Gattusóval menekülne a Milan – innen szép nyerni

Mateo Musacchio, Ricardo Rodríguez, Andrea Conti, valamint Franck Kessié személyében négy új igazolást pakolt a kezdőbe Vincenzo Montella, aki aztán csereként még három újoncot küldött akcióba, Hakan Calhanoglut, André Silvát és Fabio Borinit. Az új korszak aztán azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna. 
 
Hogy a piros-fekete rajongók hirtelen jött nyári lelkesedését megértsük, kicsit vissza kell tekintenünk az elmúlt évekre, amikor a különböző milanos szurkolói fórumokon rendre azt mantrázták a drukkerek, hogy akkor lehet majd újra nagy Milanról beszélni, ha Silvio Berlusconi végre lepasszolja a klubot. Az életművész korábbi miniszterelnök ugyanis már csak nagyotmondásban volt erős, a korábban megszokott nagy neveket nem szállította, és a drukkerek előbb-utóbb azt is megunták, hogy Berlusconi harcostársa, a dörzsölt Adriano Galliani néhány diszkontigazolással próbálta betömködni az egyre csúnyább lyukakat.
 
Se Berlusconival, se nélküle
 
A Milan utoljára 2011-ben volt bajnok, akkor még Zlatan Ibrahi­movic, Antonio Cassano, Robinho és Alexandre Pato tartotta rettegésben az ellenfeleket, miközben a középpályán Andrea Pirlo, Gennaro Gattuso, valamint Clarence Seedorf futkározott, hátul pedig a védelmi miniszter, Alessandro Nesta mellett Thiago Silva adta meg a stabilitást. Az említett klasszisok közül Pirlót még azon a nyáron könnyű szívvel elengedték a Juventushoz, a többiek Robinho kivételével 2012-ben távoztak, Gattuso és Nesta könnyek között, Ibrahimovic és Thiago Silva pedig 21, illetve 42 millió euróért.
 
Azzal, hogy a Milan pénzzé tette két legértékesebb játékosát, egyértelművé vált, hogy a Berlusconi-éra új szakaszához érkezett, a klub már csak a brandjében tartotta meg nagyhatalmi státuszát, a pályán egyre kevésbé emlékeztetett korábbi önmagára. 2013 tavaszán még összejött egy BL-részvételt érő bronzérem az idény első felében Stephan El Shaarawy, a másodikban Mario Balotelli által húzott csapatnak, aztán sokáig maradt a szürke massza, majd 2016-ban beesett egy kupadöntő a Juventus ellen, amelyben a hosszabbításig húzta a Milan.
 
Mindenkit megégetett a kispad
 
A májusi kupadöntőt Cristian Brocchival vívta meg a csapat, akit az áprilisban kivágott Szinisa Mihajlovics helyére neveztek ki. A klubházban uralkodó káoszt a kispadon tapasztalt fluktuáció is tökéletesen leképezte, az utolsó bajnoki címet szállító Massimiliano Allegri 2014-es menesztése után a Milan két legendáját is bedobta a mélyvízbe komolyabb edzői tapasztalat nélkül, hogy aztán Pippo Inzaghi és Seedorf is megégjen. Aztán Mihajlovicsról is kiderült, hogy nem ő a megmentő, Brocchiról pedig mindenki tudta, hogy csak átmenteni megoldásnak szánták.
 
Tavaly nyáron a korábbi Eb-ezüstérmes csatár, a négy klubnál is edzősködő Vincenzo Montella lett az új főnök, aki legalább egy rövid időre reményt adott a szurkolóknak, mert a Milan előbb a bajnokságban, majd a Szuperkupa-döntőben nyomta le a Juventust, megszerezve a Berlusconi-korszak utolsó trófeáját. December közepén még a harmadik helyen állt a bajnokságban a csapat, de a végén csak annak köszönhette a hatodik helyét, hogy a Fiorentina és az Inter látványosan behúzta a kéziféket az utolsó fordulókban. Így viszont majdnem három és fél év után ismét európai kupaszereplésre készülhetett a csapat, ez volt a már említett Craiova elleni párharc, majd az acélosnak éppen nem nevezhető macedón Skendija ellen a főtáblára jutás is összejött az Európa Ligában.
 
Az ínséges idők vége
 
Ekkorra már kínai kézben volt a Milan, mert bár korábban többször is úgy tűnt, hogy a Sino-Europe Investment Management nevű befektetőjelölt eláll a vételi szándékától, végül idén áprilisban bejelentették, hogy a hétszeres BEK/BL-győztesnek új tulajdonosa van, amely 740 millió euróért veszi meg a klubot, és ez az összeg tartalmaz egy 220 millió eurós adósságrendezési tételt is.
 
