Az érzelmek energiát adnak a sportban is

Mit gondol a sportpszichológia szlovákiai megítéléséről? Még mindig sértésnek számít, ha valakiről azt mondják, pszichológusra van szüksége?
Szlovákiában még nem annyira elterjedt a sportpszichológia, mint külföldön. A riói olimpia alatt a brit küldöttség 16 pszichológusra támaszkodhatott – közülük nyolcan ott is voltak Rióban, a többiek pedig telefonon, interneten keresztül álltak készenlétben. Ez is mutatja a különbségeket. Úgy érzem, külföldön jobban odafigyelnek a sport egészének rendszerére. Nekünk is vannak kiváló sportolóink, de kérdés, hogy sikereiket a rendszernek köszönhetően vagy a rendszer ellenére érik-e el. S hogy visszatérjek az eredeti kérdésre – igen, sokszor úgy érzik a sportolók, büntetésből kerültek pszichológushoz. Ezeket az ellenérzéseket meg lehet változtatni, elsősorban kíváncsiságot kell kiváltanom a sportolóból. Meg kell értetnem vele, hogy azok a készségek, amiket itt elsajátít, nemcsak a sportban, hanem a mindennapi életben is hasznosak lehetnek számára. Elvégre nem csupán a sportpályán kell jó teljesítményt nyújtanunk, mindenki találkozik ilyen helyzetekkel, egy menedzser, egy irodai dolgozó vagy egy újságíró is.

Milyen sportágak képviselőivel dolgozik együtt?
Különböző korcsoportokkal dolgozom, általában 14–15 évesnél idősebb sportolókkal és felnőttekkel. Fiatalabbak esetében igyekszem együttműködni a teljes edző–szülő–sportoló háromszöggel, a felnőtteknél pedig már csak a sportolóra koncentrálok. Ha beleegyezik, igyekszem minél több helyzetben látni, nemcsak az irodám biztonságában, hanem edzésen, versenyen is. Eddig 10–15 különböző sportág képviselőjével volt tapasztalatom, vannak köztük nyári és téli sportok is, de a legtöbb fiatal kliensem teniszező. Ez a sportág jellegéből adódik, hiszen nemcsak a felnőtteknél tilos meccs közben edzői utasításokat adni, hanem a gyerekeknél is. Ráadásul hosszú ideig tart a meccs, nem néhány percet kell megoldani az edző segítsége nélkül, hanem legalább negyven-ötven percet. Ezalatt csak magára számíthat a gyerek, miközben ma szinte semmilyen más szituációban nem fordul elő vele ilyesmi. Mindenhová viszik-hozzák a gyerekeket, ehhez képest a pályán bedobják őket a mély vízbe, ahol egyedül kell dönteniük.

Verseny közben minden sportoló sokféle érzelmet él át. Hogyan lehet elérni, hogy ezek ne hátráltassák, hanem segítsék?
Az érzelmek mindig segíteni fognak bizonyos mértékig, mert energiát adnak. Ha valaki a megfelelő pillanatban tud dühbe gurulni, az hasznos lehet, ha jól tudja irányítani a haragját. Ha valaki dühében erősebben szervál, az előnyére válhat, ám ha ezt az érzelmet abban éli ki, hogy földhöz vágja a teniszütőjét, akkor nyilván vissza fogja vetni. A munkám során azt szeretném tudatosítani a sportolóban, milyen helyzetek milyen érzelmeket váltanak ki belőlük, és ha ezeket sikerül definiálni, akkor kezdhetjük irányítani őket. Fontos az úgynevezett mindfulness hozzáállás is – a pillanatot itt és most megélni, az adott pillanatban felfogni, mi is történik velem, és akkor tudom irányítani a viselkedésemet.

