Két székelyföldi rádiós olimpiai álmai

Aki magyarként ott volt a pjongcsangi olimpián, az biztosan soha nem fogja elfelejteni azt a csütörtök estét, amikor a magyar rövidpályás gyorskorcsolyaváltó olimpiai bajnok lett. Hogy élték meg azt a napot?

Szép Zoltán: Aznap 11 alkalommal váltottunk buszt, egyszer taxiztunk és egyszer gyakorlatilag stoppoltunk, hogy eljussunk a döntő futamra, hisz aznap még sok más helyszínen jártunk, és szokás szerint futottunk egyik helyről a másikra. Fent voltunk az olimpiai faluban Tófalvi Évánál, amikor kiderült, hogy nem fogunk felférni a buszra, amivel eljuthatnánk az MPC-hez, azaz a fő sajtóközponthoz. Ekkor, ha nincs Éva, szerintem nem is érünk oda a döntőre! Ő könyörgött be minket egy hivatalos autóba, ami elvitt az úgynevezett Medal Plazára, ahol az éremátadás zajlott, és ott elértünk egy buszt, amivel lejutottunk Kangnungba. Ott már kétségbeesetten próbáltunk taxit fogni, de nem sikerült, így hajszálon múlt ugyan, de egy busszal odaértünk a B döntő kezdetére. Olyan ideges voltam, hogy mondtam is Zolinak, remélem, nyerünk valamit! Erre Zoli mondta, ha lesz egy érem, akkor ő el is felejti mindazt, ami történt velünk, és elégtétel lesz!

Tényleg az lett, nem is akármilyen…

Szép Zoltán: Nem ültünk be az újságírók közé, hanem a lépcsőről figyeltük az eseményeket, és nem bírtunk leülni. Én annyira izgultam, vagy inkább ideges voltam, hogy le sem bírtam venni a szemem a jégről, csak figyeltem, és minden egyes körben arra koncentráltam, azért szorítottam, hogy jól menjen a váltás, ne csússzunk ki. Aztán, amikor kiestek a koreaiak, mintha megbolondultunk volna, már csak azért szurkoltam, hogy bírják ki, és csak menjenek végig. Az, hogy végül arany lett... Hát nem gondoltam volna, épp ezért akkorát kiabáltam, hogy a hangom is elment, és azt hittem, a biztonságiak kivisznek! Remek érzés volt ott lenni az első és történelmi aranynál, megkoronázta az olimpiát.

Pedig előzetesen az egyéni számokban nagyobb esélyt jósoltak a magyar versenyzőknek, de ott nem jött össze az érem.

Kádár Zoltán: A váltó az utolsó szalmaszál volt, amibe még kapaszkodni lehetett. Az egyéni versenyeken nem jött össze az éremszerzés, így gyakorlatilag mindent egy lapra kellett feltenni. A csapat, az egész küldöttség, a magyar sport megérdemelte már az érmet, eddig egy picike szerencse hiányzott hozzá. Egész nap mi, újságírók is próbáltuk elterelni a figyelmünket mindennel, ne a váltó legyen a fő téma. Tudat alatt mi sem akartunk nyomást helyezni a srácokra. Bár korban nagyon vegyes volt a váltó, azért hatalmas volt az elvárás velük szemben. Szó szerint egy nemzet figyelte őket, és várta tőlük a medáliát. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor kiderült, hogy nem késsük le a döntőt – azt hiszem, soha sem bocsájtottam volna meg magamnak, ha ott vagyok, és nem látom élőben, de ez egy másik történet, valakiknek dolgozni is kellett egész nap. Estig szinte semmit sem ettünk, Zozó elfutott valami hotdogért, és hozott mellé sört is. A B döntő első köreiben eltüntettem mindent, csak a nagydöntőre koncentráltam. És az jutott eszembe, milyen kiváltságos helyzetben vagyok, hogy láthatom, amit... nagyon szerettem volna. Egy érmet, egyetlenegy picike érmet.

Mi járt a fejében a futam alatt?

