A Millwall ellen, idegenben

Millwallban nem lehet rosszul lépni. Ha hibázol, halott vagy. Tőlük nem kapsz még egy esélyt. Kőkemény ütközet lesz. Amióta az eszemet tudom, a Millwall számít a legvadabb hordának. De erre a kétes hírnévre, amit száz éve a dokkmunkások alapoztak meg, rá is szolgáltak. Száz éve őrzik a hagyományt, tudniillik félholtra csépelik azt, aki túl messze merészkedik az Old Kent Roadon.

A kocsmában gyülekezünk, percről percre nő a létszám és az önbizalom. Harris szól a srácoknak, hogy ne randalírozzanak, és azok szót fogadnak, halkul az ének, mert ők is tudják, hogy a Millwall következik, ráadásul idegenben. Amerre nézel, mindenütt a Chelsea kemény magja, csupa jól ismert arc, még olyan veteránok is, akik csak az igazán nagy akciókban vesznek részt. Talán háromszázan lehetünk, izomkolosszusok, korosabb figurák és néhány kiradírozott agyú vandál is, akik csak nehezen tudják türtőztetni magukat.

Egy ilyen kalandba csak a lehető legnagyobb létszámú bandával érdemes belevágni, húsz vagy harminc emberrel öngyilkosság, még ha elsőrangú bunyósok is, és ma már csak nevetünk azon, ahogy Pete Wattsot az ablaküvegen keresztül dobták ki egy millwalli kocsmából, és mielőtt a zsaruk kiértek, még combon is szúrták.

Vonatra szállunk, a civil utasok szemmel láthatóan megszeppenve figyelik, ahogy megtöltjük a vagonokat, de nem törődünk velük, spórolunk az erőnkkel. Peckhamben szállunk ki, ez már az ő felségterületük, a szarháziak valahol már biztosan várnak ránk, tudjuk, hogy megfigyelőik mobiltelefonon már értesítették őket arról, hogy megérkeztünk.

Elindulunk a stadion felé, és mintha hangyák futkároznának a hátadon, olyan bizsergető ez az érzés. Most már minden pillanatban bekövetkezhet az akció, mert ez itt Millwall, és a Millwall az abszolút élmezőny. Széles sorokba rendeződünk, úgy vonulunk, megbénítva a forgalmat. Itt vagyunk, most már rajtuk a sor, hogy megállítsanak bennünket, egyelőre még azt csinálunk, amit akarunk, de a millwalliak tapasztalt kurvák: volt, hogy kivágtak egy fát, így torlaszolva el az utat a Leeds-drukkereket szállító busz előtt, a West Ham szurkolóit pedig kétezren támadták meg. Ez pedig elsőrangú szervezést sejtet.

Szerencsére a zsaruk nem kaptak szagot, csak néhány peckhami rendőrt látunk. Befordulunk a következő sarkon, és egyszer csak ott állnak előttünk. Millwall, éjféli hideglelés. Ötszázan lehetnek a szarháziak, létszámfölényük jelentős, de mit számít, akkorra már elveszítettük valóságérzékünket, Chelsea!, üvöltjük mind, miközben záporoznak felénk a téglák és a sörösüvegek, kezdődik a frontális ütközet, fejek kerülnek a cséplőgépbe, folyik a vér, üvegcsörömpölés hallik, aki a földre kerül, azt azonnal rugdosni kezdi a tömeg. Nincs idő félni, mert a Millwall nyomul előre, csupa hamisítatlan utcai harcos, még a régi időkből, bőrkabát, sebhelyes arc, üres tekintet, de macskakövekkel szórjuk meg őket, úgyhogy egy pillanatra meghátrálnak, egyikőjük köztünk marad, mindenki ráveti magát, félő, hogy széttépjük, és egy faládában küldjük vissza maradványait a családjának.

A játszótér csatatérré változik, valaki lehajolt egy kőért, de a fejét nekivágták a mászóka vaskonstrukciójának, senki sem tudja, hogy melyik oldalhoz tartozik, de megállás nélkül ütik, mészárszék lett a játszótérből, a környékbeli panelházak balkonjairól nyugdíjasok kiabálják, hogy Hajrá Millwall!, néhányan közülünk menthetetlenül a millwalliak karmai között, Harris meghibbanhatott, mert előveszi a vadászkését, hatujjnyi hosszú penge, megsuhintja egy millwalli előtt, erre nem számított a szarházi, és ahogy hátrahőköl, arcát hirtelen elönti a vér, a millwalliak egy pillanatra megtorpannak, de addigra már bekerítettek bennünket, le akarnak gyilkolni bennünket mind egy szálig, a vérünket akarják... és akkor oldalról eltalál egy vasrúd.

Magam vagyok. Fekszem a földön. Megpróbálok feltápászkodni. Annyit látok, hogy a többieket a másik utcába szorították. Közelebb a stadionhoz. A Millwall–Chelsea futballmérkőzéshez. Hiszen ez csak sport. Nagyszerű meccs várható, sok góllal, de számomra már világossá vált, hogy ebből semmit sem látok majd, mert egymás után kapom a rúgásokat és az ütéseket, körülvett egy galeri, és most kicsinálnak, azt akarják, hogy megsérüljek, hogy lebénuljak, miszlikbe akarnak aprítani, összetörni a csontjaimat, felmetszeni az ereimet. Nincs kiút ebből a helyzetből, ordítanék, ha tudnék, de nem tudok. Halálfélelmem van, epét érzek a számban.

Részlet John King Football Factory c. könyvéből. (J. Gazdag József fordítása.)