Belefulladhat-e a pénzbe a Premier League?

Az 1980-as évek elején még szinte egyeduralkodó volt Európában az angol futball – 1977-től kezdődően zsinórban kilenc szezonból nyolcszor szerepelt szigetországi csapat a BEK-döntőjében, hétszer pedig győzött is –, ám az évtized végére óriási válságba került. Az 1985-ös Heysel-tragédia miatt klubcsapatait öt évre eltiltották a nemzetközi versenyektől, de otthon sem volt jobb a helyzet: a stadionok borzalmas állapota miatt egyre kevesebb szurkoló járt meccsre, az így megcsappanó bevételek miatt pedig az angol kluboknak esélyük sem volt felvenni a versenyt a jóval gazdagabb spanyol és északolasz riválisaikkal. „Egy teljesen új játék” születik Amikor 1990-ben lejárt a nemzetközi eltiltás, az angol futball éppen az egy évvel korábbi, 96 drukker halálát okozó Hillsborough-tragédia sokkjából lábadozott. A szövetség elhatározta, hogy a hasonló esetek elkerülése érdekében meg kell szüntetni a stadionokban az álló szektorokat. A lépés hatására a pályák befogadóképessége csökkent, a klubok bevételei pedig tovább zsugorodtak. Valamit sürgősen tenni kellett. A döntő lépést egy bizonyos Greg Dyke – ő ma az angol szövetség elnöke – tette meg, aki akkoriban az ITV égisze alá tartozó London Weekend Television ügyvezető igazgatója volt. Az üzletember abból indult ki, hogy a TV-társaságok számára jövedelmezőbb lenne, ha nem mindenféle szedett-vedett kiscsapatokat mutogatnának a képernyőn, hanem csak és kizárólag a legjobbakat. Megkereste az öt akkori legsikeresebb klub (Arsenal, Everton, Liverpool, ManUni­ted, Tottenham) képviselőit, és belengette nekik: szeretné, ha támogatnák abban, hogy az első osztályú csapatok saját, önálló bajnokságot indítsanak, függetlenül az első négy ligát addig tömörítő Football League-től, így maximalizálva a szponzori bevételeket és a tévés jogdíjakat.  [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"246735","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"465","style":"width: 600px; height: 394px;","title":"Wayne Rooney megdöntheti Sir Bobby Charlton klubrekordját ","typeof":"foaf:Image","width":"709"}}]] A klubvezetők természetesen alig bírtak magukkal az örömtől, és az angol szövetséget (FA) is sikerült meggyőzni azzal, hogy mivel az új liga 20 csapatos lesz – ezt végül csak 1995-re sikerült bevezetni, és akkor is csak egy FIFA-rendelkezés miatt –, a válogatott is jól jár vele a játékosok kisebb meccsterhelése révén. A Premier League-re keresztelt sorozat 1992-ben indult el, de az ötletgazda ITV csúnyán pofára esett vele: a Rupert Murdoch vezette BSkyB konzorcium azonnal felismerte az új ligában rejlő lehetőségeket, és simán túllicitált mindenkit a közvetítési jogokért folyó versenyben. Dyke tehát voltaképpen az egyik legnagyobb piaci riválisnak kaparta ki a gesztenyét ötletével, de az angol futball környékén ez aligha zavart bárkit – azok a közvetítési jogok, amelyek az első négy évre még csak 52 millió mai eurónak megfelelő fontért cserébe keltek el, a következő ötéves ciklusban már 226 millió eurót kóstáltak. A kocka el volt vetve, vagy ahogyan a SkySports TV-reklámja állította: megszületett „egy teljesen új játék”. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"246737","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"539","style":"width: 600px; height: 205px;","title":"Az Arsenal meccseinek körítése szinte a hollywoodi mintákkal vetekszik – van miből fedezni, a klub tartaléka 225 millió euró","typeof":"foaf:Image","width":"1575"}}]] Külföldieket, de drágán! 2001-ben már 1,3 milliárd eurót kellett leszurkolni a tévés jogokért, és mivel ezeket a liga alapvetően egyenlő alapokon osztotta el a csapatok között, a Premier League rövid úton az egyik legkiegyensúlyozottabb európai topbajnoksággá alakult át. A csapatok bevételei elképesztően magasra szöktek, amit elsősorban külföldi sztárok megvásárolásába fektettek be: Dennis Bergkamp volt a kezdet, Gianfranco Zola és Ruud Gullit pedig a folytatás, de a tendencia egyértelművé vált: az angol foci legmagasabb szintjét ellepték a külföldiek.  