A sportpszichológus legfontosabb feladata meghallgatni a másikat

Stankovská Ninával ez történt meg. Korosztálya egyik legtehetségesebb teniszezőjeként egyszer csak nem játszhatott tovább a legmagasabb szinten. Hogy tinédzserként ezt hogyan élte meg, és a sportpszichológia felé fordulva miként tekint vissza a nagyjából hat évvel ezelőtti eseményekre, arról a 22 éves dunaszerdahelyi sportoló mesélt lapunknak.

Induljunk a kezdetektől: kislányként miért ragadott teniszütőt?

Apu, Matej Stankovský teniszezett annak idején profi szinten mondhatni (a világranglistán a 174. hely volt a legjobbja – a szerk. megj.). Én akkor még kicsi voltam, de amikor felhagyott az aktív játékkal és edzősködni kezdett, elkezdtem járni vele a pályákra. Viszonylag sok időt töltöttem ott, és csak a magam kedvére próbálgattam a dolgot, ütögettem. Kaptam egy szivacslabdát és egy kis ütőt a kezembe, és amíg ő edzősködött napi 6–10 órát, én ott voltam a közelében és játszogattam. Megtetszett, és elkezdtem rendesen edzeni. Neki nem volt már elég ideje, ezért Dunaszerdahelyen edzettem egy másik szakember irányításával. Elég gyorsan fölküzdöttem magam. Következett egy évig Somorja, fél évig Pozsony, hogy aztán 9-10 évet Nagyszombatban töltsek. 

Közben pedig gyűjtötte a szlovákiai korosztályos bajnoki címeket, tornagyőzelmeket. Az U16-os válogatott tagjaként világbajnoki bronzérmes volt. Mit tart a legnagyobb sikerének?

Az eredmények közül a vb-harmadik hely tűnik ki a leginkább, de ezen túlmenően is nagyon emlékezetes verseny volt. Tulajdonképpen ez volt az első viadal, ahol életkorunk ellenére úgy kezeltek minket, mintha már felnőttek lennénk, mint akik már profi szinten játszanak. A szponzorok képviselői is ott voltak és figyelték a teljesítményünket. Nem csak a helyezés miatt, úgy általában is ez az egyhetes verseny jelentette nekem a legtöbbet. De az U14-esek világbajnokságán is szerepeltünk, ahol ötödikek lettünk, az is szép élmény. A csapatversenyek valahogy jobban megmaradtak az emlékeimben, mint az egyéni tornák.

Kik voltak a csapattársai a válogatottban?

Az egyikük Romana Čišovská volt, aki tudtommal a mai napig aktív teniszező Amerikában az egyetemen. Annak idején a korosztályunk legjobbjai, mondhatni riválisok voltunk, így érdekes dinamikát adott a csapatnak, hogy mindketten szerepeltünk. A harmadik tag pedig a csallóköznádasdi Méri Eszti volt, ő szintén teniszezik jelenleg is.
 

Sokáig viszont nem élvezhette ki a sikereket, mert 15 éves korában elkezdődtek a problémái a bal csuklójával. Konzervatív kezeléseken, műtéten is átesett, számos orvos szakember tanácsát kikérte. Hogy viselte, hogy mindennek ellenére nem és nem javult a helyzet?

Nehéz időszak volt, mert akkor minden összejött. Kezdődő izomszakadást állapítottak meg a combomban pont akkor, amikor egyetlen jó eredmény kellett volna csak ahhoz, hogy kijussak a wimbledoni juniorversenyre. Ez nagyon fájdalmasan érintett. Ahogy ebből felépültem, 3-4 hónapra rá kezdett el úgy igazán rendesen fájni a csuklóm. Nagyon nehéz másfél-két év volt, megszenvedtem, és eléggé elbizonytalanodtam. Amikor nagyon jó úton halad valaki, és olyan dolog akadályozza őt, amit nem is tud befolyásolni, az nagyon rossz volt. Elég szarul viseltem.

Kihez tudott fordulni, kire támaszkodott?

A szüleim végig velem voltak, ők vittek egyik orvostól a másikig, mindent megpróbáltak A nagyszombati edzőim is segítettek az ismeretségeiken keresztül bejutni szakemberekhez. Megpróbálkoztam két-három sportpszichológussal is, de nagyon nehéz volt arról beszélnem, hogyan élem meg a helyzetet, mit gondolok az egészről. Tudtam, hogy mindenki ott van körülöttem, de én nem voltam elég nyílt ahhoz, hogy befogadjak egy támaszt. Próbáltam inkább magam oldani a dolgokat.

Ez a tapasztalat is hozzájárult ahhoz, hogy profi sportolói álmait feladva a sportpszichológia felé fordult?

Talán inkább az volt meghatározóbb tényező ebben, hogy a sportpszichológusok, akikkel találkoztam, életükben nem sportoltak ilyen szinten, csak ez volt a szakmájuk, amit kitanultak. Lehet, úgy tűnik, kicsit felszínesen gondolkodok erről, de akkor, 15-16 évesen nehezen fogadtam el tanácsot olyasvalakitől, akinek semmi köze nem volt sporthoz az egész életében. Úgy gondoltam, ha fordított szituációban lennék, én lennék a sportpszichológus, és beszélnék a 15 éves énemmel, sokkal könnyebben szót értenénk, mert jártas vagyok a sportban. Ez motivált, hogy ha nem is aktív sportolóként, de fel tudnám használni a tapasztalataimat.

