„A versenysport rengeteg dologra megtanít”

A sportoló gyerekek sok olyan szituációval szembesülnek, amilyennel korábban még nem találkoztak. Mik azok a kulcsmomentumok, amelyekre egy szülőnek vagy edzőnek figyelnie kell?

Ez egy felépített folyamat. Először az kell, hogy a gyerek megtanuljon örömmel mozogni, örömmel járjon edzésre. Utána jön az edzővel való kapcsolat. Fontos, hogy az edző segítsen abban, hogy a gyerek az erőfeszítése, és ne az eredmény alapján értékelje magát. Ezután a következő lépés, hogy megtanuljon versenyezni. Nem kell kétségbeesni akkor, ha a gyerek már volt három-négy versenyen, és mindig leblokkolt. A versenyrutinnak is ki kell alakulnia. A szülőknek pedig arra kell figyelniük, hogy megtalálják a bevonódás egészséges mértékét.

Ez mit jelent?

Hogy a szülő ne a saját álmát vetítse ki a gyerek életére, de ne is legyen túl kevés. A legnagyobb veszély a túlzott bevonódás, ha egy szülő egy meccset, versenyt feszültséglevezetésnek használ, kiabál, üvölt. Sokszor ezért éppen a szülőkkel kezdjük a foglalkozást. A túlzott bevonódásnak nagyobb a veszélye, ha a szülő korábban maga is ezt a sportágat űzte, vagy ha nagyon népszerű olimpiai sportról van szó, ahol nagyobb lehetőségek állnak előttük.

Milyen egyéb problémák merülhetnek még fel?

Az utánpótlásnak egy nagyon specifikus területe az ún. „drop out”, a kiesés jelensége, amikor a fiatal sportolók abbahagyják a sportot. Például akkor, amikor juniorból átkerülnek felnőtt korosztályba, ami az elején értelemszerűen kudarcokkal jár. A teljesítménynyomás miatt sokszor az edzők is megfeledkeznek róla, hogy nem szabad korán kiégetni a fiatalokat. Meg kell találni a középutat, hogy megmutassuk nekik a terhelést, hogy mi vár rájuk a későbbiekben, de úgy, hogy elkötelezettek tudjanak maradni a sportban.

Említette az olimpiai sportágakat: Magyarországon nagyon erős a kultusz, hogy mindenki olimpiai bajnok akar lenni. Hány éves kortól jó motiváció ez, mennyire hasznos, ha valaki rögtön az elején azzal vág neki, meg akarja nyerni az olimpiát?

Van, akinél működik, sok sportolótól halljuk, hogy már kiskorától fogva olimpiai bajnok akart lenni. Ha van egy hosszú távú álmom, vágyam, célom, az át tud segíteni a nagyon nagy buktatókon. De kell mellé a napi rutin, a monotóniatűrés, a kisebb célok, hogy az olimpiáig vezet 10–12 Eb, 5-6 vb. Az olimpiai bajnoki cím elnyerése a tűz, ami átsegít az akadályokon, de a mindennapokon ez nem minden esetben segít át. Sokszor kell felhívni arra a 15-16 évesek figyelmét, hogy az olimpiáig vezető út kudarcokkal is ki van kövezve, és az, ha valaki 15-16 éves koráig még nem élte meg azt a nagy robbanást, nem azt jelenti, hogy ebből nem lesz olimpia. Hosszú távú motivációként tehát nagyon jó az olimpia, de gyerekként ha ezt ki is mondják, még nem tudják, mivel jár. Akkor még inkább a példaképek hatása érvényesül.

Miért van szükség példaképekre?

Sok fiatalnál ez nagyon fontos. Fontos, hogy lássák, más is küzdött azzal, hogy a többiek moziba, bulizni járnak, szórakoznak, nekik pedig abból áll az életük: suli, tanulás, versenyek. Kell találniuk egy kapaszkodót, hogy ezen át tudjanak lendülni. Például ott van Michael Jordan, akit sokszor eltanácsoltak a kosárlabdától, mégis kitartott.

Mi áll a hátterében annak, ha egy fiatal sportoló, aki rengeteg munkát fektetett a sportba, egyszer csak mégis úgy dönt, abbahagyja?

Rengeteg tanulmány születik erről, van, amelyik a szülői bevonódást emeli ki, mások az öröm elvesztését, ott van esetleg a kortársak hatása is. Az is közrejátszhat, ha sorozatos kudarcok érik, amelyek megküzdéséhez nincs meg a mentális háttere. De az is kiválthatja ezt, ha túlzottan megnő az edző részéről a teljesítményfókusz.

Ha önt felkeresi egy fiatal sportoló, és azt mondja, már nem szeretne sportolni, akkor hogyan reagál?

Egy sportpszichológus nem hozhat a sportoló helyett döntést. Abban segíthetek, hogy rájöjjük, mi lehet a háttérben, mit érez, minek milyen előnyei, hátrányai lehetnek, minek mi az ára. Azt szoktam hangsúlyozni, nem azzal van a gond, ha abbahagyják, hanem azzal, ha ez dühből történik, érzelmi döntés, ahelyett, hogy racionálisan végiggondolnák a helyzetet. Arra is fel szoktam hívni a figyelmüket, hogy hosszú-hosszú éveket fektettek valamibe, amivel szinte összeforrt a személyiségük. Amint ez meg fog szűnni, nagyon sokszor üresség támadhat a helyén, és nem biztos, hogy megtalálják a helyüket. De volt már olyan helyzet, amikor egy fiatal sportolónak abban kellett segítenem, hogy a szülei elfogadják ezt a döntését. Vannak olyan helyzetek, kiégésközeli szituációk, amikor igenis abban kell segíteni, hogy ki tudjon szállni.