Az új tulaj aztán nem finomkodott, berúgta az ajtót, nem kevesebb, mint 11 új játékos érkezett, köztük a legnagyobb név a Juventus védelmének oszlopa, az Angliából is vadul csábított Leonardo Bonucci volt, de a Lazio vb-ezüstérmes esze, Lucas Biglia, az Atalanta pazar idényt futó rombolója, Franck Kessié, vagy a Porto gólerős csatára, André Silva nevének hallatán is dörzsölhették a tenyerüket a drukkerek.
 
Ráadásul sikerült megtartani a rövid idő alatt a csapat emblematikus figurájává váló új Buffont, Gigi Donnarummát, pedig az ifjonc nagymenő és legalább ennyire pénzéhes ügynöke, Mino Raiola mindent megtett, hogy a kapust a hetekig húzódó alkudozással szembeállítsa a szurkolótáborral.
Úgy tűnt, vége a spórolásnak, vége az ínséges időszaknak, és jöhet előbb a Serie A, majd Európa visszahódítása. A mindent elborító rózsaszín köd aztán a negyedik fordulóban kezdett szertefoszlani, amikor a Lazio 4–1-re lepofozta a Milant, és amikor a Sampdoria elleni kilátástalan játékkal beszedett zakó után a Roma és az Inter ellen is rangadót vesztett a csapat, már mindenki lehúzta a bajnokesélyesek listájáról a piros-feketéket.
 
Játékosnak nagy, edzőnek még nem
 
A szurkolók egy része azt érezte, Montellára kissé nagy a kabát, vagyis ami lelkesedéssel kompenzálva még úgy-ahogy ment tavaly egy jóval szerényebb kerettel, az most csődöt mondott, amikor ütőképes csapatot kellett volna csinálni az érkezőket és a maradókat összegyúrva. A vezérnek igazolt Bonucci egyből megkapta a kapitányi karszalagot, és Montella hozzá igazodva pakolta fel 3-5-2-ben a csapatát, ami aztán hamar csődöt mondott, a tavalyi húzóemberek, Giacomo Bonaventura és a szélsőből árnyékéknek megtett Suso nem találták a helyüket, miközben Bonucci is nagyokat bakizott hátul – és már nem volt mellette Andrea Barzagli vagy Giorgio Chiellini, hogy korrigáljon.
 
Montella látszólag ide-oda kapkodott, kipróbálta a 3-4-3-at és a 4-4-2-t is, de sok minden nem javult, a rangadókon továbbra is súlytalan volt a csapat, miközben már az EL-ben is akadozott a gépezet, az AEK Athénnak két meccsen egyetlen gólt sem sikerült lőni.
 
A majdnem 200 milliós nyári költekezés után egyértelmű cél volt, hogy a Milan az első négyben végezve ismét belekóstoljon a BL-be, de amikor 14 forduló alatt 11 pontos hátrányt sikerült felhalmozni a negyedik Roma mögött, már látszott, ez maximum akkor teljesülhet, ha az Arsenallal, Zenittel, Villarreallal, plusz a BL-ből érkezőkkel felturbózott EL-t sikerül megnyerni. Nagy pénzt azért erre sem tennénk. Mindenesetre a vezetőség elköszönt Montellától, és Gattusót nevezte ki, aki edzőként egyelőre meg sem közelíti a játékosként felépített renoméját.
 
Ugyanaz a folyó?
 
Vagyis a Milan ismét ahhoz a módszerhez folyamodott, ami Inzaghi és Seedorf esetében már buktához vezetett, de könnyen lehet, hogy ez még csak a kisebbik gond, mivel az UEFA az óriási nyári pénzköltés miatt vizsgálatot indított a klub ellen (akár európai kizárás is lehet a vége), a New York Times pedig egy cikkben leplezte le az új kínai tulajt, Li Jung-Hungot, aki hazájában is szinte ismeretlennek számít, és kiderült, hogy az a foszfátbánya nem is az ő tulajdonában van, amelyről azt állította, hogy ennek köszönheti a vagyonát.
 
Ilyen előzmények után csodálkozik még bárki azon, hogy Gattuso edzői debütálásán a Milan a 95. percben kapott góllal végzett 2–2-re azzal a Beneventóval, amely korábban 14 fordulón keresztül egyetlen pontot sem szerzett? Úgy, hogy a történelmi pontot jelentő gólt az ellenfél kapusa fejelte. Ahogy mondani szokták: innen szép nyerni.
 
Dajka Balázs