A tengerentúlon és itthon is tanult (sport)pszichológiát.

Amerikába tanulmányi ösztöndíjasként kerültem ki. Egy szemesztert hallgattam, de inkább haza akartam jönni, és Pozsonyban folytattam a szakot.

Így most már a másik oldal világába is belelát. Összességében hogyan fogalmazná meg, mi egy sportpszichológus legfontosabb feladata?

A legfontosabb, hogy ne adjon rögtön tanácsot és ne kínálja azonnal a megoldást, simán csak meghallgassa a másikat. Általában ez egy rossz koncepció, hogy valaki pszichológusként meg akar oldani mindent, hatezer tanáccsal jön, de sokszor csak az kell, hogy a másik fél nyíltan elmondja, mi bántja, hogy van. És a legtöbbször onnantól kezdve oldódik a dolog maga is. A sportvilágban sajnos gyakran arra sincs lehetőség, hogy az ember valakivel leüljön és csak úgy meséljen, pedig ez lenne az alap.

Úgy érzi, hogy ez mostanra sem változott meg igazán? 

Már sokkal jobb a pszichológia helyzete, de továbbra is egyfajta enyhébb tabutémának érzem a területet. A fiatalabb korosztályra talán már nem jellemző ez, de a szüleik, nagyszüleik esetében még igen. A sport világában már sokat javult a dolog, a kluboknál látom, hogy vannak ilyen jellegű kezdeményezések, akarnak és gyakran fel is vesznek sportpszichológusokat. De ahhoz, hogy egy ideálisnak mondható állapotot elérjünk, nem egy és nem két év lesz szükséges.

Mostani tudásával mit mondott volna 16 éves önmagának?

Szerintem azt, hogy kicsit jobban próbáljam meg élvezni a játékot, magát a teniszezést. Volt egy edzőm, aki gyakran ismételgette, hogy amíg nem az életedért vagy nem súlyos milliókért játszol, addig nem ér annyira nagyon sok mindent az az egy konkrét meccs. Vagyis azt javasolnám magamnak, hogy kicsit lazábban álljak hozzá a játékhoz, ne feszüljek be mindenre, a meccsekre. Próbáljam jobban élvezni a teniszt, mert annak általában jobb eredménye van, mint ha valaki görcsöl a dolgokon.

S mondjuk az Australian Open juniorversenye idei győztesének, Renáta Jamrichovának mi lenne a legfontosabb tanácsa? Akár ugyanez?

Személyesen ismerem az edzőjét, s ő már a kezdetektől nagyon jó irányba vezeti Renit. Olyan 12-13 évesen két-háromszor teniszeztünk egymással, és már akkor lehetett látni, hogy van benne valami más, aminek köszönhetően nagyon ügyes lehet. Ján Matúš már a legelső pillanatoktól nagyon odafigyel(t) a mentális felkészítésre. És ez, hogy foglalkoztak ezzel a dologgal, óriási különbséget jelent. A melbourne-i döntőben észrevettem, hogy az első szett után ránézett az edzőjére, aki csak megkopogtatta a mutatóujjával a fejét. 16 évesen rettentően erős a mentális ereje. Látni az eredményeiken, hogy maximálisan odateszik magukat. 

A tanulás mellett mennyi kapcsolata van jelenleg a sporttal, a tenisszel?

A suli a fő dolog, de amellett hobbiszinten Dunaszerdahelyen tartok edzéseket. Viszont körvonalazódni kezd egy nagyobb projekt Nagyszombatban, ahol edzőként is működhetnék, fiatalokkal foglalkozhatnék, összekötve vele a tanulmányaimat sportpszichológia terén. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten mindig az életem része lesz a tenisz.

Nem bujkál önben a kisördög, hogy hátha még meg lehetne próbálkozni a visszatéréssel? Eltelt azért pár év, az orvostudomány ismét előre léphetett, ha teljesen meggyógyítani nem is tudnák a csuklóját, lehet, fájdalommentessé tudnák számára tenni a játékot.

A csuklóm saját megítélésem alapján 90-95%-osan működik. A bal csuklómat fonák ütésre használtam, ami a tenyeresemmel összehasonlítva a kevésbé fontosabb volt a játékomban. A hétköznapi életben balkezes vagyok, azzal írok és főleg azt használom, így biztosan tudom, hogy egész jóĺ működik. DE mikor megműtöttek és már a regeneráció zajlott, úgy éreztem, hogy már nem az igazi. Ez valamiért megtörtént, abban az időben, amikor, Vannak pillanatok, amikor azt mondom, hogy sajnálom, és jó lett volna, ha pár évvel ezelőtt van egy újfajta technológia, de minden kicsi fájdalomnál megijedtem, elkezdtem aggódni, hogy megint komolyabb gond lesz vele. Nem akartam beleesni ebbe az ördögi körbe, mostanra pedig teljesen elfogadtam a helyzetem. Úgy állok hozzá, hogy ennek így kellett lennie valamiért.