Elhunyt Mészáros György, az Új Szó szerkesztője

Nem tudok ilyesmit írni. Nem is akarok, nem is terveztem. Főleg nem egy kollégáról. Egy barátról. Az egyik legjobbról. A kisfiunk keresztapjáról. Rólad vagy neked, vagy hogy is kéne mondani. A rohadt életbe.

Bélának még nem is szóltam, nem ugrik fel automatikusan a mail-címe, amióta már nincs a lapnál. Emlékszel, ő hozott össze minket. A lazaretskás mikrokonyhácskában én ültem az egyik asztalkánál, ő a másiknál, így kénytelen voltál társulni valakihez. Korelőnyöm miatt hozzám ültél. (Nem mintha Bélával nem lettél volna nagyon jóban. Meg mindenki mással, akivel csak kapcsolatba kerültél.).

Hogy egy hullámhosszon vagyunk, az akkor derült ki igazán, mikor a kajálást lezáró erőltetett poénomra egy még erőltetettebbet feleltél. Vagy fordítva.

Aztán ezek lettek a napok fénypontjai jó sokáig. Az egyre hosszabb ebédek, az egyre több röhögés, duma a világon mindenről. Nőügyek, a „mit álmodtam“ téma és persze a sport. Mert akkor még online-os voltál (online koordinátor, javítanál ki), és alig volt közös metszete a munkaidőnknek. Ezért aztán kitaláltuk, hogy civilben is ütközhetünk.

Az egyik pesti borozáskor mondtad, hogy van ez az egészségi cuccod. Oké, elkönyveltük, letudtuk, aztán mondtad, hogy szeretnél egyszer egy saját koktélbárt. Kicsit megrémültem, ha te elmész az Új Szóból, kivel fogok én szórakozni, minek lenne akkor egyáltalán ebédszünet. Persze, értettem, hogy valami jóval kreatívabbra vágytál, mint ami az akkori, még gyerekcipőben járó online volt. Ezért addig rágtam a füledet, addig festettem le tejjel-mézzel folyó Kánaánnak a sportrovatot (a béke szigetét, ahogy írtad a chatben pár napja), míg beadtad a derekad, és átcsücsültél hozzánk. Aggódtam, hogy önzésemmel ne kényszerítselek bele valami olyanba, ami megint nem villanyozna fel, így minden egyes riportút, interjú, meccstudósítás után nagyon örültem, mikor a facebookos posztodban megjelent a szeretemamunkám hashtag. Amikor beszámoltál a Nagy Lacival való beszélgetésről, mindent elárult a tekinteted.

Persze, ez nem lett volna részemről őszinte, ha nem éreztem volna én is azt, hogy jól csinálod és szereted. Hogy vissza tudod adni a hangulatot, és megvan az az egyedi stílusod, amitől újságcikk az újságcikk. Én pedig kiváltságos voltam. Ismerhettem más munkáidat is. Elolvashattam a készülő nagyregényed százakárhány oldalát. Meg a kisregényedet is (ha elárulhatom). És kijavíthattam a milliónyi vesszőhibát, mert azt legendásan nem tudtad használni (ha elárulhatom). Az irodalomhoz nálam sokkal jobban értő és iksz éve azzal foglalkozó párom mondta, hogy olyan sodrása van a mondataidnak, amire születni kell. Brutál jól írtál.

Apropó, a párom. Te hoztál minket össze Emőkével, ezért (is) lett Máté a keresztfiad. Mondjuk talán valami ilyesmivel, egy köszönöttel kellett volna kezdenem. De nem tudok, és nem is akarok, igen, kimondom, nekrológot írni. Mert még milliónyi élmény várna melóban, nem melóban, Malagán, Balatonnál, Anna and the Barbies-koncerten és a többi.

Okés, mondanád. Hát akkor várom.