Egy melegítős futballforradalmárral hódít a Napoli

A minden idők egyik legjobb játékosának tartott Diego Maradonát 1984. július 5-én 75 000 szurkoló előtt mutatták be Nápolyban. A korszakos 10-es sebtiben feltette a futballtérképre a Napolit: személyi kultusszal felérő uralkodása alatt két bajnoki címet, egy Olasz Kupa- és egy UEFA-kupa- győzelmet szállított a Vezúv lábához. 1990. szeptember 1-jén 5–1-re mosta le a Napoli a Juventust az Olasz Szuperkupa döntőjében, ekkor viszont aligha gondolta bárki is, hogy a következő trófeára 22 esztendőt kell várni.  Az 1990 és 2012 között fokozatosan leépülő klub 2004-ben egy csődeljárás következtében a Serie C-ben, azaz a harmadosztályban találta magát, és ha ekkor nem lép közbe a filmproducer Aurelio De Laurentiis, a Napoli alighanem végleg elmerül a mocsárban. Az elnök mentőövvel felérő pénzköteget nyújtott át a klubnak, és irányításával a csapat újra a Campionato élmezőnyének tagja, majd az elmúlt esztendőkben a Serie A egyik legeladhatóbb terméke lett.  #Sarrifootball Napjainkban a futballt értők így fejezik ki csodálatukat a közösségi médiában a korábbi bankár által pályára álmodott, az olasz labdarúgás hagyományait gyökerestől kitépő attraktív támadófoci iránt. Maurizio Sarrit máris a hipszterek új kedvenceként, a calcio Pep Guardiolájaként említik. A melegítő és a cigarettafüst mögött egy figyelemre méltó taktikai zseni rejtőzik, aki a nyolcvanas évek óta nem látott reményt ad a forróvérű nápolyiaknak: jelenleg 9 mérkőzés után veretlenül, 26 szerzett góllal néz le a tabella tetejéről a Napoli a Serie A-ra.  Az 58 éves, nápolyi születésű Sarri 2015-ben ült le élete csapatának padjára, és mindjárt meghálálta De Laurentiis bizalmát. Előbb a harmadik, aztán a második helyre vezette a Napolit úgy, hogy a Rafael Beníteztől megörökölt kereten minimális változtatásokat hajtott végre, a spanyol csapatához képest mindössze két új igazolást (a középső középpályás Allant és a jobbhátvéd Hysajt) beépítve lett a Juventust üldöző szerepét levetve a calcio fazonszabásza.  Csapatának fő csapásmérő ereje az itáliai labdarúgás tradícióival némiképp szembemenő támadójáték. Sarri Napolija olykor a csúcsra járatott Barcelonát idézően rengeteg mozgással és gyors, rövid passzokkal kombinált labdatartós játékkal koncolja fel aktuális prédáját. Az ellenfél játékerejétől függetlenül szinte bárkit képes beszorítani a kapuja elé, és roppanásig fokozni a nyomást, máskor pedig a letámadással szerzett labdából pár érintésből villámgyorsan a 16-os elé érni. Ehhez minden csapatrészben megfelelő játékosokkal van eleresztve: hátul a spanyol Raul Albiol képes részt venni a támadásépítésben, a bal oldalon az algériai Gulam gőzmozdonyként zakatol, középen a brazil-olasz Jorginho lábain úgy fut át minden labda, mint annak idején Xavién, elöl pedig a három gyilkológép, a Callejón–Mertens–Insigne-trió kiszámíthatatlansága és sebessége egyelőre megoldhatatlan feladatot jelent a riválisoknak.  Elsősorban a 170 centiméter átlagmagasságú tagokból álló frontvonal a Napoli legnagyobb erőssége. A kényszerből a középcsatár posztjára állított 169 centis Dries Mertens levédekezése nem nagyon megy a híresen defenzív liga csúcsvédőinek sem, a belga csatár 7 találatával a csapat házi gólkirálya. Mellette kiváló formát fut a korábban ingadozó José Callejón (4 gól, 2 gólpassz), illetve a helyiek talizmánja, a nápolyi kötődésű Lorenzo Insigne (3 gól, 4 assziszt), akit manapság az első számú olasz támadónak tartanak.  