Kádár Zoltán: Nagyon szurkoltam a srácoknak, mind nagyon jó fejek, akik tudták, hogy világsztárok, de nem szaladt el velük a ló. Mekkora lehet a nyomás rajtuk? Mennyire izgulhatnak? Csak el ne izgulják a kanyarokat, az előzéseket, a váltásokat, a taktikát, a... Hú mennyi akadály! S még ott van a másik három csapat is... Aztán Dél-Korea kiszállt az éremharcból. Magamban és Zozónak is mondtam: nyugodtan, mert az érem már biztos, de mi lenne, ha??? És akkor meglódultak a Liu testvérek, pillanatok alatt az első helyen csúsztak, és így is haladtak át a célvonalon. És akkor felszakadt a gát! Akkorát üvöltöttem, hogy két napig alig tudtam tudósítani. Valami olyasfajta katarzis állt elő, ami egy életben csak párszor adatik meg az embernek. És ez is egy és megismételhetetlen pillanatává vált az életemnek. Az első magyar téli olimpiai aranyérem! És ennek én is részese voltam, élőben, a helyszínen. Azt hiszem, nem kell szégyellnem, hogy kicsit nedves lett a szemem...

Az arany mellett mi volt a legkülönlegesebb élményük Pjongcsangban?

Kádár Zoltán: Nekem egyszerűen az, hogy ott lehettem az olimpián. Ez óriási dolog!

Szép Zoltán: Egy csíkszeredai barátom, Kinda Géza hódeszkásként pályanyitó volt az olimpián. Találkoztunk kint, megölelgetett, pedig kordon volt köztünk, aztán pedig fogta magát, és felvitt minket egészen a rajtig. Az edzők ott vaxolták a snowboardokat mellettünk. Bevitt az étkezdébe, ahol semmi keresnivalónk nem lett volna… Hatalmas élmény volt, hogy láthattam őt lecsúszni az olimpiai pályán, még ha nem is hivatalos versenyzőként, de mégis ő nyitotta meg a versenyt!

Kádár Zoltán: Az is nagyon érdekes volt, hogy egy másik kultúrába csöppentünk bele, a helyiek nem beszélnek nyelveket, a kommunikáció lecsökken néhány szóra és a mutogatásra…

Szép Zoltán: A taxiba már eleve azzal ültünk be, hogy az egy élmény lesz.

Kádár Zoltán: Egyik este megmutattam a telefonomon a taxis bácsinak, hová szeretnék menni, ő pedig elővette a nagyítóját, úgy nézte meg… De ez még hagyján, utána a saját GPS-ébe is ugyanezzel a módszerrel ütötte be a címet… És a koreai kaja is nagyon nagy élmény…

Készítettek is több vicces videót, amelyben bemutatták a koreai konyha remekeit, például az epres szendvicset…

Kádár Zoltán: Nagyon bizarr, de nagyon finom. Édeskés fehérkenyér-szeletek közé tejszínhabot kentek, és félbevágott epreket raktak bele. És nem olyan műeper, hanem igazi eperíze volt.

Mennyi anyagot készítettek Dél-Koreában? Egyszer éppen a Kangnung és Pjongcsang közötti buszról nyomták le az élő sportműsor felét, s hallottam olyat is, amikor románul jelentkeztek be a román rádióba.

Szép Zoltán: Elsősorban a romániai magyar sportolókat figyeljük, utána a magyar sportolókat, utána pedig a román sportolókat. Ezt követően jönnek azok az események, ahol nincs magyar vagy román érdekeltség, de az emberek követik, mint például a síugrás. Mivel rádió vagyunk, rengetegszer jelentkeztünk be napközben, de emellett a honlapra is kellett dolgoznunk. Rengeteg hírt raktunk fel a honlapunkra, hanganyagokat töltöttünk fel, készítettünk a román rádiónak is interjúkat románul…

Kádár Zoltán: Gyakorlatilag tíz rádiónak dolgoztunk. A román rádiótársaságnak vannak különböző területi stúdiói, az egyik a Marosvásárhelyi Rádió, ahol román és magyar nyelven sugároznak, de vannak német és roma nyelvű műsoraink is. Más területi stúdiókban csak román nyelven van adás. Mi a központba küldjük az interjúkat, és onnan továbbítják az egyes stúdiókba.

