„Az a hős, aki képes a félelmét a saját hasznára fordítani”

Ha egy szülő azt szeretné, hogy a kisiskolás gyereke sportoljon, milyen szempontokra kell figyelnie?

Nagyon fontos, hogy a gyerekek aktívan mozogjanak, és lehetőségük legyen sokoldalúan fejlődni. A mai negyvenesek vagy idősebbek jól emlékeznek rá, hogy gyerekkorukban iskola után az egész délutánt kint töltötték, fociztak, kosaraztak, bicikliztek, fára másztak, de a mai gyerekeknek nincs erre lehetőségük. A szülők ezért már négyévesen vagy még hamarább sportkörökbe íratják a gyerekeket. Fontos, hogy olyan sportot válasszanak, amit szeret a gyerek, de egyúttal olyat is, amelyben nem csak egyoldalú terhelést kap. A tenisz mellett például legyen ott a kerékpározás.

Hány éves korban ideális elkezdeni a versenysportot?

Úgy gondolom, 12 éves korukig a gyerekek főleg azért sportolnak, hogy elnyerjék a szüleik és az edzőik tetszését. Utána már a barátaik között is ki akarnak tűnni, és már sikeresek akarnak lenni. Már nem azért sportolnak, mert az anyukájuk csalódott lenne, ha abbahagynák, hanem saját maguk miatt. A pubertás korban dől el, hogy egy gyerek kitart-e a sport mellett vagy sem.

S hány éves kortól érdemes egy gyereket sportpszichológushoz vinni?

Én általában a 11 éves kort tartom az alsó határnak, mert akkor egy gyerek már képes a saját teljesítményére reflektálni. Együtt olyan dolgokat tanulunk, amelyek a hétköznapi életben is hasznosak – hogyan kell feldolgozni a stresszt, hogyan kell felismerni és kezelni a különböző érzelmeket. A 11 évesnél kisebb gyerekek esetében többet dolgozunk a szülővel, mint a gyerekkel, mivel ő tud a leginkább iránymutatást adni a gyerekének olyan helyzetekben, amelyekkel életében először találkozik.

Milyen sportágak képviselői keresik fel a leggyakrabban?

Én egyéni sportokat űző gyerekekkel dolgozom, ez azzal is összefügghet, hogy a csapatsportágakban ebben a korban még nem olyan nagy a nyomás.

Ha az ember sportoló gyerekekre gondol, akkor ezt mindig az öröm és a felszabadultság érzetével társítja, miközben a gyerekek sporttevékenység közben nem csak pozitív érzelmeket élnek át.

A gyerekekben természetüktől fogva ott a versenyszellem, és egyúttal meg akarnak felelni a szüleiknek, az edzőiknek, és szeretnének sikeresek lenni a kollektívájukban. Ez pedig sokszor megakadályozza őket abban, hogy ki tudják teljesíteni a potenciáljukat, és az a tevékenység, amit eredetileg szívesen csináltak, már nem tölti el őket örömmel.

A gyerekek sportolás közben sokszor félelmet élnek át – félnek a sérüléstől, a kudarctól vagy a szeretet elvesztésétől. Hogyan lehet ezt kezelni?

Fontos tudatosítani, hogy mi nem élhetjük át a gyerek helyett az érzelmeit, mi csak segíthetünk abban, hogy a pozitív és negatív tapasztalatait fel tudja használni arra, hogy ha legközelebb hasonló helyzetbe kerül, akkor könnyebben meg tudja oldani.

A csehek biatlonos klasszisa, Gabriela Soukalová az önéletrajzában elárulta, hogy gyerekként gyűlölt versenyezni, a versenyek alatt sokszor elbújt az erdőben, elásta a rajtszámát a hóba, és csak akkor jött elő, amikor a szülei már annyira aggódtak érte, hogy nem is szidták le azért, hogy nem versenyzett.

Gábina esetében láthatjuk, megérte átvészelni ezt a nehéz időszakot, és később nagyon sikeres lett. Meg kellene adnunk a gyerekeknek a lehetőséget, hogy erősebbé váljanak, hogy leküzdjenek olyan akadályokat, amelyek az első pillanatban talán leküzdhetetlennek tűnnek számukra. A gyerekek sokszor rettegnek attól, hogy csalódást okoznak a szüleiknek. Mondhat a szülő dühében olyasmit, hogy mennyi pénzt vert a gyereke sportkarrierjébe, aki mégsem tudja megmutatni téthelyzetben, mire képes. A gyerekek érzik ezt a nyomást, ezért fontos tudatosítani, hogy a sport arra is lehetőséget ad nekik, hogy egészséges, magabiztos felnőttek legyenek, akik készek szembenézni az akadályokkal.

Hogy látja, tudatosítják a szülők, mekkora nyomást helyeznek sokszor a gyerekeikre?

