A Sampdoria elleni meccs örök emlék marad

BŐD TITANILLA

A rimaszombati labdarúgás meghatározó személyisége szívesen mesélt lapunknak pályafutásáról.

Az első lépések

„Szülőfalumban, Fülekpüspökiben volt egy káplán úr, aki a futballpályán versenyeket szervezett, és motivált minket, hogy menjünk ministrálni. Akkor kezdtük megismerni az egy az egy elleni vagy kettő a kettő elleni játékokat, s ezeket nagyon szívesen játszottuk is, ezzel tulajdonképpen fejlesztettük magunkat. Ezután elkerültem Fülekre iskolába, ott már a diákcsapatban játszottam, majd középiskolás koromban (erdészetet tanultam) a selmecbányai ificsapatban folytattam, később pedig a felnőttcsapatban játszottam. Középhátvéd vagy jobbhalf volt a posztom.”

Csalódás

„Fülekre visszatérve sikerült bejátszanom magam a nagycsapatba. Falusi gyerek lévén ez számomra óriási dolog volt. Amikor eljött a berukkolásom ideje, a sportnapilapban megjelent, hogy ebből az osztályból engem választott ki a Červená Hviezda. Csakhogy ezt leállították, ami óriási csalódás volt, így végül Valašské Meziříčín töltöttem a katonaéveimet. Mikor leszereltem, munkahelyet kellett szereznem. Vártak Losoncon, vártak Füleken, azt ígérték, hogy megfelelő szinten focizhatok, de valahogy nem jött össze, én pedig nem akartam a foglalkozásom otthagyni. Amikor már Rimaszombatban dolgoztam, még egy évet játszottam az ottani klubban, de sajnos nem nagyon jött össze az a szezon. Egy fontos meccsel egy időben az iskolámban érettségi találkozó volt, és a jószívű edzőnk, Hámori Józsi bácsi elengedett. A második centerhalf meg lesérült, nem volt, aki tartsa a védelmet, a csapat pedig nagyon kikapott azon a meccsen. Talán még akkor is bentmaradt volna az együttes az I. A osztályban, ha nem áll ki a meccsre, és így a zöld asztalnál 3:0-s vereséggel zárul a találkozó... A következő évben aztán a második forduló után úgy éreztem, a játékos-pályafutásomat le kell zárnom.”

Kezdetek az ificsapatnál

„Amikor abbahagytam, nem hagytak nyugton. A rimaszombati ificsapat kiesett, Kerekes tanító úr, aki addig vezette az együttest, elkedvetlenedett, az edzői poszt szabad volt, így rábeszéltek, hogy vegyem át a gárdát. Elég szép munkát végeztem, ott álltunk a feljutás küszöbén, és több játékos felkerült az első csapatba is, ahol jól pótolták a kiöregedett futballistákat. Később a felnőttcsapatnak is én lettem az edzője, és az edzősködés szerelmese lettem. Elvégeztem az alap-, majd a középfokú tanfolyamot, majd beiratkoztam a hároméves edzői képzésre a pozsonyi testnevelési karra. Távúton tanultunk, elég nagy terhelés volt. Akkor már Ajnácskőn edzősködtem, és szerencsére igazán romlatlan társaságba kerültem. Mindazt az elméleti tudást, amit az iskolában megszereztem, ott a gyakorlatban is kipróbálhattam, kedvemre kísérletezhettem. Senki nem avatkozott a munkámba, százszázalékosan megbíztak bennem. Ez nagyon szép emlék marad, hiszen feljutottunk a kerületi I. A osztályba, s úgy éreztem, hogy rengeteget is fejlődtem mint edző.”

Jubileumi feljutás

„1982-ben ismét felkértek a rimaszombati csapat vezetésére, s a szezon végén feljutást ünnepelhettünk. Huszonhét hosszú év után ismét országos szintű bajnokságban játszhatott az együttes, a II. Szlovák Nemzeti Ligában. Csodálatos ajándék volt ez a rimaszombati futball megalakulásának 75. évfordulójára. A sportszerűségi versenyt is megnyertük. A játékosaimat mindig tisztességes játékra neveltem. Sosem tudtam elfogadni, ha valaki arra biztatja a futballistáit, rúgják le az ellenfelet, okozzanak sérülést a másiknak. Edzői hitvallásom alapja a kölcsönös bizalom és tisztelet, a nyíltság és őszinteség. Az idő a tisztességeseknek dolgozik. Egyébként a II. Szlovák Nemzeti Ligában újoncként is remekül szerepeltünk, ám a 13. forduló után váratlanul leváltottak. Megbocsátottam, de elfelejteni nem tudom. A meccsen az egyik játékosunk a földön feküdt, és belerúgták a labdát. Odaszóltam a partjelzőnek, hogy minek van ott, ha ilyet nem jelez. Erre odajött a főbíró, rámutatott Ostrom Jancsira: „Ez az úr elhagyja a kispadot!” Erre felálltam, hogy én szóltam a partjelzőnek, ezért én fogom elhagyni a kispadot. Mikor hazajöttünk, közölték velem, le vagyok állítva, mert rossz hatással vagyok a csapatra.”