A Premier League 1992-es indulásakor az összes csapat kezdőjében mindössze 11 külföldi akadt, 1999-ben viszont a Chelsea már azzal sokkolta a szigetországot, hogy képes volt csupa idegenlégióssal a kezdőjében kiállni egy bajnoki meccsre. Az Arsenal 2005-ben jutott el odáig, hogy a meccskeretbe sem nevezett angolt, ma pedig ott tartunk, hogy a bajnokságba leigazolt játékosok csaknem 68%-a külföldi. Mindez szükségszerű következménye volt annak, hogy az angol csapatok a beáramló pénzből emelni akarták a játék színvonalát, de mivel a pluszbevételek hosszú ideig az utolsó centig külföldre áramlottak a hazai utánpótlás helyett, az angol foci az egyre erősebb bajnokság mellett is látványosan egy helyben toporgott. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"246740","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"500","title":"A pénz hatalma: az angol bajnokságot elárasztották a külföldi játékosok, ők lettek az új ikonok","typeof":"foaf:Image","width":"500"}}]] A folyamat azóta szelídült valamit – az FA például bevezette az ún. hazainevelésű-kvótát, amelynek értelmében minden csapat vállalta, hogy folyamatosan meghatározott számú (jelenleg 8) hazai nevelésű játékost szerepeltet a keretében –, de tagadhatatlan, hogy a pénz beáramlásával párhuzamosan az angol futball legmagasabb szintje elkezdett távolodni a szurkolóktól. Könnyű belátni, hogy egyre kevésbé lehet azonosulni a játékosaikat éves szinten halomra cserélő csapatokkal, a sztárok ráadásul ma már olyan fényűzően élnek a hatalmas fizetéseiknek köszönhetően, hogy jóformán megközelíthetetlenek. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"246738","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"445","style":"width: 600px; height: 399px;","title":"A futball semmit sem ér szurkolók nélkül – hirdetik a Liverpool drukkerei","typeof":"foaf:Image","width":"669"}}]] A stadionok fokozatosan megszépültek, napjainkban már nyoma sincs a sárban tocsogó, klasszikus angol pályáknak, és a játék is sokkal bonyolultabb annál, mint a hőskor „rúgd és fuss!” alapon játszott focija. A folyamat lassulása ráadásul nem látszik: a tavaly megkötött új, hároméves tévészerződés korábban soha nem látott, 6 milliárd eurós bevételt garantál a kluboknak, és ebben még nincsen benne a külföldön értékesített közvetítési jogokból befolyó haszon. A szerződéskötés hatása már egy évvel ezelőtt is érződött az angol klubok átigazolási gyakorlatán (akkor rekordnak számító 971 millió eurót költöttek a piacon), de idén minden korábbit meghaladóan vastagon fogott a ceruza a csatorna túloldalán, és a csapatok végül összesen 1,4 milliárd eurónak megfelelő fontot tapsoltak el új játékosokra. A húsz csapatból tizenegy (!) döntötte meg a saját átigazolási rekordját – van, amelyik többször is. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A brutális átigazolási összegek mellett a liga csapatai összesen több mint 2,5 milliárd eurót (ez több, mint amit a spanyol bajnokság és a német Bundesliga együtt fel tud mutatni) költenek éves szinten a játékosok fizetésére, vagyis a bevételek átlag 70 százalékát szimplán elégetik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy húsz első osztályú csapat közül tizenhét így is nyereségesen működik, ami egészen elképesztő arány az adósságban fuldokló olasz és spanyol klubokhoz képest. Eszelős áron mért luxus lett a meccsre járás szentségéből A hatékony működésnek azonban ára van, és ezt részben a szurkolók fizetik meg. A klubok a kilencvenes évek elején a stadionok kikövetelt felújítását javarészt önerőből oldották meg, és mivel az álló szektorok betiltása miatt a befogadóképesség csökkent, hogy pénzüknél legyenek, brutálisan meg kellett emelniük a jegyek árát. Ez mindaddig érthető volt, amíg a tévés pénzek el nem kezdtek az égig emelkedni, de a klubok bevételeinek növekedése a várakozások ellenére nem járt együtt a jegyárak csökkenésével – sőt.  [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"246739","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"475","style":"width: 600px; height: 426px;","title":"A szurkolók egyre gyakrabban tiltakoznak az elszabadult jegyárak miatt","typeof":"foaf:Image","width":"669"}}]] A Manchester Unitednél 1990-ben 3,5 fontért (kb. 4 euró) cserébe bármilyen mérkőzést láthatott a szurkoló. Ha ezt csupán az inflációval megegyező módon növelik, akkor az előző szezonban 8 eurónak megfelelő összeget kellett volna fizetnünk egy belépőért – ehhez képest a legolcsóbb jegy jelenleg 31 fontba kerül, ami azt jelenti, hogy 1990 óta 785 százalékkal növekedtek az árak. És