Egy szlovák sportpszichológus egyszer rámutatott, hogy a gyerekek sokszor félelmet élnek át a sport kapcsán, félnek a kudarctól, a sérüléstől, attól, hogy elveszítik a szülő szeretetét. Ön szerint is ilyen meghatározó ez?

Ez természetesen jelen van, de a félelem mindig jobb, mint a szorongás. A megfogalmazott félelemmel már lehet mit kezdeni. Ha ez az érzés tárgy nélkül lebeg, az megnehezíti a dolgot. Akkor a gyerek nem tudja megfogalmazni, mitől tart, csak van benne egy megmagyarázhatatlan feszültség. Ha már ezt szavakba tudja önteni, az óriási dolog. Én azt próbálom átadni a fiatal sportolóknak, hogy nem szabad félni a negatív érzésektől, meg kell tanulni őket kezelni. Mert ha nem nézek szembe a félelemmel, akkor hajlamos téthelyzetben előjönni. Ha arra koncentrálnánk, hogy csak a pozitívumok legyen előtérben, azzal nem oldanánk meg a helyzetet. A negatív érzelmeket el kell fogadni, és utána csinálni velük valamit.

A sport világában azonban sokszor nem tolerálják, ha valakit gyengének látnak.

A sportolók gyakran meglepődnek, amikor rámutatunk, hogy másoknak is vannak rossz pillanataik, teljesen normális, ha az embernek vannak nehézségei. Viszont amikor odaáll a tatamira, pástra, bárhová, akkor méretik meg az, mit tud ezzel kezdeni. A sportnak tényleg van egy olyan üzenete, hogy nyomás van, keménynek kell lenni, ezért is fontos az út, hogy először megtanulunk edzeni, utána pedig megtanulunk versenyezni, hogy ezeket a helyzeteket is meg tudják oldani.

Ez aztán később a hétköznapi életben is hasznukra válhat?

Serdülőkorban még nem nagyon érzik azt, hogy ezt tudnák transzferálni, de később majd menni fog. A sport és, mondjuk ki, a versenysport rengeteg olyasmire megtanít, amit később a hétköznapi életben is nagyon jól tudnak kamatoztatni.

Van különbség az egyes sportok között abban az értelemben, hogy az egyik több, a másik kevesebb mentális terhet ró a fiatal sportolóra?

Inkább abban van különbség, hogy ezt a sportoló hogyan éli meg. Vannak különbségek, de ezek nem minőségbeliek. Vannak különbségek a sportágak között, az edzésmunkában is van különbség, abban is, hogy mikor szakad el a szüleitől a sportoló, ez nagyon komplex dolog. A mentális kihívás viszont mindenképpen ott lesz.

Vagyis így is, úgy is mindenkinek meg kell harcolnia bizonyos helyzetekkel?

Nem biztos, hogy harcnak nevezném. Át fogunk esni bizonyos folyamatokon, ún. normatív kríziseken, ami együtt jár az életünkkel. A sportolóvá válásnak megvannak a meghatározott szakaszai, ami együtt jár ezzel a folyamattal. Az utánpótlássportban a mentális felkészítésnek az a lényege, hogy olyan alapot adjunk a fiataloknak – egyfajta mentális hátizsáknak is szoktunk nevezni –, amelynek köszönhetően később akár önjáróvá is tudnak válni. Ezzel alapozzuk meg a későbbi könnyebb vagy már sokkal specifikusabb felkészítést.

Az lenne az ideális, ha minden fiatal sportoló kaphatna sportpszichológiai felkészítést?

Van, aki önmagában is nagyon szuper képességekkel bír. Az ideális az lenne, ha mindenki kapna egy alapot, legfeljebb megbizonyosodna róla, hogy „hopp, én már ezt így csinálom”. De az lenne jó, ha mindenki számára elérhető lenne ez, ha szükségét érzi.

Hány éves kortól van értelme a mentális felkészítésnek?

Ez is sportágfüggő, de az átlag talán 12 év. Van olyan kollégám, aki vállal nyolcéves sportolót is, de mivel én nem vagyok klinikai gyerekpszichológus, a fiatalabb sportolóknál mást szoktunk ajánlani.

Van még ellenérzés a sportpszichológusokkal szemben, vagy ez már teljesen megszokottá kezd válni?

Még nem teljesen, vannak még kihívások, de egyre természetesebbé válik a dolog. Magyarországon már van 80 sportpszichológus, egyre több az edzőknek tartott előadás, amelyek általában teltházasok, egyre több akadémiánál van főállású sportpszichológus…

És maguk a fiatal sportolók hogyan fogadják a helyzetet? Nem idegenkednek az „agyturkásztól”?

Ilyen is előfordul, de én mindig azzal szoktam kezdeni, csak akkor jöjjön, ha ő is szeretne. Ez a teljes együttműködésen alapul. A kezdeti izgalom általában gyorsan csökken, de ez azon is múlik, mi mennyire vagyunk nyitottak, mennyire értjük meg őt. Az is segít, hogy tegeződünk, ettől is oldódik a hangulat. Talán kicsit meglepő, de sokszor előfordul, hogy a fiatal sportoló leül, és szinte ömlenek a szavak belőle. Egyre inkább egyre több tudatosságot fedezünk fel a fiatal sportolókban.

A sportpszichológus számára mi a sikerélmény?

Nem az, hogy a sportolóim nyernek a versenyen. Persze, ez lenne a kézzelfogható, de az a sikerélmény, amikor látom, hogy egyre felszabadultabbak, egyre több dolgot tudnak már. Fura módon az is sikerélmény lehet, ha egyre kevesebbet hallunk róluk.