„A kopogás elárulja, szerb vagy magyar gyerek jön”

Hogyan került kapcsolatba a sportpszichológiával, s hogyan lett sportpszichológus?Édesanyám unokatestvére Vura Márta, Magyarország elismert sportpszichológusa, így már gyerekkoromban is tudtam, hogy létezik ez a szakma. A pályaválasztáskor is a sportpszichológia miatt döntöttem a pszichológiai kar mellett, de aztán az egyetemen egy szó sem esett a pszichológia ezen ágáról. A diplomamunkámat személyiségpszichológiából írtam, és a témavezető tanárom nagyon örült, amikor felvetettem, hogy valami sportos témát szeretnék. A szakirodalom felkutatásakor szembesültem azzal, hogy szerb nyelven csak nagyon elavult, 70-es évekbeli tanulmányok vannak, így jól megnehezítettem a dolgom, mert más, magyar és angol nyelvű szakirodalmat kellett találnom. Az internetes keresés közben bukkantam rá a Semmelweis Egyetem sportpszichológiai képzésére, ahová 2011-ben sikerült beiratkoznom, majd 2013-ban sikeresen lediplomáztam. Milyen a sportpszichológia megítélése Szerbiában? Mennyire elterjedt a sportolók körében? Elfogadják már, vagy inkább még mindig „dilisnek” nézik azt, aki pszichológushoz fordul?Novak Djokovics nyilatkozata óta, miszerint ő is dolgozik pszichológussal, megnőtt a kereslet és a kínálat is sportpszichológia terén. A kajak-, a kosárlabda- és a kézilabda-válogatottal tudtommal dolgozik sportpszichológus. Aki szeretne, az talál sportpszichológust, főként Belgrádban és Újvidéken. Nem hiszem, hogy a sportolók körében még él a feltételezés, hogy ez csak „diliseknek” való, de azért még nem sokan reklámozzák, ha ilyen fajta foglalkozásokra járnak. Munkájának mekkora részét teszi ki a sportpszichológia?Jelenleg gyesen vagyok a kisfiammal, de néhány hét múlva megyek vissza dolgozni. A zentai Stevan Sremac Általános Iskolában és a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban és Kollégiumban dolgozom iskolapszichológusként. A sportpszichológiával munka mellett foglalkozom, van egy-két állandó, visszatérő sportoló, akivel dolgozom, de ha valaki megkeres, annak még tudok időpontot adni. Milyen sportolók kérték már a segítségét, s milyen konkrét helyzetekben dolgoztak együtt?Mivel 7 éves korom óta asztaliteniszezem, jól ismernek pingpongberkekben, így több pingpongossal dolgoztam. A párom birkózott, ezért ott is elég gyorsan terjedt a hírem, s volt pár megkeresés birkózóktól is. Ezenkívül kajakossal, futballistával és teniszezővel dolgoztam már. Konkrétan a zentai asztalitenisz-csapat munkáját segítettem a bajnoki rájátszások előtt, egyik évben nyert is a csapat, tavaly viszont nem sikerült a bravúr. A klub is és az edző is tudják, hogy nem elég egy héttel az elődöntő előtt „nekiesni” a sportpszichológiai munkának, de az egyesületeknek sokszor a versenyekre sem elég a pénzük, nemhogy egy sportpszichológusra. A tóthfalusi Nyers István Labdarúgó-egyesülettel is tárgyaltam, az iskolán keresztül tartottam is nekik pár csapatfoglalkozást, de végül nem lett belőle hosszú távú együttműködés. Az egyéni sportolók legtöbbször azzal keresnek meg, hogy „jól megy az edzés, de a versenyen nem sikerül kihozni a maximumot, sőt, alulteljesítenek”. Ennek keressük együtt az okát. Mennyire fontos, hogy egy sportpszichológus maga is rendelkezzen sportolómúlttal?