Ezt hogyan képzeljük el?
Van többféle módszer. Az ún. ACT (acceptance and commitment therapy, elfogadás és elköteleződés terápia) lényege, hogy elfogadom a bennem lévő érzelmet, és próbálom az általa keltett energiát a saját szolgálatomba állítani. A másik megközelítés, hogy próbálom szabályozni az érzelmeket, valamilyen fiziológiai úton. Az érzelmek ugyanis hatnak a szervezetünkre, ezért relaxációval, autogén tréninggel el lehet érni a megfelelő nyugalmi szintet. Egyszer egy kliensem azt mondta: „Izgultam, de éppen megfelelően.” Ez a cél, hogy megtaláljuk, kinél hol van ez a szint.

És mi a helyzet akkor, ha az edző nem ura az érzelmeinek?
Az érzelmek ragadósak. Ha most egy kísérlet keretében bezárnám egy szobába, ahol csupa nagyon szomorú arcot vágó, esetleg síró ember lenne, akkor egy kis idő elteltével ön is szomorúságot kezdene érezni. Ez a sportolókra is érvényes. Ha egy szülő vagy edző dühös, szomorú, stresszes, akkor azt a versenyző is érzi, és ezek az érzelmek hatnak rá. Éppen ezért a szülőnek, edzőnek tudatában kellene lennie, hogyan viselkedik, és tudatos döntést kell hoznia, tényleg így akar-e viselkedni, például valóban kiabálni akar-e a védencére. Mert általában a kiabálás nem tudatos, csak az edző nem tudja másképp kezelni az érzelmeit. Pedig az edzők, a teljes szakmai stáb példát mutat a versenyzőknek. 

Említette, hogy fiatal korban célszerű az edző–szülő–sportoló háromszög minden tagjával dolgozni. Mik a tapasztalatai, az edzők és a szülők elfogadják a szakvéleményét?
Ahogyan keresem az utat a sportolóhoz, ugyanúgy keresem a szülőhöz és az edzőhöz is. A szülőnek már az elején elmagyarázom, mit szeretnék, és a beleegyezését kérem. Még sosem történt meg velem, hogy elzárkóztak volna ettől. Az edzők esetében az is számít, hogyan került hozzám a sportoló. Sokszor éppen az edző javasolja, hogy forduljon a sportoló pszichológushoz, ilyenkor természetesen kitűnő az együttműködés. A személyes benyomásom az, hogy a legtapasztaltabb edzők érzik, tudják, milyen fontos a mentális felkészültség, míg a fiatalabb, kevesebb tapasztalattal rendelkező kollégáik kevésbé tudatosítják ennek a jelentőségét.

Egy laikusnak hogyan magyarázná el, miben tud segíteni egy sportpszichológus? Ha például adott egy műkorcsolyázó, aki edzésen mindig megugorja a tripla axelt, de versenyen kihagyja, elrontja, akkor a pszichológus segíthet abban, hogy ez többé ne történjen meg?
Azt nem tudom megígérni, hogy soha többé nem fog megtörténni, de azt mondhatom, hogy ketten, közösen megpróbálhatjuk ezt elérni. A sportpszichológia nem a pszichológusról szól, hanem a közös munkáról. Elsősorban a sportoló dolgozik, hiszen neki kell az érzelmeit szabályoznia, a sportpszichológus pedig segít neki ebben a folyamatban. A kérdésben említett példánál maradva, ennél a korcsolyázónál azt kell kiderítenünk, miben más a verseny, mint az edzés. Ha úgy érzi, nagyobb rajta a nyomás, akkor ez miből fakad? A saját perfekcionizmusából, amitől magasabb a pulzusszáma, nem olyan lazák az izmai, vagyis nincs ugyanolyan fiziológiai állapotban, mint az edzésen? Vagy arról van szó, hogy a környezetéből azt hallja, no, most megint kudarcot fog vallani? Vagy épp fordítva, olyan nagyok az elvárások, hogy úgy érzi, mintha egy 20 kilós hátizsákkal kellene ugrálnia a jégen? Ha erre rájövünk, akkor elkezdhetünk dolgozni azon, hogyan csökkentsük a nyomást, hogyan tudjuk szabályozni a stresszt, illetve el tudjuk-e hárítani a zavaró környezeti tényezőket. Sok szülő ilyenkor döbben rá, hogy egy ártatlan megjegyzéssel is mekkora nyomást helyez a gyerekére.

