Bottlik László 80. születésnapjára

Sajnálkozva hozza fel, hogy nálunk háttérbe szorult a póló, a tévéből szinte eltűnt, a mezőny is apad. Elszomorítja, hogy napokban vesztette el öccsét, Istvánt, aki a kelet-szlovákiai központú sportág egyik legendája, ismert sportvezető, játékvezető volt.

Ez a jelen, Bottlik László sportmúltja ennél jóval sokatmondóbb. A II. világháború utáni (cseh)szlovák vízilabda legeredményesebb egyéniségéről van szó. Csak néhány megállapítás: 30 (cseh)szlovák bajnoki címmel büszkélkedhet; a kassai ČH aranykorában előbb játékosként majd edzőként ért el nehezen megismételhető sorozatot, amely egy év megszakítással 1962-től 1987-ig tartott; 148 alkalommal szerepelt a válogatottban; vezetőedzőként két olimpiára, két világ- és két Európa-bajnokságra vitte ki a válogatottat; volt edző az egykori Jugoszláviában, Máltán és Svájcban is...

Gyerekkorában futballozott, mint a többi hasonló korú iskolás. Közel volt azonban az uszoda, csak egy kerítésen kellett átmásznia, és máris a medence közelébe ért. Nem született sportolói családba, édesanyja tanítónő volt, de tudott vívni és lovagolni is. Laci fia maga tanult meg úszni. Akkor az volt a szokás Kassán, hogy aki úszott, az vízilabdázott is. Így került ő is azok társaságába, akik rendszeresen egymás ellen játszottak, s a győztesek egy tábla csokoládét kaptak az edzőtől. Hat ificsapata volt akkoriban a kassaiaknak. 1956-ra jó kis gárda jött össze, szlovák, majd csehszlovák bajnokok lettek, s ebből alakult ki aztán a sikerhalmozó kassai ČH.

Játékosként akkor érezte magát jól a medencében, ha technikás észjáték folyt, ha túl tudott járni az ellenfél eszén, ha valamilyen trükkel be tudta csapni. Edzőként mindig a kemény munka híve volt, s mivel meg is követelte az elvégzését, emiatt kevésbé volt népszerű, diktátornak is becézték. Azt szokta mondani játékosainak: vagy gürizel, vagy elkerül a siker.

Külföldi edzősködéséből a zágrábi Mladostban eltöltött időszak volt alegemlékezetesebb, hiszen a világ egyik legjobb csapatához igazolt, olimpiai és világbajnokokkal teletűzdelve, később ez a gárda lett az évszázad legjobbja a klubban. Élete tévedésének tartja, hogy az országban kialakult háborús helyzet miatt nagyon korán hazajött onnan. Viszont élete legnagyobb jutalmát éppen a zágrábiak vezetőedzőjeként vette át. „Az első ligagyőzelem után a klubelnök nyolcszáz márkát adott nekem, ami akkor 16 ezer korona volt (mintegy 550 euró – a szerkesztő megj.). Azt gondoltam, hogy szét kell osztanom a csapatban. Sokkolt, mikor azt mondta, hogy ez az én jutalmam. Csak összehasonlításképpen: a kassai ČH-val szerzett bajnoki címért akkor hozzávetőleg 2000 koronát kaptunk” – mesélte egyszer.

2008-ban fejezte be az edzősködést. Külföldre is kiterjedő pályafutásáról szokta mondogatni: az volt a határon túl a legnagyobb kihívás számára, hogy megmutassa, mennyire ért a vízilabdához, bebizonyítsa azoknak, akik hittek benne, hogy ne csalódjanak benne. Nem szívesen volt kinn sehol egy évnél tovább, de soha sehonnan nem kellett elmennie, mindenütt marasztalták.

Mi is marasztaljuk, hogy 2022. március 31-én betöltött 80. születésnapja után még sokáig a vízipóló szolgálatában, közöttünk lehessen. Erőben, egészségben!