Ami nélkül sohasem volt játék: a focilabda története

A 19. század második felében és a 20. század elején a labdák minden esetben bőrből készültek, így általában barnás árnyalatokban pompáztak. Sosem voltak tökéletesen gömbölyűek, hiszen csak felfújt állapotban lehetett befejezni az összevarrásukat, mivel a fűzőket csak így tudták összehúzni.

Kezdetben tökéletlen  labdákkal játszottak

A tökéletlenségükből fakadóan a röppályájuk sem volt könnyen kiszámítható, a levegőben összevissza cikáztak. Az első futball-labdák nagyon hasonlóak voltak a kosárlabdákhoz, 8 hosszúkás panelből álltak, melyek két nyolcszögben végződtek. Néhány évtizeddel később már létrejött eltérés a játékszerek között aszerint, hogy milyen alakú bőrdarabokból varrták össze őket, így alakult ki a T modell, amit nagy T betűkből alakítottak ki.

A másik elterjedt típus több ikonikus klub címerében is megtalálható (főleg a spanyol bajnokságban találunk erre példát: FC Barcelona, Valencia, Levante, Malaga, Sevilla, de a Manchester Unitednél is feltűnik), így talán ez volt az elterjedtebb. Ez a fajta labda hosszúkás téglalapokból áll össze, és két vízszintes cikkelyt két arra merőleges cikkely követett. Abban mindkét fajta hasonlított, hogy 12-ből épült fel. A 20. század elején még komoly eltérés lehetett labda és labda között, így a mérkőzések előtt a csapatkapitányok megegyezésén múlt, hogy milyen játékszerrel játszanak. Még az első világbajnokság (1930) döntőjében is azt a módszert alkalmazták a szemben álló felek, hogy az első félidőt az argentinok által preferált típussal (amely a hosszúkás téglalapokból állt össze), míg a második játékrészt az uruguayiak által kedvelt T modellel játszották le.

Az nem tisztázott, hogy mennyire befolyásolta a csapatok játékát a labda típusa, azonban az tény, hogy az első félidőben az argentinok vezettek 2–1-re, majd az uruk fordítottak 4–2-re... Egy dologban mindenesetre megegyeztek a korai labdák: a fejelés egyikkel sem volt leányálom, mivel nemcsak nehezek voltak, de a fűző is komoly károkat tehetett a játékosok homlokán.

1934-ben megjelent az első hivatalos vb-labda

A második világbajnokságon (1934) a házigazda olaszok már előálltak egy hivatalos labdával, melynek a Federale 102 nevet adták. Ezt a típust már 13 cikkelyből varrták össze, és a panelek széle fodrozódott, így hosszúkás felhőkre hasonlítottak. A fűző már egy külön bőrdarabon helyezkedett el (korábban általában két panel között volt a varrás), és szelep is került rá, így könnyebb lett felfújni a leeresztett lasztikat.

A következő tornára a francia Allen cég szállította a labdákat, melyek nem sokban különböztek az előző vb-n használt játékszerektől, csak a bőrdarabok szélei lettek egyenletesebbek, valamint a fűző elhelyezése változott. A II. világháború miatt két vb kimaradt a sorban, így a labdák fejlődése is holtpontra jutott. Az 1950-es brazil tornán jelent meg a Super Duplo T modell, amely 12 panelből állt, ám eltűnt róla a fűző, így már a felfújás is hasonlóan működött a maihoz, valamint a fejelés is sokkal kellemesebb tevékenység lett.

Az 1954-es világbajnokság játékszerén ez állt: a svájci világbajnokság meccslabdája. Több újítást is észrevehettek rajta a nézők: első alkalommal tértek el a barna színtől, ugyanis a labda sárga volt, valamint 18 cikkelyből varrták össze, és a bőrdarabok szélei be voltak vágva, hogy javítsanak a gömbölyűségén. Négy évvel később Svédországban kevés újítás volt megfigyelhető: ugyanúgy 18 panel alkotta a Top Startot, mint elődjét, azonban a szélei egyenletesek voltak, valamint barna és fehér változatban is pályára kerültek a tornán.

Az 1962-es chilei vb labdája forradalmasította a labdadizájnt, a Crack már kívül-belül sokkal jobban hajazott a mai labdákra, mint az elődei: nyolcszögű panelekből varrták össze, hogy növeljék a labda felületét, amelyet így könnyebb lett irányítani a játékosoknak, és a belső is már olyan hólyagszerű volt, mint a mai gyártmányoké. A chilei torna kapcsán kell először megemlítenünk az Adidast is, mivel a cég a vb után egy évvel kiadta a Santiago névre elkeresztelt labdáját az esemény tiszteletére.

