A szurkolók tehetnék a legtöbbet a futball megmentéséért

Az UEFA jelenleg 7,3 százaléknyi, vagyis több mint kétmilliárd euró „szolidaritási” pénzt oszt szét azok között a klubok között, amelyek nem jutnak be a Bajnokok Ligája vagy az Európa-liga csoportkörébe. Ez a 7,3 százalék azonban visszalépés az előző 8,5 százalékos ciklushoz képest, vagyis a szokásos lemez pörög tovább: a gazdagok még gazdagabbak lesznek a szegények kárára, a kompetitivitás pedig csökken.

A pénzügyi egyenlőtlenségből fakadó versenyhátrányt a jelenlegi helyzetben szinte lehetetlenség eltüntetni. Az Independenten nemrég megjelent írásában, Miguel Delaney felvázolt néhány lehetőséget, ám minden kétséget kizáróan abba az irányba tartunk, hogy csak a leggazdagabbak maradhatnak életben. A döntéseket mindig ezeknek a kluboknak az érdekeihez igazodva fogják meghozni, hiszen ott van a kezükben az ütőkártya, a szuperliga lehetősége. A cikkben megszólaló pénzügyi szakértő szerint nem várható előrelépés az ügyben, minden ugyanúgy megy tovább, a különbségek nőni fognak. De vajon van-e a jelenlegi helyzetet mérsékelni képes megoldás? A legnépszerűbb és leghatékonyabb megoldásnak a „szolidaritási” pénzek újratárgyalása tűnik, amire a Europen Leagues már tett is javaslatot: a mostani 7,3 százalékos juttatást 20 százalékra szeretnék feltornászni. A másik megoldást a televíziós jogdíjak értékesítéséből származó bevételek egyenlő elosztása jelentené.

Amikor a televíziós pénzek megváltoztatták a játékot

A klubok újabb és újabb pénzszerzési módszereket fedeztek fel az elmúlt évtizedekben, jóllehet ezek az ötletek csak a legritkább esetben származtak tőlük maguktól. Akár tévéközvetítésekről, fogadásokról vagy sportszermárkákról volt is szó, a bennük rejlő pénzügyi lehetőségeket mindig más iparágak képviselői szúrták ki hamarabb. Rupert Murdoch volt az, aki a klubokat felkeresve javasolta, hogy a műholdas tévéadókkal is kezdjenek tárgyalásokat, nekik sosem jutott volna eszükbe, hogy megkeressék őt. Sőt, a klubok gyakran kifejezetten küzdöttek bizonyos új pénzszerzési módszerek ellen, így például egészen 1982-ig mereven elutasították, hogy a tévé a bajnokság bármely mérkőzéséről élő közvetítést sugározzon – attól tartva, hogy hatására majd kevesebben fognak személyesen is kilátogatni a stadionba. Hosszú időbe telt, mire felismerték, hogy a közvetítések milyen sokat is érnek a tévétársaságoknak.

Az 1980-as években Greg Dyke, a brit ITV sportcsatorna elnökeként egy-egy millió fontot ajánlott fel az öt nagy angol klubnak a közvetítési jogokért. Dyke, aki egykor az Angol Labdarúgó-szövetség elnöke volt, így emlékezett vissza: „Ma már vicces ez az egész, látva, micsoda pénzek mozognak. De akkoriban ezek az emberek megrökönyödve néztek az ajánlat hallatán. Egyszerűen nem akarták elhinni.” Dyke végül 12 millió fontért az angol profi futball összes tévés közvetítési jogát megvásárolta. Nem sokkal ezt követően elutazott Brian Clough-hoz, a Nottingham Forest akkori menedzseréhez, hogy megpróbálja rávenni, jöjjön vissza szakértőnek a tévéhez (Clough 1979-ben és 1980-ban BEK-et nyert a Foresttel). „Halálosan köszönöm, Mr. Dyke. Kezet szorítok magával, mert ön az első, aki megadta a focinak, ami jár neki: 12 millió fontot” – mondta Clough. 1992-től Rupert Murdoch már szezononként nagyjából 100 millió fontot fizetett a Premier League mérkőzéseinek közvetítési jogaiért. Ma pedig a liga ennek a sokszorosát kapja: a legutóbbi egyezség értelmében a 2019–2022-es időszakra a Premier League 8,4 milliárd fontot kap a közvetítési jogokért, amelyből még a kiesett csapatok is jócskán részesülnek.

A kevesek érdeke felülírja a sokaságot

A többi európai topligában közel sem ennyire kiegyenlített a helyzet, és nem is tűnik úgy, hogy ez a közeljövőben megváltozna. „Nem hiszem, hogy segítene a futballnak, ha még nagyobb gazdagságot generálnánk, hiszen abból is csak a nagy klubok profitálnának, és már most is ez történik” – mondta Javier Tebas, a La Liga elnöke. Hasonló véleményen van David Goldblatt futballtörténész is. „Ugyanúgy, mint a világgazdaságban, a futballban is a gazdagok még több pénzt képesek felhalmozni. Egy hatékony újraosztási rendszer hiányában a szegények csak még szegényebbek lesznek, még a leggazdagabb országokban is.” Sokak szerint az amerikai sportokban használt fizetési sapka javíthatna a helyzeten, de az európai futballban ennek is meglenne a maga hátulütője.

