Čech és Drogba csúcsra repítette a Chelsea-t

Az orosz milliárdos, Roman Abramovics 2003-ban vásárolta meg a Chelsea-t, s az akkoriban az angol élvonal középmezőnyébe szürkült csapat szurkolóinak BL-győzelmet ígért. A hazai porondon hamar beköszöntött a sikerkorszak, a klub az elmúlt évtizedben három bajnoki címet szerzett, az FA-kupát négyszer, a Ligakupát és az angol szuperkupát kétszer-kétszer nyerte meg. De a nemzetközi porondon elmaradt a hódítás, a londoniakat José Mourinho sem tudta a BL döntőjébe vezetni. S bár ez a portugált váltó Avram Grantnak sikerült, a 2008-as moszkvai fináléban ő is elbukott.
Semmi sem utalt arra, hogy az idei lesz a Chelsea éve. A Mourinho-utódnak szánt André Villas-Boasra nagy volt a kabát, a 34 éves tréner nem talált hangot a csapat kulcsembereivel, s télen úgy tűnt, a Chelsea-nél egy korszak dicstelen véget ér. Aztán jött Roberto Di Matteo, a klub egykori kiváló focistája, aki nagyon ráérzett valamire. Az addig szétesetten, vezér nélkül futballozó gárda ismét magára talált, a játékosok hinni kezdtek magukban, és ez magával hozta a győzelmeket. S hogy mi volt a győzelmek kulcsa? A csapatszellem és a vasakarat, mindenekfelett. S bár az Abramovics-éra során a bajnokságban még sosem végzett olyan rosszul a Chelsea, mint idén (hatodik hely), a Bajnokok Ligája (és az FA-kupa) megnyerésével a klub elérte a csúcsot.
A 2011/12-es idényben messze nem a Chelsea volt a legjobb klubcsapat Európában – ezt a kékek szurkolói és játékosai is tudják. Nem véletlenül álltak díszsorfalat a finálé után a vesztes Bayern focistái előtt, számukra is világos lehetett, hogy a döntőben egy csapat futballozott: a Bayern München. De a Chelsea már a legjobb tizenhat között is kieshetett volna, a Napoli az első mérkőzésen lefutballozta a pályáról az angol csapatot. A legjobb nyolc között a Benfica egy orrhosszal, az elődöntőben pedig a Barcelona mérföldekkel játszott szebben, látványosabban, mint a Chelsea – mégis az angolok jutottak tovább, s a döntő után ugyanezt mondhatjuk. A Bayern 24-szer próbálkozott kapura lövéssel, a Chelsea hatszor. A Bayern húsz szögletet rúgott, a Chelsea egyet. Csakhogy abból az egyből gól lett.


S akkor még ott van a szerencsefaktor is. Ha Lionel Messi belövi a tizenegyest Barcelonában a Barca 2:1-es vezetésénél – a tíz emberrel játszó Chelsea-nek annyi. Ha a Bayern megőrzi a lefújásig a 83. percben szerzett előnyét a döntőben – a Chelsea-nek annyi. Ha Robben a hosszabbítás elején belövi a tizenegyest – alighanem a Chelsea-nek akkor is annyi lett volna. De a futballban nincs „ha”. Csak győztesek és vesztesek vannak.
S ezúttal őszintén sírunk együtt a vesztesekkel. A Bayern München lehetett volna az első csapat 1965 után, amely hazai pályán nyerhette volna meg a legrangosabb európai klubtrófeát. A müncheni szurkolók fesztiválra készültek, reggelig tartó sörözésre, mulatozásra. A Bayern mindent meg is tett a sikerért, jól játszott, és többször el is dönthette volna a mérkőzés sorsát, azonban még a tizenegyesrúgások során szerzett előnyét is sikerült eltékozolnia.
Az utolsó büntetőt Bastian Schweinsteiger hagyta ki, ezzel lassan ő szimbolizálja a 21. század német fociját, amelyre már nem érvényes a linekeri mondás a huszonkét focistáról és a német győztesről. Az újkori német futball látványos, szórakoztató, szimpatikus – csak éppen a trófeák hiányoznak a vitrinből. Schweinsteiger ott volt 2006-ban, amikor a németek kikaptak az olaszoktól a vb elődöntőjében. Aztán ott volt a 2008-as Eb-döntőben, amikor a spanyolok győzték le Németországot. A sorozat azóta is tart, a válogatott nem tudta megnyerni a 2010-es világbajnokságot, a Bayern pedig 2010 után 2012-ben is BL-döntőt veszített. Ezüsttel és bronzzal már tele van a padlás.
Végezetül egy futballpszichológiai megjegyzés. A döntő előtt Arjen Robben nyilatkozott arról, hogy számára ez lesz élete mérkőzése. Aztán bűnrosszul játszott, és kihagyott egy sorsdöntő tizenegyest. „Ilyen esély nem adódik még egy az életben” – mondta Bastian Schweinsteiger a fináléra várva. Ő legalább jól focizott, csak éppen az ő kihagyott tizenegyese miatt úszott el minden a Bayern számára. Szinte törvényszerű, hogy ilyen nagy tétet nem bírtak el a Bayern játékosai. „Fölösleges nyomás” – mondta ugyanerről Roberto Di Matteo, a Chelsea menedzsere, és igaza lett. Az a csapat győzött, amelyik hideg fejjel, a saját képességeit maximálisan kiaknázva tudta végigjátszani a döntőt. A sikerhez pedig nem kell se több, se kevesebb.