Azt gondolom, igen, de sokszor azok a kimondatlan elvárások a fejekben erősebbek, mint maguk a szülők is hinnék. Sokan úgy gondolkodnak, és ez az edzőkre is igaz, hogy ha ők kibírtak valamit, túlélték, akkor a gyerekeknél is így kell lennie. Arra már nem emlékeznek, milyen félelmet váltottak ki belőlük bizonyos helyzetek, csak azt látják, hogy valaki ezt fel tudta dolgozni, és merített belőle. Közben viszont előfordulhat, hogy rengeteg más embert ugyanez a nehézség eltántorított a sportolástól. Sok sikeres fiatal sportoló 15–16 évesen, amikor képes már határozottabban is kinyilvánítani az akaratát, ilyenek miatt hagyja abba a sportot. Ezért azok az eredményes és sikeres szülők és edzők, akik akkor adják meg a gyereknek a fejlődési lehetőséget, amikor ő is akarja.

Mit gondol arról a helyzetről, ha a szülő egyben edző is?

Szerintem ez teljesen rendben van, hiszen a sport családi ügy. A család is aktívan kiveszi a részét az egészből, hiszen a gyereket kell hordani edzésre, versenyekre, felszerelést kell neki venni…

De mi van akkor, ha a szülő különösen kíméletlen edző? Az úszó Juszra Mardini, aki szíriaiként a menekültcsapatban vett részt a riói olimpián, arról írt az önéletrajzában, hogy egyszer kificamodott a válla, de akkor is folytatnia kellett az edzést, és onnantól fogva még jobban félt a sérülésektől, mert tudta, hogy az apja akkor sem kegyelmez neki.

Ez a kockázat benne van, de egy edző akkor is lehet kegyetlen, ha nem családtag. Egy felnőtt vagy egy kamasz már tud ellenállást tanúsítani, de a kisebb gyerekek ki vannak szolgáltatva az edzőnek. Sokan képesek elviselni a fájdalmat, de egyáltalán nem biztos, hogy ez megerősíti őket, hanem szorongást, félelmet vált ki bennük, ami hátráltatja a fejlődésüket.

A félelem tényleg ennyire meghatározó a sportban?

Nem csak a sportban. A félelem evolúciós szempontból sokat segített az emberiségnek, és a sportban sem ellene, hanem vele kell harcolnunk. Nem az a hős, aki nem fél, hanem az, aki képes legyőzni a félelmét, vagy a saját hasznára fordítani. Ezt igyekszem megtanítani a sportolóimnak is. A teljes nyugalom állapotában valószínűleg nem lehet csúcsteljesítményt nyújtani, de mindenkinek megvan a saját, egyéni szintje az izgatottságnak, amelynél képes a legtöbbet kihozni magából. Ez a cél, hogy megtaláljuk ezt a határt.

Sokszor halljuk a mondást, hogy egy edzőnek pszichológusnak is kell lennie. Valóban helyettesítheti egy edző a pszichológust?

Ahogy Szlovákiában mindenki ért a focihoz és a hokihoz, úgy a pszichológiához is. Én ezt a mondást inkább úgy fordítom, hogy az edzőnek jó megfigyelőnek kell lennie, és észlelnie kell, mi a gyerek célja. Az edzőnek vezetni, irányítani kell a tanítványait, de ha olyan dolgokat akarunk fejleszteni, amelyekről általában nem beszélünk, például a félelemmel való munkát, a megfelelő verseny előtti hangulat elérését vagy a relaxációt, akkor célszerű meglátogatni egy sportpszichológust. Ezekre a speciális technikákra ugyanis nincs tér és idő az edzéseken. Az edző teljesítményt követel, és a sportoló határait feszegeti, én viszont nem, nálam egy felszabadultabb közegben beszélhetnek arról, mit is élnek át sportolás közben.

Bizonyos sportágakban az alsóbb korosztályokban vannak ugyan szervezett bajnokságok, de az eredmények nem kerülnek jegyzőkönyvbe, nincs táblázat sem. Mit gondol erről a gyakorlatról, jót tesz ez a gyerekeknek?

Nehéz megtalálni az értelmes mértéket. Ahogy mondtam is, a gyerekek szeretnek versengeni, de az ő korukban a verseny és a meccs is az edzés egy formája, amely során valami újat tanulnak. Elsősorban nem a győzelem a cél. De ez a felnőtteknél is így van – ha valakit csak a győzelem érdekel, görcsössé válhat. Jó, ha az ember tud más célokat találni, például a saját legjobb idejét akarja megdönteni.

Néhány sportágban – torna, műkorcsolya – egyre fiatalabb és fiatalabb versenyzők nyerik a világversenyeket. A pjongcsangi olimpián a női műkorcsolyaverseny győztese az akkor 15 éves Alina Zagitova lett. Pszichológusként mit gondol erről a trendről?

Lehet, hogy népszerűtlen leszek, de ez a „nők” kategóriája, és nem a „lányoké”, úgyhogy szerintem meg kellene emelni az alsó korhatárt. Egy húszéves nő teste teljesen más, mint egy 14 éves lányé, nem véletlen, hogy húszévesen nem sokan tudják megismételni a korábbi sikereiket. A műkorcsolyázásban egy tizenöt éves versenyző mögött már tíz év profi versenyzői pályafutás van! 15–16 éves korukra már mentálisan „nyugdíjba mennek”. Ezért fontos az egészséges mérték, hogy a gyerekeknek legyen sporton kívüli életük is, hogy ott is megszerezzék a szükséges tapasztalatokat.