Úgy hiszem, hogy nem fontos a sportmúlt, de az nagyon lényeges, hogy jól ismerjük az adott sportágat. A képzésen volt ilyen óránk, ahol sportoltunk, a sportágak szabályairól tanultunk, beszélgettünk arról, hogy melyik sportágban milyen pszichológiai felkészültségre van szükség. Ha valakivel dolgozunk, célszerű megnézni az edzését, versenyzését. A sportmúltam segít megérteni egy-egy helyzetet, az asztaliteniszező lányokkal meg pláne előny volt, mert nemcsak a sportágat, a lányokat, hanem az ellenfeleket is ismertem. Saját magán is tud valamit alkalmazni a sportpszichológiából?Valószínű, hogy már nem fogok versenyszerűen sportolni, úgyhogy már nem fog kiderülni, mennyivel lehettem volna jobb... De igyekszem most is heti egyszer eljárni edzésre. Az utóbbi években, a sportpszichológiai képzés óta sokkal tudatosabb lett a sportolásom. Kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb lettem téthelyzetekben, hasznosítottam a mentáltréninget, főként, ha nem tudtam edzésre menni, mert munka után holtfáradt voltam. Az edzésidőt sokkal jobban kihasználtam/kihasználom, kevesebb edzéssel is tudtam tartani a szintet. Jó lett volna, ha valaki még serdülő és ifi koromban megtanít erre, rengeteg elfecsérelt edzésem volt. Ma is látok ilyet, zavar is. A fiatalabbak húzzák-vonják magukat az edzésen, és várják, hogy leteljen az edzésidő. Próbálok néha segíteni egy-egy biztató mondattal, de sokszor úgy érzem, hogy nagyon unják az „okoskodásom”, így inkább figyelek a saját edzésemre. Szerbiában minden válogatott sportolónak át kell esnie egy kötelező képességfelmérésen, és ezt egyelőre csak szerb nyelven lehet elvégezni. Milyen lépéseket lehet tenni annak érdekében, hogy a magyar anyanyelvű sportolók magyarul végezhessék el ezt a tesztelést?A Magyar Nemzeti Tanács elérte, hogy a pedagógusok a kötelező képességfelmérést magyarul végezhessék, de még ez is állandó szerződésekhez kötött, egyelőre nincs meg a magyar teszt standardizálása. Tehát attól még nagyon messze vagyunk, hogy a magyar sportolókat is magyar pszichológus magyar tesztekkel vizsgálhassa. Igaz, még nem is tettem meg én sem a kezdő lépéseket, mert lefoglalt az anyaság, de a közeljövőben mindenféleképpen szeretnék kapcsolatba lépni a tesztelést végző intézménnyel is és az MNT-vel is, hátha a sportolók felmérésével kapcsolatban is sikerül elérni hasonlót, mint a pedagógusoknál. Mennyit számít egyébként véleménye szerint az anyanyelvhasználat a sportteljesítményben?Egy kezdő sportolónak pontosan értenie kell, hogy mit mond az edző. Az a legoptimálisabb, ha a sportoló körül mindenki az anyanyelvén beszél. Viszont nem biztos, hogy sokat ront a teljesítményen más nyelv használata, ha valamennyire érti, beszéli a sportoló a nyelvet, és ez őt nem zavarja. Ez a fontos. Ez szemléletfüggő: ha valakit kevésbé zavar, hogy gyengén beszél szerbül, megért mindent és hozzá is mer szólni a dolgokhoz, akkor őt kevésbé fogja hátráltatni a nyelvtudás hiányossága. Valakit viszont nagyon zavar, hogy nem tökéletes a nyelvtudása, szorong tőle. Ez esetben viszont valószínű, hogy más helyzetekben is visszahúzódóbb, szorongóbb, szóval nehéz lenne megállapítani, hogy azért rosszabb a teljesítménye, mert gyengén beszéli a nyelvet, vagy azért, mert szorong. Vannak specifikus helyzetek, amikkel a kisebbségi sportolók szembesülnek? Például nehezebb beilleszkedés a többségi válogatottba, esetleg nacionalista bekiabálások? Ezekben a helyzetekben hogyan segíthet a sportpszichológia?A sportolói pályafutásom alatt nem éltem meg ilyesmit. Több magyar ajkú szerbiai válogatottat ismerek más sportágakból is, ők sem panaszkodtak ilyenre. Ha viszont valakit nem fogadnak be nemzeti hovatartozása miatt, vagy ő maga nem tud beilleszkedni, nem elég a sportolóval dolgozni, hanem az egész csapat és az edző együttműködésére is szükség van. Az effajta diszkrimináció megelőzését már az iskolában kell kezdeni, elég sok program is van, ami erre irányul. Ennek ellenére halljuk, látjuk a nemzeti alapon történő összetűzéseket. A sport viszont talán épp az a közeg, ahol