egyik teszt lépésekből áll, a másik elemekből, a harmadik pedig maga a program. Ezek alapján a tesztek alapján kapnak lehetőséget a gyerekek, hogy induljanak bizonyos versenyeken. A tesztelés nagyon sok időt vesz igénybe, és kevés idő marad az igazi komoly munkára. De hát a tesztrendszert üzleti alapon hozták létre, minden tesztért fizetnek a gyerekek.

Mi az, ami Nagy-Britanniában jobban működik, mint Magyarországon?

Azon a jégpályán, ahol dolgozom, a csarnok igazgatója meg a helyettese minden kezdeményezésemet támogatja, és igyekszik a kedvemben járni.

Ezt úgy értsük, hogy Magyarországon ez nem volt mindig így?

Magyarországon ezt nehéz volt megvalósítani, már csak azért is, mert ott egy jégpálya volt, amit használhattunk. Amikor mindenki egy pályát használ, nehéz csodát tenni, bár mi akkor is tudtunk jó eredményeket elérni, amikor a régi Budapest Sportcsarnok pincéjében edzettünk. Sorolhatom a neveket: Sebestyén Júlia, Dorofejev Tamara, Póth Diána, Maros Barbara, Czakó Krisztina, de fiúkat is: Tigran, Kőszegi Zoli, Tóth Zoli. Ez egy jó generáció volt, meglátjuk, lesznek-e követőik. Kicsit szomorú vagyok a magyar műkorcsolya jelenlegi helyzete láttán.

Mi lehet az oka, hogy most nincs kiemelkedő magyar műkorcsolyázó vagy jégtáncos?

Az egyik ok például az, hogy amikor leégett a BS, egy felfújható sátorban korcsolyáztunk, s nem tudtunk kicsikkel foglalkozni. Volt tehát egy négy-öt éves időszak, amikor alig volt gyerek, s ez most megmutatkozik. Ráadásul kevés a jégidő, és elég drága is, a családoknak nagy áldozatot kell hozniuk ahhoz, hogy a gyerekeik korcsolyázhassanak. Nálunk, Nottinghamben a jeget például a város állja, a versenyzők jégdíjat nem, csak tandíjat fizetnek. Ilyen szerintem Magyarországon sehol sincs.

Az ön neve Magyarországon Sebestyén Júlia kapcsán lett ismert. Hogyan tekint vissza Juli pályafutására?

Juli kivételes tehetség volt, és nagyon szorgalmas is. 1990 januárjában kezdtünk (Vardanjan és akkori felesége, Jeranjak Ipakjan – a szerk. megj.) vele dolgozni, közvetlenül az után, hogy Magyarországra érkeztünk, s hosszabb-rövidebb megszakításokkal az egész pályafutása során ott voltunk mellette. Fantasztikus korcsolyázó volt, a világon az egyik legjobb. Kevés sportoló van, akinek ilyen hosszú és sikeres a pályafutása, például 14 Európa-bajnokságon vett részt.

Minek köszönhető, hogy Juli több mint tíz éven át a világ élvonalában tudott maradni?

A közös munkának, valamint Juli és a szülei hozzáállásának. Juli nagyon-nagyon kitartó volt. Kevesen tudnak ilyen hosszú ideig ennyire keményen dolgozni.

Juli azonban 2000-ben edzőt váltott, s elment Száraz Andráshoz, aki korábban is edzette egy ideig.

Juli szülei úgy gondolták, hogy ez lenne jó a gyereknek. De utána mégiscsak visszajött hozzám. Szerintem akkoriban ez hibás döntés volt a szülei részéről.

Közben azért Juli nyert egy Európa-bajnoki címet, 2004-ben, Budapesten. Örült neki?

Természetesen. Gyerekkora óta mi edzettük, úgyhogy mindenki tudta, hogy a mi munkánk is jócskán benne volt ebben az eredményben. Ezt, gondolom, Juli is tudja, és az összes szakember is. Amikor Juli bajnok lett, odarohantak hozzám gratulálni.

Nem volt csalódott, hogy nem ön ül mellette a lihegőben?

Nem. Persze, jobb lett volna, ha együtt érjük ezt el, mert már régóta ez volt a célunk, s közel is volt már ezekhez az eredményekhez. Három éven át mindig a legjobb hat között végzett az Európa-bajnokságon, hetedik volt a világbajnokságon, minden afelé mutatott, hogy egyszer Európa-bajnok lesz. Ekkorra már jól ismerték Julit, hiszen például 1999-ben, Prágában második lett a kűrben, a többszörös világbajnok Maria Butirszkaja mögött. Butirszkaja csak a nevének köszönhette, hogy nyert, Juli 17 évesen olyan programot futott, amilyet ma is ritkán látunk.

