Egy téli mászás története: Szlankó Zoltán az Ama Dablamon próbálkozott

Hogyan jött létre a téli expedíció?

Alexszel 2014-ben találkoztam először, az Everest alaptáborban, de akkor egy lavina több serpát megölt a hegyen, minket pedig gyakorlatilag elkergettek onnan, nem mászhattunk. Tavaly szeptemberben ő jelentkezett nálam, hogy másszuk meg az Ama Dablamot. Alex orosz származású amerikai, orvosként dolgozik. Nepálban előírás, hogy teherhordót fogadjunk a hegyen, így harmadik tagként csatlakozott hozzánk egy serpa. Pemba már négyszer járt az Ama Dablamon, de télen most próbálkozhatott először, így számára is nagy kihívás volt az expedíció. Ő a társunk volt, nem a teherhordónk. Mindannyian ugyanakkora súlyt vittünk, mindenki egyformán dolgozott, senki sem úszta meg a munkát, és talán pont ezért nagyon jó csapatot alkottunk.

Milyen időjárás fogadta önöket a hegyen, és hogyan zajlott az akklimatizáció?

Társam, Alex 2016-ban már próbálkozott télen az Ama Dablammal, de nekem ez volt az első találkozásom a téli Himalájával, csak tavasszal és ősszel jártam ott korábban. Hihetetlen élmény volt. Szerencsére nagyon stabil időjárást kaptunk el, az idő nagy részében napsütés volt, ugyanakkor nagyon hideg és nagyon szeles idő volt. Amikor a Lobucse Eastre indultunk akklimatizációs mászásra, körülbelül mínusz harminc fok körül volt a hőmérséklet, de ekkor hála istennek nem volt szél. 900 méter szintet küzdöttünk le aznap, és amikor visszatértünk 5100 méterre, megállapítottuk Alexszel, hogy végre kellemes meleg napsütésben van részünk. Aztán megnéztük a hőmérőt, és mínusz tíz fokot mutatott. Magára a téli mászásra rendkívül alaposan fel kell készülni, főleg ruházat terén.

Milyen viszonyok uralkodnak a téli Ama Dablamon?

Egy szép és technikailag nehéz hegyről van szó. A szikla nagyjából hómentes volt, magasabban volt már jég is. A kettes tábor fölött már hágóvassal közlekedtünk, mert itt különböző tereppel, hol sziklával, hol jéggel, hol hóval volt dolgunk. Voltak fix kötelek is a hegyen, amiket az előttünk mászó spanyolok rögzítettek, de váltakozó minőségűek voltak, így a kockázat miatt inkább csak biztosításra használtam őket, nem mászásra.

Mi volt az oka annak, hogy a csúcsmászásra már nem tudott elindulni?

Gyorsan akklimatizálódom, alig csökken a teljesítményem a magasban, viszonylag gyors vagyok. Csapatunkban a sorrend általában az volt, hogy én mentem elöl, aztán Alex, végül Pemba, aki a Lobucsén még nem volt velünk akklimatizálódni, így serpaként hiába bírja sokkal jobban a magasságot, mint mi, Alex és én előnyben voltunk hozzá képest. Amikor elindultunk felfelé a hármas táborba, akkor is ezt a sorrendet tartottuk. Úgy délután kettő környékén Alex elkezdett belassulni. Megálltunk egy rövid pihenőre egy jégpárkányon, ő pedig úgy gondolta, hogy onnantól előremegy. Nagyon lassan haladt, technikai dolgokat nem tudott úgy megoldani, ahogy kellett volna. Így még délután 4–5 óra környékén is kint voltunk a gerincen, amikor már rég a táborban kellett volna lennünk. Ekkor támadt fel a szél, én nagyjából 50 méterrel a hármas tábor alatt, a gerincnek egy mélyedésében voltam éppen. A mínusz 20 fokhoz ekkor már nagyjából 100 km/h-s szél is társult. Mivel úgy terveztem, hogy gyors leszek, nem volt rajtam megfelelően meleg öltözet, ugyanis komplett pehelyöltözetben nem lehet gyorsan mozogni. Alex végül felért a hármas tábor szélvédett helyére, Pemba behúzódott egy párkányra a szél elől, én viszont nagyon rossz helyen voltam. Valószínűleg vákuumba kerültem, mert nem kaptam levegőt, hiába volt remek az akklimatizációm, hiába bírtam addig nagyon jól a ritka levegőt. Éreztem, hogy elfogy belőlem minden erő, a fejemben viszont tudtam azt, hogy ha ott maradok, meg fogok fagyni. Végül valahogy feljebb lökdöstem magam a gerincen a táborig.