Az amerikai sportok centralizáltak, míg Európában az egyes országok sajátosságai miatt a rendszer pillanatok alatt összeomolhatna – valaki mindig megtalálná a kiskaput. Goldblatt szerint viszont jó ötlet lenne a Bundesligában alkalmazott 50+1-es szabály. Németországban az 50+1 szabálya kimondja, hogy a klubok több mint 50 százalékát a szurkolóknak kell birtokolniuk, ezzel megakadályozva, hogy a hatalom egyetlen vállalat kezében összpontosuljon. Bárki lehet tag, aki kifizeti az éves tagsági díjat, amivel szavazati jog is jár. A svédek követték a németek példáját, és ma már az egyik legkompetitívebb bajnokság az övék.

Ez utóbbi lehetőséggel kapcsolatban viszont kár lenne hiú ábrándokat dédelgetni: a Glazer-család nem fog osztozni a Manchester Uniteden, ahogy a Fenway Sports Group sem a Liverpoolon. A futballklubokat csak pénzmosodaként használó közel-keleti üzletemberek szintén nem fognak lemondani a portékájukról. A pompa és a hatalom jelképében tündöklő Real Madrid elnöke, Florentino Pérez sem fog a közjó érdekében letenni arról, hogy még több „galaktikust” vásároljon, lerombolva a saját szobrát. Ferran Soriano, a Barcelona korábbi alelnöke könyvében meg is nevezte a jelenséget. Amikor egy ismert amerikai sportmenedzser arról beszélt neki, hogy a Sevilla vagy a Villarreal megerősítésével több pénzt kereshetne a spanyol liga, Soriano azt gondolta magában, hogy minek foglalkozna ő a liga bevételének maximalizálásával, mikor őt csak az érdekli, hogy a Barcelona mindig minden mérkőzést megnyerjen. A futball kegyetlen valósága tehát az, hogy a kevesek érdeke felülírja a sokakét.

A szurkolók szerepe

A rendszer ellen maguk a szurkolók tehetnék a legtöbbet, de ehhez drasztikus lépésekre lenne szükség: például arra, hogy nem fizetnek elő a közvetítésekre, vagy egyszerűen csak nem járnak ki a mérkőzésekre. De van egy harmadik opció is: ha az idejüket, pénzüket és energiájukat a helyi csapatokba fektetik. A gond csak az, hogy a legnagyobb klubok akkora globális szurkolótábort építenek ki maguknak, hogy azzal hatással vannak a helyi csapatok jegyeladására, szponzorációjára, televíziós megtekintésére. Ez főleg Afrikában és Írországban okoz komoly gondokat, ahol jelentősen megnőtt a Premier League iránti érdeklődés. Természetesen ez a fajta csillogás mindenki számára vonzó, de a helyi csapatok támogatása jó kezdeményezés lehet azok részéről, akik tényleg szeretik a futballt, és tisztában vannak vele, hogy mit képvisel.

Már csak idő kérdése a szuperliga

Nicola Cortese hasonló problémákról beszélt, amikor még a Southamptonnál dolgozott. „A Manchester United legnagyobb szurkolói bázisa Ázsiában van, ahol szívesebben látnák játszani a csapatot a Real Madrid ellen, mint ellenünk.” Ez az oka annak, hogy egyre nagyobb a vita a versenynaptár körül. A nagy klubok a legvonzóbb mérkőzéseken akarnak játszani, hozzájuk hasonló elit ellenfelek ellen. Ezek a csapatok már csak nyűgként tekintenek az egyes hazai kupamérkőzésekre, mivel nem jelentenek számukra jelentős anyagi hasznot. Ezért is folyik már javában az egyeztetés a 2024 utáni versenynaptárról, amelynek középpontjában a pénzügyi egyenlőtlenségből fakadó kérdések állnak.

A nagy klubok ugyanis nem akarnak olyan mérkőzéseket játszani, amelyekből a kicsik profitálnak. Mindezen törekvésüket segíti a 24 csapatos klubvilágbajnokság, amely a Bajnokok Ligájához hasonló pénzekkel kecsegtet. A rendezők és a szponzorok tehát megint a legnagyobb klubokat fizetik meg, amivel tovább nő a szakadék köztük és a többiek között – ördögi kör. Az ilyen döntések pedig csak megágyaznak a szuperligának. „Vannak, akik azt mondják, hogy soha nem fog létrejönni a szuperliga. Én viszont úgy gondolom, hogy a színfalak mögött már dolgoznak a megvalósításán” – idéz az Independenten megjelent cikk egy meg nem nevezett forrást. A helyzet az, hogy a szuperliga létrejötte egyre valóságosabbá válik. Ebben a helyzetben a nagy kluboknak kellene felelősséget vállalniuk, máskülönben ők lesznek a felelősek a futball kipusztulásáért. Túl nagy hatalom ez egy maroknyi csoport számára...