Szép Zoltán: Nagyon szerencsések vagyunk, hogy ketten lehettünk kint, mert ugyanezt megcsináltuk Rióban egyedül. Zoli a paralimpián, én az olimpián. Így, hogy ketten voltunk, könnyebb dolgunk volt, de még így is alig bírtuk.

Kádár Zoltán: Az is furcsa volt, hogy magyar sportolót románul is kellett kérdeznünk. Magyarul megvolt az interjú, aztán jutott eszünkbe, hogy románul elfelejtettük megkérdezni. Pedig az is a célunk, hogy a mi magyarjainkat megismertessük a románokkal, hogy tudjanak róla, van itt egy sportoló Erdélyből, Székelyföldről, aki Romániát képviseli, de magyar.

Szép Zoltán: Vicces volt, amikor a biatlonos Tófalvi Évát románul is faggattuk. Amikor vége lett, Éva rám nézett: „Azért, hogy én is csíkszeredai vagyok, meg te is, és mi ketten egymással románul beszéljünk!” Kacagott rajta nagyokat.

Tófalvi Éván kívül milyen magyar nemzetiségű sportolók voltak még a romániai küldöttségben?

Szép Zoltán: Lőrincz Tímea sífutó, aki szintén román színekben versenyez. De a magyar színeket képviselő Szőcs Emőke sífutó is földink. Kinda Gézát már említettem a hódeszkásoknál, és volt még egy edző a síugróknál, Magdó Csaba, aki eléggé gyengén beszéli a magyart, de beszéli. S itt van még Márton Simon, a biatlonválogatott edzője, Tófalvi Éva edzője. Évához hasonlóan ő is a hatodik olimpiáján járt. Már ő is rengetegszer abba akarta hagyni, mint Éva, de végül azért Pjongcsangban is ott volt.

Amikor románul kell bejelentkezniük a román rádióba, nem izgulnak, hogy elrontanak valamit?

Szép Zoltán: Nem azt mondom, hogy nem aggódom emiatt, de úgy gondolom, az emberek úgyis tudják, hogy magyar vagyok. Bármennyire is koncentrálok az akcentusra, úgyis tudják, hogy nem vagyok román. De azt gondolom, az a hiteles, hogy én bejelentkezek az olimpiáról, elmondom az élményeket.

Kádár Zoltán: Inkább a szakmai tudás a fontos, mint a nyelvhelyesség. Ha tökéletes románsággal mondom el a blődséget, az sokkal rosszabb. Úgyis tudják rólunk, hogy nem ez az anyanyelvünk. Marosvásárhelyen volt egy román nyelvű sportműsorom is. Nem akartam elvállalni. Többször tudósítottam már különböző sporteseményekről románul, mindig elmondták, hogy Kádár Zoltán a tudósító, tehát azért a hallgatók tudták, hogy nem egy román anyanyelvű riporter tudósít. Amikor a tévében felkértek, hogy szerkesszem a román sportműsort, azt válaszoltam: „De hát én nem tudok olyan jól románul...” Azt felelték: „Nem számít! Értesz a sporthoz, és ez a lényeg!”

Szép Zoltán: Én román válogatott sítájfutó is vagyok. Úgy képviselem versenyeken Romániát, hogy tudják rólam, magyar nemzetiségű versenyző vagyok. Amikor bekerültem a válogatottba, nem tudtam románul. Pont Szlovákiában, Bazinban voltunk 2008-ban egy ifjúsági Európa-bajnokságon, ahová úgy mentem el, hogy legfeljebb egy teát tudtam kérni románul.

Kádár Zoltán: Soha nem hallottam egyetlen negatív visszajelzést sem emiatt.

Szép Zoltán: A román kollégáink is annak örültek, hogy ott voltunk az olimpián, nem azon lovagoltak, hogy esetleg valahol helytelenül használtuk a nemeket.

Ha már említi a sítájfutást, összefoglalná röviden, mi ennek a sportágnak a lényege?

Kádár Zoltán: Összefoglalhatom én? Pincérek tálcával a nyakukban futkároznak az erdőben síléceken, és kilötyögtetik az italt!

Oké, ez volt az egyik definíció...