Jutalom a sorstól

„Szerencsére a sors visszaadta nekem, amit korábban elvett tőlem. Sok időt eltöltöttem Rimaszombatban, nehéz helyzetekben és pozíciókban, de nagyon jó eredményeket is elértem. Amikor 1998 tavaszán Jurkemik úr hat forduló után otthagyta a csapatot, Szántó Pista klubelnök engem bízott meg az élvonalbeli gárda irányításával. Kérdeztem tőle, miért nem ő fejezi be a bajnokságot, hiszen neki is megvan a szükséges edzői képesítése, ám azt felelte, nekem mégis több a tapasztalatom. Azt a csapatot, amely korábban a tavasszal hat meccsből csak egy pontot szerzett, a 8. helyről felhoztam az Intertotó-kupa-szereplést jelentő 6. helyre – ez a rimaszombati futball történetének legjobb eredménye, és erre büszke is vagyok. Úgy érzem, ez volt a jutalom azért a sok munkáért, amit a rimaszombati labdarúgásért alacsonyabb osztályokban vagy az utánpótlás mellett elvégeztem.”

Felejthetetlen Sampdoria

„Pályafutásom legszebb emléke marad a Sampdoria otthonában játszott mérkőzés az Intertotó-kupa 2. fordulójában. Amikor megláttuk azt a gyönyörű szép pályát, a lélegzetünk is elállt. Azt gondoltam: „Édes jó Istenkém, csak most adj erőt, hogy itt ne valljunk szégyent.” A csapatom taktikailag nagyon jól felkészült a meccsre, mindent megbeszéltünk, két hétig dolgoztunk a taktikán, és a sok munka meghozta a gyümölcsét. Csak 2:0-ra kaptunk ki a nagynevű rivális otthonában, a visszavágón pedig Rimaszombatban 1:0-ra nyertünk. Luciano Spaletti, a Sampdoria akkori trénere nyilatkozta a mérkőzés után: „Megemelem a kalapom a rimaszombatiak előtt, mert nagyon szervezetten futballoztak.” Ez igaz is volt. A cserejátékosaink számára is emlékezetes marad a genovai találkozó: amikor kimentek a szünetben gyakorolni, nagyon jól ment nekik a kapura lövés, a kapus pedig bravúros védéseket mutatott be. Ahogy mentünk ki a második félidőre, láttuk, hogy a tartalékok ragyognak a boldogságtól. Lelkesen újságolták, hogy a genovai közönség megtapsolta őket.”

Edző mellékállásban

„Hosszú ideig mellékállásban edzősködtem. Nagyon szerettem az erdész szakmát, és az erdőhivatalnál jó munkahelyem volt. Kiváló munkásként sok kitüntetést kaptam, az igazgató pedig örült neki, hogy jól végzem a munkámat, így nem akadékoskodott, ha olykor-olykor a munkaidő alatt kellett valami fociügyet intéznem. 1998-ban a szezon sikeres lezárását követően a klub kérésére harminckét éves munkaviszony után felmondtam az erdőhivatalban, és profi szerződést kötöttem a rimaszombatiakkal. Sajnos, nem sokáig örülhettem neki: a csapat három meccsen csak két pontot szerzett, a klubvezetés pedig elbocsátott. Bíztam benne, hogy az utódom, Daňko úr talán sikeresebb lesz, de a gárda a szezon végén kiesett az élvonalból.”

Szorgos krónikás

„Edzői pályafutásom alatt is részletes krónikát vezettem, most pedig Hacsi Attila újságíró barátommal a rimaszombati futball történetét kutatom. A diákok már 1907-ben is játszottak néhány barátságos meccset a városban, de a szervezett labdarúgás kezdete csak 1913-ra tehető. Attila barátom az 1945-ig tartó időszakot kutatja, én pedig az utána következő évtizedeket. Vannak még fehér foltok, amelyekről egyelőre nem sikerült elegendő anyagot összegyűjtenem – például az 1945/46-os idény, illetve az 1957 és 1962 közötti időszak –, s az eddig felhalmozott adatmennyiséget is fel kell még dolgozni, de már így is van egy kis értéke ennek az archívumnak. Ha minden jól megy, egyszer könyv alakban is megjelenik a rimaszombati labdarúgás története.”