Kvalifikációs zónák és a foci-vb: szégyenteljes az ázsiai mérleg

Az idei torna eddig az afrikai csapatok tornája: a tíz résztvevő közül kilenc is továbbjutott a csoportjából, egyedül az a Tunézia esett ki, amely helyi források szerint nagyon rossz hangulatban érkezett a tornára, sőt Sabri Lamouchi szövetségi kapitányt olyannyira nem szerették a játékosok, hogy egyes hírek szerint egyenesen toxikus volt a légkör az öltözőben – szóval nyugodt körülmények között valószínűleg Tunézia is többre lett volna képes, mint amit mutatott.

A csoportkörből Marokkó, Elefántcsontpart, a Zöld-foki Köztársaság, Egyiptom, Ghána, Szenegál, a Kongói DK, Algéria és Dél-Afrika is továbbjutott.

Az afrikai zónát jelentős mértékben érintette a negyvennyolc csapatra bővítés. Míg a legutóbbi világbajnokságra csak öt helyet kapott a kontinens, a FIFA ezt gyakorlatilag megduplázta: 2026-ban már kilenc automatikus hely járt Afrikának – plusz egy pótselejtezős, amit a Kongói DK végül sikerrel vett.

Felmerül a kérdés: hogy lehet az, hogy hirtelen kétszer annyi afrikai csapat jut ki, mégsem tapasztalunk „inflációt”? Hogyan lehetséges, hogy idén jóformán mindegyik csapat abszolút méltó a vb-szerepléshez?

A válasz talán nem is olyan meglepő: az évezred eddigi világbajnokságain nagyon változatos volt az afrikai mezőny. Ázsiával és a CONCACAF-zónával ellentétben nem ugyanaz a pár csapat gyűjtött állandóan vb-tapasztalatot. Aki ránézett az afrikai kvalifikációs csoportokra, az mindig parázsló párharcokat talált. Nyolc évvel ezelőtt például Nigéria Kamerunnal, Marokkó Elefántcsontparttal, Egyiptom pedig Ghánával harcolt a kijutásért, négy évvel ezelőtt pedig átszervezték a kvalifikációt, tíz csoport tíz győztese öt párharcban harcolt a vb-részvételért, és példának okáért Szenegál kiütötte Egyiptomot, Ghána pedig Nigériát.

Valójában tehát minimum három-négy világbajnokság óta mindig volt öt afrikai „naprakész”, otthon maradt válogatott az öt kijutó mellett.

Ez az, ami Ázsia esetében nem így volt és pontosan ez az, ami idén kiütközött. Az ázsiaiaknál a fluktuáció minimális, de kis túlzással nem is létezik. Ausztrália, Dél-Korea, Japán, Szaúd-Arábia és Irán 2022-ben és 2018-ban is ott volt a tornán – rajtuk kívül senki más, csak ´22-ben a házigazda Katar. Ha leegyszerűsítjük, akkor eddig tulajdonképpen a kiemelkedő ázsiai válogatottak kijutottak a vb-re, a nem kiemelkedők pedig nem. Ez változott most a mezőnyből egyértelműen lefelé kilógó Katarral, Üzbegisztánnal, Jordániával és Irakkal.

Kilencből hét ázsiai válogatott búcsúzott a csoportkörben – ez elég súlyos tény, és átfogalmazva sem hangzik jobban: a tizenhat búcsúzóból hét ázsiai. Ázsia látványos kudarcot vallott, nem először. A vb-ről vb-re indokolatlan ázsiai létszámnövekedésnek a józan ész szerint azonnal véget kell vetni. Vajon a FIFA érzékeli ezt?

A teljesség kedvéért említsük meg a többieket is. Az ázsiai példa rávetíthető Észak- és Közép-Amerikára is. Az egyébként is rutinosabbnak számító három házigazda továbbment, Curacao és Haiti viszont lefelé lógott ki, utóbbinak a pontszerzés sem jött össze.

Dél-Amerika felelt meg a leginkább az előzetes elvárásoknak: a hat résztvevőből három csoportelső, három pedig csoportharmadik lett, összességében pedig csak egy búcsúzott – a meglepetés legfeljebb annyi, hogy az nem Paraguay, hanem Uruguay lett.

Új-Zéland az „agyonhátráltatott” Irán elleni bravúrponttal és két sima vereséggel bizonyította, hogy az óceániai bajnok számára egy elképesztően nagylelkű ajándék a vb-részvétel. Európa esetében enyhe alulteljesítésről beszélhetünk, a tizenhat résztvevőből végül három (Csehország, Skócia, Törökország) búcsúzott a csoportkörben, és ez bizony hárommal több, mint amit a legnagyobb elemzőcégek jósoltak.