Magát emészt(het)i fel a keret Hogy teret kapjanak a fanyalgók is, az elemzők két dolog miatt szokták elővenni Sarrit. Az egyik mantra szerint a Napolinak nincs B terve. Évek óta ugyanazzal a – parádésan működő – 4-3-3-as játékrendszerrel rajzolja fel a kezdőjét, mely főként a felfutó szélsővédőkre, a középpályás labdabirtoklásra, a kreatív játékosok maximálisan kiaknázott individualizmusára és a három vércsecsatár vezérletével indított letámadásra épít. Főként utóbbi játékelem okozhatja a csapat vesztét a tavaszi bajnoki hajrára, mert ez a fajta stílus rengeteg energiát éget el – a Napoli őszi mérkőzéseinek vége felé egyszer-kétszer érződött már a fáradtság (nem véletlenül cseréli le majd’ minden mérkőzésen a 70. perc körül Hamšíkot), ami előrevetítheti a későbbiekben felmerülő problémát.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"291979","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"348"}}]] Az elmúlt nyáron végbement változások (pontosabban inkább az, hogy semmi sem történt) prognosztizálták a déliek várható kiváló szereplését, mivel meghatározó arc nem távozott tőlük, az összeszokottság és az állandóság pedig hatalmas előnyt jelenthet a mai futballban. Itt bizonyítottan jelent is: a hétvégi kezdőcsapatot tippelgető újságírók nem nagyon lőnek mellé, ha már hétfőn begépelik a Reina – Hysaj, Koulibaly, Albiol, Gulam – Allan, Jorginho, Hamšík – Callejón, Mertens, Insigne tizenegyet, melyen Sarri csak sérülés és eltiltás esetén szokott változtatni. És itt érkeztünk el a Napoli esetleges bajnoki címéhez vezető másik legnagyobb kérdőjelhez.  Meddig lehet bírni rotáció nélkül? Egyesek szerint a rotáció egy túllihegett dolog. Ilyenkor általában José Mourinho 2010-ben triplázó, tehát bajnokságot, hazai kupát és Bajnokok Ligáját nyert Interét hozzák fel elméletüket visszaigazoló példának, hiszen a nagyszájú portugál nagyjából 13-14 játékossal szántott végig a kontinensen. A helyzet hasonló most Nápolyban, bár a déliektől senki sem várja el Európa meghódítását, de a kettős (a hazai kupa elindulásával aztán majd hármas) terhelés azért tavaszra alaposan leszívhatja a keret erejét. A kritikusok általában azt vetik Sarri szemére, hogy annak ellenére sem forgatja a játékosait, hogy a támadóhármas kivételével nyugodtan megtehetné. Csak a védelem közepén olyan kaliberű védők feneke zsibbad a sok ücsörgéstől, mint a román válogatott Vlad Chiriches vagy a szerb Nikola Makszimovics, a középpályán pedig a lengyel Piotr Zielinski és a guineai Amadou Diawara örül bármennyi percnek, és elöl is akadna egy luxuscsere a lengyel Arkadiusz Milik személyében, ha a polák center nem sérült volna le hónapokra.   Olaszországban az utóbbi jó néhány szezonban az a csapat nyerte a scudettót, amelyik a legkevesebb gólt kapta. A fenti elemzés után furcsán hangozhat, de ez a gárda akár a Napoli is lehet, merthogy a világoskék-fehérek védekezése legalább annyira dicsérhető, mint a támadójátéka (jelen állás szerint holtversenyben a legkevesebb gólt kapták). Amennyiben a forma kitart a tavaszig, és a sérülések is elkerülik a csapatot, akkor…  Akkor elmondhatjuk, hogy a szemünk előtt zajlott le a dél-itáliai futballforradalom.  Csáki Csaba