„A kitűnő sportolókkal a legkönnyebb dolgozni”

BŐD TITANILLA

A szlovák sportolók nyilatkozataiban nem túl gyakran kerülnek szóba a sportpszichológusok. Ön szerint mi ennek az oka?

Nem mindegyik sportoló kívánja nyilvánosságra hozni, hogy pszichológussal dolgozik együtt, és én ezt tiszteletben is tartom, hiszen ez a magánéletük része. Elena Kaliská azonban a második olimpiai bajnoki címe után nyilvánosan is megköszönte nekem a segítséget. Nálunk a sportolók nem dicsekednek azzal, hogy pszichológushoz járnak, ám ha sikert érnek el, akkor erről is nyíltabban beszélnek. Mindig diszkrét vagyok az ügyfeleimmel, ők maguk határozzák meg, kinek és mennyit mondhatok el abból, amit megosztanak velem. Sokszor úgy érzem, egy-egy információ hasznos lehet az edzőnek, ilyenkor megkérdezem őket, egyetértenek-e azzal, hogy az edzőjükkel is megosszam azt.

Mikor szokták felkeresni a sportolók? Konkrét probléma esetén, vagy pedig akkor is, ha szeretnék hatékonyabbá tenni a felkészülésüket?

A sportolók egy része akkor jön, ha már gond van. Kevesebben vannak azok, akik preventíven jönnek, mint a fogorvoshoz szokás – de az emberek nagy része a fogorvoshoz is csak akkor megy el, ha már fáj a foga… Ez is hasonló. S van még egy harmadik eset is, amikor valaki más kezdeményezi az együttműködést, például az edző vagy a szülő. Kaliská esetében is először az edzője keresett meg, mert Elena nagyon lobbanékony természet, és nem tudta, mihez kezdjen vele.

Az edzők nem féltékenyek a sportpszichológusokra?

Nem tekintenek minket konkurenciának, mi nem ártjuk bele magunkat a szakmai felkészítésbe. A pszichológusnak az a feladata, hogy a sportoló képes legyen végrehajtani a versenyen is azt, amire képes edzésen. Vannak olyan edzők, akik azt vallják, a sportban farkastörvények uralkodnak, az erősebb túlél, a gyengébb elesik. Ők nem nagyon foglalkoznak a pszichológiával, kemény feltételeket szabnak, s aki ezt a kiképzést kibírja, az sikeres lesz. A fiatalabb edzők azonban már nyitottak a mentális felkészítésre. Az is segít, hogy a pszichológia egyre divatosabb, folyóiratok jelennek meg róla, életstílussá vált, így egyre elfogadottabb a sportban is.

Ön hogyan került kapcsolatba a sportpszichológiával?

Alpesi síző voltam, és olyan edzőm volt, akit már harminc évvel ezelőtt is érdekelt a mentális felkészítés. Pont az a fajta versenyző voltam, aki a versenyen nem tudta kihozni magából azt, amire az edzésen képes. Gyakran rontottam, sokszor kiestem. Az edzőnk fogadott egy pszichológust, aki néhányszor foglalkozott is velünk, de sajnos nem volt ránk sok ideje, csak néhány dolgot tudtunk elsajátítani tőle. Viszont már akkor megértettem, hogy ez segít. Még aktív versenyző voltam, amikor elkezdtem pszichológiát tanulni. Csehszlovákiában volt hagyománya a sportpszichológiának, a cseh Vaněk professzor már az 1968-as olimpián kint volt, a sportpszichológusok nemzetközi szövetségének alapító tagja volt, később elnöke is lett.

Sportpszichológiai képzés azonban nincs az országban.

Nincs, én is klinikai pszichológiát tanultam. Akkoriban azonban minden kerületben működött egy sportgimnázium, ahol fenn volt tartva egy sportpszichológusi hely. Itt helyezkedtem el. A többi kollégával gyakran találkoztunk, megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, ismereteinket, szemináriumokra jártunk Csehországba, ezzel is fejlődtünk. Csehszlovákiában akkor nagyjából 20 sportpszichológus dolgozott. Az ország szétválása után csökkent a számuk, de most ismét fellendülőben van a szakma.

Jelenleg hány aktív sportpszichológus dolgozik Szlovákiában?

Én vagyok a szövetség elnöke, tehát van áttekintésem. Húsz sportpszichológust jegyzünk, de ebből csak 5–6 aktív. Ezért is kezdeményeztem, hogy ismét legyen közös szövetségünk a csehekkel.

Hogyan tudta megnyitni a saját praxisát?

Tíz évig dolgoztam a sportgimnáziumban, ahol 150, majd 300 diákkal foglalkozhattam. Nagyon jó kezdet volt, mert én is sokat tanultam, és a fizetésem is biztosított volt. Az első, ettől független nagyobb megbízásom az alpesi sízőktől érkezett, az egykori edzőm szólított meg, hogy segítsek neki. Egyszerre voltam edző és pszichológus is, napközben műlesiklópályát tűztem ki, este pedig a sportolókkal beszélgettem, teszteket csináltattam velük.

Ön szerint mely sportágakban a legfontosabb a mentális felkészítés?

