A végzetes fürdéstől a barcelonai bronzéremig

Barcelona bronzérmese gerelyhajítás közben Életerős fiatalember, az ipolysági futballcsapat balszélsője volt, amikor harmincöt évvel ezelőtt egy fürdés végzetes lett számára. Még egy utolsó ugrásra szánta el magát a délutáni edzés előtt, amikor megpecsételődött a sorsa. Rossz szögben ért vizet, és gerincsérülése egy életre a tolókocsiba kényszerítette.

Bogdán István ma hatvanéves. Aki napjainkban betér az ipolysági zsinagógába, a város százéves sportmúltját bemutató kiállításra, előkelő helyen láthatja Bogdán István sportolói tetteinek felelevenítését. Ugyanis a mozgássérült fiatalember a sors kegyetlen csapása után is kitartott a rendszeres testmozgás mellett, s napjainkig versenyszerűen sportol. Persze a vele azonos sorsúakkal együtt. Tolókocsis atléta. Szlovákia több mint százszoros bajnoka. Dobószámokban: gerelyhajításban, diszkoszvetésben és súlylökésben. És ami sportolói sikerének csúcsa: 1992-ben gerelyhajításban bronzérmet szerzett a barcelonai paralimpián.

Az ipolysági kiállítás megnyitóján találkoztunk. „Megnyugtatom, nem kacsa amit mondok, a száz bajnoki aranyérmet már biztosan túlléptem. Ilyen mennyiségnél könnyű tévedni, ezért olvashatja a nevem mellett, hogy még csak kilencvenegy elsőségnél tartok – pontosítja a róla szóló összeállítás egyik fontos adatát. Amikor szóba kerül életének sorsfordulója, harmincöt év múltán is már második mondatában köszönetét fejezi ki annak az orvosnak, aki rögtön a szemébe mondta: tolókocsis élete elkerülhetetlen. Nem hitegette, nem építtetett benne légvárakat, hanem a huszonöt éves fiúnak kimondta a kemény valóságot. „Futballista voltam, de emellett atletizáltam, tornáztam is, így mindennapi szükséglet volt számomra a mozgás. Amikor egy újságcikkből tudomást szereztem arról, hogy hol sportolhatnak a mozgássérültek, jelentkeztem. A pozsonyi IAMES volt az egyetlen klub akkor Csehszlovákiában. Annak lettem a tagja. Elkezdtem rendszeresen edzeni, s ez meghozta az eredményét.”

Már az első csehszlovák bajnokságon Bogdán István óriási meglepetést okozott: két bronzérme azért volt váratlan, mert egy évvel korábban még feleannyit sem teljesített. „Ettől jött meg a kedvem, ami máig tart. Sok lemondással, rengeteg órát töltök a sportpályán. A diszkoszvetést a réten gyakorolom. Egy ideig még iskolások segédkeztek, de aztán áttértem arra, hogy egyedül készüljek, így jobban tudok összpontosítani, beleélem magam a dobásba.”

Tíz év eltelt már a barcelonai bronzhajítás óta is. Vajon a sportolói eredményesség csúcsa a tolókocsis versenyző számára is a siker tetőfokát jelenti? „A hazai bajnoki címek után következtek a nemzetközi porondon elért elsőségek. Sportolóként bennem is felerősödött a vágy, hogy elindulhassak az olimpián, ami számunkra a paralimpia. Eldöntöttem magamban, ha már egyszer ott leszek Barcelonában, valamit el is érjek. Nekem ez sikerült, s tényleg ez volt sportolói pályafutásom csúcsa. Huszonkét méter hatvannyolc centi. Ennyiért járt akkor bronzérem a férfi gerelyhajításban. Mérhetetlen akarás vezetett idáig, hiszen akkor már nem voltam fiatal, betöltöttem az ötvenet.”

Bogdán István 2002-ben is meglepte a mozgássérült atléták szlovákiai mezőnyét, mert három bajnoki címet szerzett. Nem csak a korosztályában, hanem egész csoportjában (sérülése szerint besorolt kategóriában) lett első diszkoszvetésben, gerelyhajításban és súlylökésben, ami csodálatos teljesítmény, hiszen már akkor hatvanéves volt.

És meddig folytatja, folytathatja? „Naponta már nem edzek, de hetente háromszor-négyszer még mindig készülök. Hiányozna, ha nem tenném. A rendszeres mozgás megszállottja vagyok. Ha valaki azt mondaná, hagyjam abba, talán rögtön megbetegednék.”

Aztán elpanaszolja, hogy nincsenek fiatal követői. Évente ötven-hatvan fiatal kerül a kováčovái rehabilitációs központba, ahonnan elindulhatna a sportolás útján. De egyik sem teszi. Valóban csak a pénzhiány riasztja vissza őket a sorscsapás utáni rendszeres mozgás útjának választásától? Jó lenne tudni.