A Santiago erősen hasonlított a Crackhez, és sokan úgy is gondolták, hogy ez a hivatalos vb-labda, így nagy népszerűségre tett szert. Hol máshol, mint az 1966-os angliai vb-n tért vissza a labda külseje egy időre a múltba: a Challenge nagyon hasonló volt az 1958-as modellhez, a Top Starthoz, ám a színe már nem a régi lasztikat idézte, ugyanis narancssárga színben terjedt el, a tornán pedig a fehér és sárga változatot használták.

1970-től az Adidas lett a hivatalos beszállító

Az első világbajnokságok labdái általában a rendező ország kézművesiparából kerültek ki, ám 1963-ban az Adidas a chilei vb tiszteletére kiadott Santiagóval jelezte, hogy komoly szándékai vannak a futball első számú tornájával kapcsolatban. 1970-ben meg is állapodtak a FIFA-val, hogy a német vállalat készíti el a mexikói vb hivatalos meccslabdáját, innentől kezdve pedig a mai napig minden világbajnokság hivatalos labdáját az Adidas gyártotta és gyártja.

A mexikói tornára született meg a Telstar, melyet 32 panelből varrtak össze, így a játékosok számára könnyebben kezelhetővé vált. A fűző ekkor már természetesen elmaradt, és mivel 20 darab fehér hatszög alakú bőrcikkelyből és 12 fekete ötszög alakú bőrdarabból állították össze, a Telstar a fekete-fehér televízión keresztül sokkal jobban észrevehető volt a pöttyös hatás miatt. Ez a kialakítás a mai napig a focilabdák alapkonstrukciójának számít. A Telstar név nem véletlen, ugyanis ezzel az elnevezéssel indította útjára a NASA az első távközlési műholdját 1962-ben, amely élő televíziós közvetítések, így futballmérkőzések sugárzására is alkalmas volt (más vélemények szerint a Telstar a televíziós sztár rövidítése).

A következő tornán szinte ugyanaz a dizájn jelent meg a labdákon, csak a szürke feliratokat feketék váltották fel a Telstaron. Ám az 1974-es nyugatnémet vb-n a Telstar mellett a Chile Durlast is hivatalos labdának számított, amelyet szintén az Adidas gyártott, ám társával ellentétben nem pöttyös, hanem tiszta fehér külsővel rendelkezett.

Az 1978-as argentin torna azonban már olyan újítást hozott, amely még 20 évig meghatározta a vb-labdák külsejét: a Tango Durlast 20 cikkelyére olyan fekete háromszögszerű alakzatot festettek, amelyek 7 fehér kört mintáztak meg a labdákon. Ez volt a futballtörténet legdrágább játékszere, akkoriban 50 fontot kértek el egy ilyen lasztiért. Elődeihez hasonlón a Tango Durlast is valódi bőrből készült, de már felfedezhető volt rajta egy fényes védőréteg, amelynek köszönhetően az esős mérkőzéseken sem kellett attól tartani, hogy jelentősen megnövekszik a labda súlya.

Az 1982-es vb labdája, a Tango España nem hozott változást a játékszer küllemét illetően, ám javultak a víztaszítási mutatói annak köszönhetően, hogy a varrásokat is gumírozott anyagból oldották meg. Mindez azonban jelentősen lerövidítette a labdák életkorát, hiszen már a tornán is többször meg kellett állítani a játékot amiatt, mert a játékszer tönkrement az elengedett varrás miatt. A Tango España más szempontból is nagy jelentőséggel bírt, ugyanis ez a modell volt az utolsó a vb-labdák történetében, amely tiszta bőr alapanyagból készült.

Új vébé, új labda

Az 1986-os Azteca után minden világbajnokságra külön labdát tervezett az Adidas. Bár 1986-tól kezdve négyévente teljesen új játékszert alkottak, egészen 1998-ig a Tango alapmotívumaiból indultak ki, amikor megalkották a legújabb vb-labdát: a háromszögszerű alakzatok köröket mintáztak meg. A különbség csak abban állt, hogy ezek az alakzatok milyen további ábrákat tartalmaztak. A Tangón még elmaradtak ezek a díszítések, ám 1986-tól kezdődően szinte minden alkalommal a rendező országra utaló motívumokat helyeztek el ezekben az alakzatokban. Mexikóban például az azték falfestések ősi motívumai tűntek fel a labdákon, így nem csoda, hogy az Azteca névre keresztelték a labdát is. Az Azteca még egy további vonatkozásban is mérföldkőnek számított, ugyanis ez volt az első teljesen szintetikus anyagból készült labda.