Van olyan sportoló, akit csodál a mentális erejéért, azért, ahogyan megoldja a helyzeteket a pályán?
Természetesen a sportközvetítéseket nézve ezekre a dolgokra is figyelek. Nagyon szeretem a műkorcsolyát, és végtelenül csodálom, mennyire tiszteli egymást Brian Orser csapatában Javier Fernández és Juzuru Hanju. Hiába riválisok, elismerik egymás teljesítményét. Az élsport világa nagyon kemény, ahol ritka az ilyen őszinte tisztelet és elismerés.

Mi a véleménye a rituálékról, babonákról, amelyekhez néhány sportoló görcsösen ragaszkodik?
A rituálé, abban az értelemben, hogy a sportoló mindig bizonyos rutin szerint készül a versenyekre, s ez segít neki, hogy a rajt pillanatában a lehető leginkább felkészültnek érezze magát, nagyon hasznos és jó eszköz. A babonákkal már más a helyzet. Ha a sportoló úgy érzi, most valamit nem tud megtenni, egy babonás feltétel nem teljesült, és emiatt fog rosszul teljesíteni, az ténylegesen befolyásolja a teljesítményét. Pszichológusként azt akarom kideríteni, mi segít egy sportolónak, és mi hátráltatja. Minden, amit egy sportoló tesz, valamilyen szempontból egy adott pillanatban segít neki, de kérdés, mit jelent ez hosszabb távon. Ha egy kisgyerek elsírja magát verseny közben, akkor abban a pillanatban ez a sírás segít neki abban, hogy csökkenjen benne a feszültség, kiadja magából az érzelmeket, de a gond azzal van, hogy a környezet nem jól reagál a sírásra. Általában maga a gyerek is, amikor tudatosítja, hogy elsírta magát, csak még rosszabbul érzi magát, mint előtte. A sírás természetes érzelmi reakció, ezért nem is mondom azt a gyerekeknek, hogy ne sírjanak, de nem minden helyzetben ez a megoldás. Meg kell találnunk, mi működhet helyette. A sportolóval éppen akkor történik valami, és ezt valahogy le kell vezetnie, ezért mondjuk egy teniszezőnek azt lehet mondani: ha úgy érzed, hogy már túl sok ez az érzelem, szorítsd meg erősebben az ütőt, vagy nyisd ki a szád, mert az is megkönnyebbülést jelenthet, hogy mélyebben tudsz lélegezni. Teljesítmény közben és nyilvánosság előtt problematikus a sírás, mert általában csak néhány másodpercre hoz megkönnyebbülést, aztán már a sportoló rosszul érzi magát, hogy sírni látják. De ha valaki a verseny után jól ki tudja sírni magát, az teljesen normális reakció.

Székely Éva óta tudjuk, sírni csak a győztesnek szabad. Amíg a győztes könnyeit mindenki elfogadja, a vesztestől sokszor azt várjuk, hogy ne mutassa ki a csalódottságát.
Az élsportolóktól eleve elvárjuk, hogy többet bírjanak, mint mások, és mindig erősek legyenek. Éppen ezért mindent, ami a gyengeség jele lehet, nagyon negatívan ítélnek meg ebben a közegben. Ennek sok káros hatása is van, mert sokszor a sportolók nem mernek beszélni a pszichikai problémáikról. Az élsportolók mentális egészségére most egyre nagyobb hangsúlyt kezdenek fektetni, éppen azért, hogy ne féljenek segítséget kérni. A sportolók öngyilkossága nagyon komoly téma, Svédországban már külön klinika is nyílt a sportolók számára. A mentális egészség ugyanis fontosabb, mint az eredmények.