a legkisebb ez a fajta diszkrimináció. Tőlem az egyetemen megkérdezték, hogyan játszhattam a szerb válogatottban. Nem ellenszenvesen, csak értetlenkedve. Egyszerűen kimaradt az oktatásukból, hogy az országban élnek kisebbségek, akik szerbiai állampolgárok, így aztán Szerbiát képviselik. Viszont sportolói pályafutásom alatt soha nem mondta se nekem, se másnak senki, hogy „menjünk inkább Magyarországra, és ott játsszunk a válogatottban”. A sajtó a kézilabdával kapcsolatban egy időben gyakran emlegette „a magyar betegséget”, a szerb vízilabdások kapcsán pedig a „szerb küzdőszellemet”. Van ezeknek a sztereotípiáknak valami alapjuk?Más az, amikor a „magyar betegséget” és más, amikor a szerb küzdőszellemet emlegetik. Tanszékvezetőnk, Lénárt Ágota többször hangoztatta, hogy a magyar betegség nem létezik, csak a média generálta. A szerb sajtó sokkal pozitívabb ilyen értelemben: amikor a szerb pólósok másodikok lettek a vb-n, világbajnokként ünnepelte őket az ország, fogadták őket az országház balkonján, nagy népünnepély volt. Ami pedig a küzdőszellemet illeti: az biztos, hogy egy nagyon harcos nemzetről van szó, amely nagyon tud küzdeni a hazájáért, nagyon erős nacionalizmussal, ami erőt adhat, pozitívan felhasználható a sportteljesítményben. De nem hinném, hogy más élsportoló ne tudna úgy küzdeni. A szerbek hangosak, kiabálnak, határozottabb a kiállásuk, de ez nem azt jelenti, hogy magabiztosabbak lennének téthelyzetben, és jobban küzdenének bármelyik másik sportolónál. Ez a balkáni mentalitás értelmezhető tévesen küzdőszellemnek. Az iskolában mindig nevetünk azon, hogy legtöbbször már a kopogásból tudni lehet, hogy szerb vagy magyar gyerek kopogtat a tanári/titkárság ajtaján, sőt, a magyar gyerekek általában megvárják, hogy valaki ajtót nyisson, a szerb gyerekek pedig be is nyitnak kopogás után. Persze megint csak nagy kérdés, hogy ez a magyar és a szerb nemzet közötti különbségnek tudható be, vagy a magyar kisebbségi létnek, annak ellenére, hogy az iskola, ahol dolgozom, 80%- ban magyar. Milyen ambíciói vannak a sportpszichológia úttörőjeként Szerbiában?Nem vagyok úttörő a szakmában. Nemrég olvastam, hogy megalakult a sportpszichológiai szekció a Szerbiai Pszichológiai Társaságon belül, de a honlapon más információ nincs, és nem is jelenik meg külön szekcióként, úgyhogy még nem sikerült betagosodnom. Állítólag 11 pszichológus a tagja. Pár név sűrűbben feltűnik a sajtóban, mint például a vb-ezüstérmes női kézilabdacsapat vagy a kajakválogatott pszichológusa. Valószínűleg a sportpszichológusi képzettségem nekem a legnagyobb, de nem vagyok tűzközelben. A nagy csapatokkal, válogatottakkal való munkához a fővárosban, vagy legalább Újvidéken kellene élni, tevékenykedni. Bár az egyetemet szerb nyelven végeztem, a szerbtudásomban vannak hiányosságok, a komoly sportpszichológiai munkához nem megfelelő. Így aztán inkább azt szeretném, hogy a vajdasági magyar sportolóknak is lehetőségük legyen sportpszichológiai munkára, mert ugye a nyelvtudás hiányossága visszafelé is érvényes: ők sem tudnak elmenni Belgrádba, Újvidékre, Nisbe egy szerb sportpszichológushoz – köztudott, hogy a vajdasági fiatalok, akik csak az iskolában tanulják a szerbet, gyengén beszélik a nyelvet. Az nagyon szép lenne, ha egyszer a Vajdasági Sportszövetségen belül rendelhetnék, és így elérhetővé válna akár a válogatott szintű sportolók sportpszichológiai munkája, és azt is szeretném, ha a felméréseket az anyanyelvükön végezhetnék. Addig, amíg ezek nem valósulnak meg, marad a magánrendelés. Azon leszek, hogy legalább az információ, miszerint létezik a Vajdaságban magyar sportpszichológus, eljusson minél több helyre.