1990-ben Olaszország adott otthont a tornának, így az etruszk képzőművészet motívumai kerültek az Etrusco Unico felületére: a korábban megszokott 20 darab háromszögszerű alakzatban a tervezők továbbfűzték a hármas számmal való játékot, így három egymásba forduló oroszlánfejjel díszítették a labdákat. 1994-ben az Adidas a Questrát alkotta meg az Egyesült Államokban rendezett vb-re. A név a csillagok keresésére utal, ami a labdán is megjelenik: csillagok, bolygók és égitestek tűntek fel a motívumoknak szánt cikkelyeken. A gyártó egy könnyebb és érzékenyebb játékszert kívánt létrehozni, így a labda felületére polisztirol habot fújtak, amelynek köszönhetően növelték a sebességét is. Az 1998-as Tricolore több szempontból is fontos állomása a labdatörténetnek: ez volt az első játékszer, amely színes volt, valamint ezzel a típussal köszönt el az Adidas a Tango-sablontól, és a francia vb hozta az első olyan esetet is, hogy a labdákat Európán kívül gyártották (a Tricolore-ok Marokkóban készültek). Talán a név miatt nem túl meglepő, hogy a Tricolore a francia zászlót idézte meg mintázatával és színeivel is.

A Tango-sablon a múlté, a modernizmus lesz az irányadó

A világbajnokságok történetében először került sor ázsiai tornára 2002-ben. Dél-Korea és Japán volt a két házigazda, a labdát pedig Fevernovára keresztelték el. A fever a vb okozta futball-lázra, míg a nova a nagyon fényesen ragyogó, ám csak rövid ideig látható csillagra utalt. A külső forradalmian új volt: az eddigi apró díszítések helyett három hatalmas mintát nyomtattak a labdákra, melyek az ázsiai kultúra színeiből és motívumaiból egy-egy turbinát formáztak meg, utalva a rendező országok hihetetlen gazdasági növekedésére.

A Fevernovákat finomított szintetikus habbal vonták be, valamint háromrétegű cikkelyekből építették fel, hogy a röppálya minden addiginál pontosabban kiszámítható legyen. 2006-ban Németország rendezte meg a vb-t. A torna labdája, a Teamgeist (jelentése: csapatszellem) pedig fontos mérföldkő volt abból a szempontból, hogy az 1970-től megszokott öt-és hatszögű panelek eltűntek, a cikkelyek száma 32-ről 14-re csökkent, míg a panelek közötti varrást felváltotta a ragasztás, hogy még kerekebb legyen a játékszer. A hőkezelt cikkelyek már aerodinamikus varrásminta mentén helyezkedtek el. Az eredmény minden addigi modellnél jobb és pontosabban kiszámítható röppálya lett.

A 11-es szám körül forgott a tervezők agya, amikor megalkották a 2010-es dél-afrikai vb-labdát, a Jabulanit (jelentése zulu nyelven ünnepelni). A játékszer 11 különböző színben pompázott, mely egyszerre volt utalás a 11 játékosra, arra, hogy Dél-Afrikában 11 hivatalos nyelvjárást használnak, és hogy 11 különböző nemzet él az országban. A labda mintája pedig a döntőnek otthont adó johannesburgi Soccer City Stadion felülnézetét idézte. A fináléra egyébként egy külön labdát is tervezett az Adidas, melynek a Jobulani nevet adták. A Jobulani csak a színeiben tért el a Jabulanitól, és nem meglepő módon főként az arany szín dominált rajta. Bár a cél ezeknek a labdáknak az esetében is az volt, hogy tovább tökéletesítsék a kiszámíthatóságát, a Jabulanit rengeteg kritika érte a szeszélyes viselkedése miatt.

A 2014-es brazil világbajnokság labdájának elnevezése, a Brazuca egy szavazás eredményeként jött létre. Több mint 1 millió brazil futballszurkolót kérdeztek meg, és több mint 77% a nemzeti büszkeséget és életérzést kifejező névre voksolt. A hat poliuretán elemből felépülő labda pontosan 437 grammot nyomott, és 69 centiméter kerületű volt. A tökéletes vízhatlanság miatt még mosógépben is tesztelték. A dizájn is természetesen a rendezőre utalt: a brazil kívánságkarkötők színeit idézték meg a készítők (kék, zöld, narancssárga, piros, fehér, fekete), melyek a döntőben újfent az arany árnyékába szorultak a Brazuca Final Rióval. A tavalyi oroszországi vb labdája elnevezésében és külsőben is megidézte az 1970-es mexikói vb-labdát, így a Telstar 18 nevet kapta, és a fekete-fehér színek uralták.

A Telstar 18-ba már csipet is ültettek, így okostelefonnal is összeköthető lett, amely így tulajdonosát speciális adatok birtokába juttatta (például a helymeghatározáshoz). A csoportkör után a Telstar Mechta lett a hivatalos játékszer, amely már piros díszítést (mely az orosz válogatottra jellemző) is kapott a hat paneljére a fekete-fehér mellé, valamint az elnevezés is az orosz álom és ambíció szinonimájára utalt. A Telstar Mechta ugyan már számos adatot képes volt szolgáltatni az elemzőknek, arra még nem volt alkalmas, hogy pusztán a labdában található csip segítségével eldöntsék, hogy a labda áthaladt-e a gólvonalon vagy nem. Ugyanakkor a labdatechnológia felgyorsulását látva egyértelmű, hogy ez az idő (és labda is) hamar el fog jönni.