Milyen állapotban sikerült elérni a hármas tábort?

Alex szerint, amikor megérkeztem, a hidegtől és az oxigénhiánytól teljesen kék voltam. Átfagytam és remegtem. Annyira kihűltem, hogy a remegés nem múlt el, hiába ettem és ittam meleget. Még éjszaka sem múlt el a remegés, valószínűleg a magnézium teljesen kiürült a szervezetemből, és elkezdtek görcsölni az izmaim. Tudtam, hogy nem mehetek tovább, arra kellett gondolnom, hogy valahogy vissza is kell térnem. Tisztában voltam vele, hogy ha felmegyek, nagy valószínűséggel nem jövök le.

És a társai?

Alex pehelykabátja egy szerencsétlen mozdulat miatt még korábban, a kettes táborban lerepült a hegyről, így egy lefelé tartó spanyol mászótól vásárolt a hegyen új kabátot. Alex végül felért a csúcsra az új kabátban, de elromlott a cipzárja, ami miatt óriási veszélybe került a nagy hidegben. Végül Pembával közösen valahogy megoldották a problémát, de Alex állítása szerint nemhogy félholtan, hanem holtan tért vissza a táborba.

Az ereszkedésük már zökkenőmentes volt?

A tervek szerint rögtön a kettes táborig ereszkedtünk volna, de látva Alex állapotát, inkább maradtunk a hármasban, aztán másnap nagy nehézségek árán lementünk egészen az alaptáborig, ami egy nagyon kemény menet volt. Ez ugyan már csak feltételezés, de úgy gondoljuk, ha megtartjuk az eredeti sorrendet, és én haladok elöl, akkor Alexet tudtam volna segíteni fentről, és nem lassultunk volna be ennyire.

Mennyire csalódott, hogy nem sikerült a csúcsra érni?

Természetesen csalódott vagyok, mert úgy érzem, minden esélyem megvolt hozzá, hogy felmenjek. Erős voltam, gyors voltam, jól akklimatizálódtam. A Lobucsén 6000 méter környékén az erőmet próbálgatva 20-25 lépést még futva is meg tudtam tenni. Aztán az Ama Dablamon egy szélvihar az utolsó húsz percben keresztülhúzta a számításaimat. De ez benne van a pakliban, egy himalájai téli mászásnál az ilyesmivel számolni kell. Arra jutottam, hogy tudni kell fejben kezelni a dolgot, tudni kell elfogadni, hogy a hegyek sokkal erősebbek nálunk. 

Egy téli mászás csak az időjárás miatt nehezebb, mint egy tavaszi vagy őszi, vagy vannak más okai is?

Főszezonban, amikor nincs olyan hideg, az emberi szervezet nem küzd annyira az oxigénhiánnyal, télen azonban fokozottan gondoskodnunk kell róla, hogy a szervezetünk megfelelően fűtsön. Mi utólag arra jutottunk, hogy még nagyobb hangsúlyt kell fektetni az akklimatizációra, az alvómagasságunkat magasabbra kell tenni, és hogy legközelebb sokkal aprólékosabban kell megtervezni az akklimatizációs köröket. Egy téli mászás a ruhaigény és az akklimatizációs nehézségek miatt (ami befolyásolja, hogy mennyi időt töltünk a hegyen) is jóval drágább, mint a főszezonbeli mászások. Viszont megadja azt az érzést, hogy nincsenek túl sokan a hegyen rajtunk kívül, nem kell embereket kerülgetni. Hangulatban ez visszavisz minket a Himalája „aranykorábaˮ, amikor még csak elenyésző számú expedíció volt a régióban.

Miért pont az Ama Dablamot választotta?

Régi vágyam volt, hogy az Ama Dablamon mászhassak. Kerülgettük egymást már jó pár éve. Először egy képen láttam, és nekem már akkor nagyon fontos volt, hogy mászhassak. Az expedíció végén, az egyik üzenetemben azt írtam, hogy a hegy annyit engedett meg, hogy a nyakába borulhassak, és megengedte, hogy ezt most elmeséljem. Hazaengedett, ami egy ilyen vihar után nem törvényszerű. Megadatott nekem, hogy újra tervezhessek, és terveim már vannak is, de egyelőre korai lenne még ezekről beszélni.