Azt mondják, Juli sokkal több érmet is szerezhetett volna, ha megfelelő sportdiplomácia van mögötte. Az egyik ilyen kiugró eset például a zágrábi Eb, ahol negyedik lett, holott dobogón kellett volna állnia.

Ott voltam, emlékszem rá. S nem az volt az egyetlen ilyen verseny. A sportdiplomácia tényleg nagyon fontos, s nemcsak a műkorcsolyában. Mi, edzők megpróbáltuk a maximumot kihozni a helyzetekből, de még nagyobb támogatásra lett volna szükség.

Sebestyén Júlia mellett a fiát, Tigrant is edzette. Hogyan tudtak együtt dolgozni?

Az elején voltak nehézségek, de Tigran értelmes, okos fiú, jó volt vele dolgozni, főleg, amikor nagy versenyekre készültünk. Nem gondolom, hogy Európa- vagy világbajnok lehetett volna, de jobb eredményei is lehettek volna, csak mindig rosszul jött ki neki a lépés: egy vagy két hellyel lemaradt a kvalifikációban, nem jutott a döntőbe. Kezdett csalódottá válni, hogy ennyit dolgozik, és sosem jön össze. Ezért nem korcsolyázik most.

Önt mi motiválja?

Nagyon szeretem a műkorcsolyát. Imádom ezt a sportágat, szerintem ez a legszebb sport, ami létezik. Igaz, van benne szubjektivitás, de ma már nagyon kevés az objektív sportág. A súlyemelésben is bíró mondja meg, hogy megtartotta-e a megfelelő hosszúságú ideig a súlyt a versenyző, ki volt-e nyújtva a könyöke stb. Fiatalon én is műkorcsolyáztam, ránézek a jégre, és egyszerűen örülök neki.

Igazgatóként nem hiányzik, hogy versenyről versenyre kísérjen egy-két korcsolyázót?

Nekem ez a mostani munka is nagyon tetszik. Vannak versenyzőim, ugyanúgy folytatom az edzői munkát, ahogy eddig, csak ezenkívül még vezetem a műkorcsolya-akadémiát is.

Mik a távlati víziói?

Szeretném, ha Nottinghamnek lenne egy extraklasszis versenyzője. Vannak tehetséges gyerekek, remélem, valamelyikükkel tudom teljesíteni azt a megbízást, ami miatt ennyi ideig vártak rám.

A magyarországi műkorcsolyával van még kapcsolata?

Most már csak távolról figyelem. Nyáron járnak magyar gyerekek is edzőtáborozni Nottinghambe, így látom, merrefelé tart a sport. Érdekel a magyar műkorcsolyázás, azért az a húsz év, amit Magyarországon töltöttem, nem múlik el nyomtalanul.

Hogyan került egyébként Magyarországra?

Ugyanúgy egy meghívásra jöttem. 1989 decemberében érkeztünk meg az akkori Leninvárosba, amit most Tiszaújvárosnak hívnak, s a Tiszai Vegyi Kombinát szabadidőközpontjában kezdtünk dolgozni az ottani csapattal, amelyben Juli is korcsolyázott. Tigran akkor csak kilenc hónapos volt.

Sejtették, hogy végül húsz évig maradnak?

Az első szerződés három évre szólt. Ezt aztán meghosszabbítottuk, 1994 nyarán pedig Budapestre költöztünk. A Tiszai Vegyi Kombinátra akkor nehéz idők jártak, nehezen működött a szakosztály, így amikor kaptunk egy meghívást a budapesti Axel Sport korcsolyázóklubtól, a fővárosba költöztünk.

Magyarországra érkeztekor tudott valamit magyarul?

Összesen öt szót. A gyerekek tanítottak meg. Nem jártam soha iskolába, de szerintem elég gyorsan megtanultam magyarul. A kollégák, barátok is mindig segítettek. Ezt a segítséget itt Angliában nem kapom meg.

Angolul viszont már tudott, amikor kijött.

Igen, bár az angolom még mindig nem elég jó, sőt, szerintem rossz. Sok nyelven beszélek, de angolul a legrosszabbul.

Nem volt gond abból, hogy a gyerekek nem értik?

A kisgyerekek bárkit jól értenek. A nagy tárgyalásokon pedig eleinte volt tolmácsom, de most már egyedül megyek. Nem mondom, hogy könnyű, de boldogulok.

Meddig szól a szerződése?

Határozatlan időre. A vezetők nem akarták időhöz kötni, úgy gondolták, hosszú időre jövök. Most én is így érzem, és remélem, minden, amit elterveztem, sikerülni fog.