Szép Zoltán: A sítájfutás gyakorlatilag két sportágból áll, tájékozódás és sífutás. Mi is ugyanolyan szinten sífutunk, mint a sífutók, a különbséget az jelenti, hogy mi a rajt előtt nem tudjuk, honnan hová kell eljutnunk. A rajt előtt 15 másodperccel kapunk egy térképet, amit a mellkasunk előtt rögzített térképtartóba rakunk – innen a pincéres hasonlat. A rajt és a cél között vannak checkpointok is, amelyeket kötelezően kell érinteni. De az útvonalat te választod meg. Te döntöd el, hogy átmész a hegyen, vagy megkerülöd a hegyet. Lehet, hogy gyorsabbnak tűnik átmenni rajta, de lehet, hogy az a jobb, ha megkerülöd. A sífutással összehasonlítva az is különbség, hogy nálunk a pálya 70%-án egy méter széles nyomok vannak, így sokszor nem tudunk korcsolyastílusban haladni, hanem sokat párosbotozunk, vagyis klasszikus stílusban sífutunk, vagy pedig féllábas korcsolyázást csinálunk: az egyik láb egyenes, a másikkal oldalra korcsolyázunk. Van olyan ellenfelem, finn sítájfutó, aki részt vett a sífutók országos bajnokságán, és nemhogy részt vett, hanem top 10-es versenyző volt! Vagyis a teljesítmény színvonala hasonló.

Kádár Zoltán: Csak még van közben egy rejtvényfejtés, a térképolvasás. És amikor egy profi sportolónak is elfogy az oxigénje, akkor nem tud már gondolkozni.

Szép Zoltán: Kétszázas pulzusnál jönnek a bakik. Mint a GPS, elkavarsz. Ez teszi a különbséget, kinek a GPS-e nem kavar el annyira. Mert az nyer, aki elsőként ér be a célba. Részt vettem már Vk-futamokon, Eb-n és vb-n is, így ha valaha olimpiai sportág lesz, akkor az is lehet, hogy romániaiként ott lehetünk. Ha nem is én, de talán egy csapattársam.

Mennyire reális, hogy bekerül a sítájfutás az olimpiai programba? Az egyik fő követelmény, hogy jól mutasson a tévében...

Szép Zoltán: Nagyon jól tud kinézni, erre volt bizonyíték a tavaly márciusi sítájfutó-vb Krasznojarszkban, ami az Universiade tesztversenye volt. Ott a kameraállásokat, a közvetítést is tesztelték. Nagyon jó minőségű tévéközvetítést tudtak csinálni, úgy, hogy egy kívülálló is értse, mi zajlik, viszont nagy befektetés, mert több kameraállás kell, mint egy biatlonversenyen. Az Universiade sportágai közé már bekerült a sítájfutás, ez az első kapu ahhoz, hogy az olimpiai programba bekerüljön. De tudom, hogy egy nagy biznisz. Ha jól lobbizol, van rá esély, ám ez a nemzetközi szövetségtől függ. Valószínűleg én már sportolóként nem fogom ezt elkapni, de talán egyszer edzőként eljuthatok olimpiára.

A másik Zoltánnak is vannak olimpiai álmai?

Kádár Zoltán: A sportszeretetet néhai édesapámtól örököltem, aki 1964-ben tornászként ott volt a tokiói olimpián. Óriási álmom, hogy a 2020-as tokiói olimpián ott legyek, vagy sportújságíróként, vagy nézőként, de mindenképpen el szeretnék jutni. A bicepszemre tetováltattam egy fotót, amelyen édesapám a tokiói tengerparton egykezes kézenállást csinál egy sziklán. Féltem megmutatni édesanyámnak a tetoválást, mert édesapám már 1989-ben meghalt. Azt hittem, ha meglátja, kapok tőle két nagy pofont. Aztán a fiam szalagavatóján véletlenül kilátszott a pólóm alól, ott látta meg édesanyám. Elsírta magát, neki aznap dupla öröm volt. Pofonról szó sem volt. Ha eljutok Tokióba, meg fogom tanulni az egy kézen állást, és rólam is készülhet egy ilyen fotó.