ez még a relatíve legkedvezőbb forgatókönyv, mert az Arsenal például 65 fontért (77 euró) számítja legolcsóbb jegyét az A-kategóriás meccsekre. A Liverpoolnál 1990-ben 5 euróért bárki beülhetett a Kopba, manapság ez az összeg már 54 euró, ami egészen hihetetlen, 980%-os növekedést jelent. A folyamat eredményeként a lelátókról kiszorult a munkásosztály, az igazi fanatikusok. Meccsre járni ma már luxuscikk, ennek megfelelően a közönség is kicserélődött, ami egyre többször érződik a meccsek hangulatán: Roy Keane ugyan már a 2000-es évek elején azzal vádolta a United meccseire járókat, hogy „csak isszák az üdítőiket és zabálják a rákos szendvicsüket, viszont amúgy fogalmuk sincs arról, mi folyik a pályán”, de a helyzet azóta csak még borzasztóbb lett. Nem véletlen, hogy évről évre felmerül az állószektorok újbóli engedélyezésének lehetősége, igaz, a jegyárak csökkentése nélkül vélhetően ez sem vezetne eredményre. Inkább a Salford City De vajon megérte belefullasztani a ligát a pénzbe? A korábbi világklasszis középpályás, a Uniteddel tizenegyszeres PL-bajnok Paul Scholes szerint például egészen biztosan nem. „Manapság már nem találom érdekesnek az elitfocit, különösen Angliában. (...) Inkább nézem a Salford City meccseit, azt jobban élvezem. Vagy a fiam csapatát, a Royter Townt, ahol tavaly kezdett el rendszeresen játszani. Egyszer elmentem, és megnéztem egy meccsüket, 5–4 lett a vége. Igazi élmény, remek szórakozás volt.” [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"246741","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"1181","style":"width: 600px; height: 450px;","title":"Saját bevallása szerint Paul Scholes már nem szeret PL-meccsekre járni","typeof":"foaf:Image","width":"1575"}}]] Scholes a Guardiannek írt cikkében általánosságban is komolyan nekiment a bajnokságnak, amit egyértelműen gyengébbnek lát, mint a spanyol ligát. „A spanyol bajnokság messze a legjobb, de Németországban is jobbak a csapatok, mint a Premier League-ben. Angliában az emberek rossznak tartják a Serie A-t, de szerintem egyáltalán nem is nézik, és bár talán tényleg nem elég kiegyensúlyozott a liga, de a Juventus valószínűleg akármelyik angol csapatot megverné. Tavaly eljöttek játszani a Manchester City-hez, és simán győztek, de nekünk van az a kitalációnk, hogy az olasz foci rossz, és csak védekezni tudnak. Ugyan már!” Scholes szerint az angol foci régóta csak a pénzről és a szponzorokról szól. Többé nem a futball és nem a szórakoztatás a lényeg a Premier League-ben, ahol amúgy a legjobb játékosok közül sem játszik senki, „csak Agüero, David Silva és Kevin De Bruyne”.  Amióta ráadásul mindenkinek bőven jut a pénzből, a kicsiknél is hasonlóan eredménycentrikus lett a vezetőség, mint a topcsapatoknál: mindent felülír az elv, hogy nem szabad kiesni a brutális pénzügyi lehetőségeket biztosító első osztályból. Emiatt az edzők nem kíséreleteznek, jellemzően a vereség elkerülésére játszanak, mert attól félnek, hogy zsinórban 3-4 vesztes meccs után elveszíthetik az állásukat. „Ha edző lennék, simán lehet, hogy öt meccs után kirúgnának. Tényleg nem tudom, akarok-e valaha a kispadon ülni. A B-licencemet megcsináltam, de az A-ba már bele sem kezdtem” – fejtegette írásában az egykori középpályás. Azt kár lenne tagadni, hogy a Premier League megalakítása nem csak jót hozott az angol futballnak. Elég egyértelműnek tűnik, hogy az angol játékosok – és ezzel a válogatott is – jobban jártak volna, ha marad a régi rendszer, mint a sorozatos BEK-győzelmek idején. Az is igaz ugyanakkor, hogy a gondosan kitalált formátum segített abban, hogy a Premier League a világ legnépszerűbb és legnézettebb bajnoksága legyen. Ennek köszönhetően újultak meg a stadionok, érkeztek új befektetők és szponzorok a csapatokhoz, így sikerült leszámolni a huliganizmussal, nézőszámokban felzárkózni az európai elithez, bevételekben pedig mérföldekkel lekörözni mindenkit a világon. Lehet, hogy utóbbi a baj? Létezhet olyan, hogy túl sok pénz? Annyi, amennyi már inkább gátja, mintsem motorja a megfelelő szakmai munkának, és az eredményes nemzetközi szereplésnek? Létezhet az, hogy a Premier League-ben már mindenki annyira gazdag, annyira nagy a belső verseny, hogy ez Európában nem is segíti, hanem inkább visszaveti az angol csapatokat? A következő néhány évben kiderül. Kele János