A „nagy ötös”, amelyben nagyon fontos a pszichika, szerintem a következő: tenisz, golf, vívás, műkorcsolya és sportlövészet. A többi sportban is ott kell lenni fejben, de ezekből a sportágakból különösen sok versenyző keres fel. Mindegyik másképp viseli meg az ember pszichikáját: a műkorcsolyában a szubjektív értékelést kell feldolgozni, a sportlövészetben minimális a mozgás, s végig koncentráltnak kell maradni, egy golftorna négy napig tart, és csak azok keresnek pénzt, akik a mezőny első felében végeznek, a teniszben az jelent óriási nyomást, hogy nagyon sok a játékos, és ezen a rostán nehéz fent maradni; a vívás pedig egy nagyon gyors sport, sokszor maguk a versenyzők sem tudják, ki talált először.

A versenyekre is elkíséri a sportolókat?

A pszichológusok többféle módszert alkalmaznak: valaki folyamatosan kíséri a versenyzőket, de nekem erre nincs időm, mert nagyon sok sportolóval együttműködöm. Igyekszem őket úgy felkészíteni, hogy a versenyt egyedül is, az edző segítségével meg tudják oldani. Az edzővel is foglalkozom, néhány kompetenciát átruházok rá, tudnia kell, mikor legyen szigorú, mikor dicsérjen, hogyan biztassa védencét. Én itthon dolgozom a sportolóval, olimpián még sosem jártam, bár sok védencem kijutott a játékokra. Egyébként az olimpiai akkreditációs rendszer nem ismeri azt a kategóriát, hogy pszichológus – van edző, gyúró, orvos, de pszichológus nincs. Dolgoznunk kell rajta, hogy elismerjenek minket, hogy az olimpián dolgozó pszichológusoknak ne kelljen valamilyen más funkció mögé bújniuk.

Ez egy anomália, hiszen a sportpszichológia egyre inkább az élsport részévé válik.

Ez kicsit igazságtalan velünk szemben, holott már Coubertin is megmondta, hogy az olimpiai győzelem a fejben dől el.

Hogyan éli át, ha egy védence versenyez?

Én nem vagyok szurkoló, igyekszem az érzelmeket kizárni, és inkább a pszichológus szemével figyelni őket.

Látja előre a sportolóin, mennyire „vannak ott” fejben, milyen teljesítmény várható tőlük?

Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye, ha egy sportoló ideges vagy bizonytalan. Ezt látja az edző, a szülő és az ellenfél is. Ezért kell megtanulnia egy sportolónak uralkodnia az érzelmein. Az egyik vívóklubban például bevezettem, hogy ha a vívók edzésen káromkodtak, eldobták a sisakjukat, vagy csapkodtak a fegyverükkel, akkor bizony fizetniük kellett egy bizonyos összeget a perselybe. Az a jó, ha egy sportoló képes leplezni, hogy nem érzi magát ideálisan.

Hogyan tud a pszichológus egy konkrét helyzetben segíteni a sportolónak?

Sokszor a sportoló maga is pontosan tudja, mi a gondja. Így volt ez például Elena Kaliskával is, akivel tényleg nem kellett hosszan beszélgetni. Saját maga pontosan definiálta, hogy sokszor azért nem jön össze neki a verseny, mert nagyon lobbanékony, hirtelen haragú, könnyen összeveszik bárkivel. Ennek az elhárításán dolgoztunk. Az a tapasztalatom, hogy az igazán jó sportolók általában tisztában vannak a gyengeségeikkel, nem kellenek tesztek ahhoz, hogy feltárjuk a problémák okát. A kitűnő sportolókkal a legkönnyebb dolgozni. Azokkal nehéz a munka, akik nem elég jók, de azt hiszik, hogy csak a pszichika limitálja őket.

Ilyenkor mit tesz? Megmondja a sportolónak, hogy valahol máshol van a gond?

Ez nem egyszerű helyzet, mert ők ezt nem akarják tudomásul venni. Ilyenkor általában felkeresem az edzőt, és megkérdezem, mit gondol az adott sportoló képességeiről. Az edző segítségével próbáljuk megértetni a sportolóval, hogy a sikerhez először is rengeteget kell edzenie, profi módon kell viselkednie, és ha ez mind megvan, akkor beszélhetünk a mentális felkészítésről.

Kaliskán kívül kikkel dolgozott még együtt, akik felhatalmazást adtak, hogy beszélhet a közös munkáról?

Meg kell említenem a golfozó Zuzana Kamasovát. Csak 15 évesen kezdett golfozni, de végül profi tornát nyert, ami senkinek nem sikerült még a közép-európai régióból. Három éven át dolgoztam vele, őt néhány versenyre is elkísértem. Érdekes volt a közös munka az U20-as futballválogatottal is a 2003-as vb előtt. A tornát fél évvel elhalasztották, és a szakmai stáb attól tartott, nem lehet majd fenntartani a játékosok motivációját. Az edzők mellett az ügynököket is bevontuk a folyamatba, megértettük velük, hogy ha a csapat jól szerepel a tornán, az a játékosok egész jövőjét megalapozhatja. Végül sikerült megőrizni a lelkesedést és a motivációt, a csapat továbbjutott a csoportból, s a nyolcaddöntőben csak hosszabbítás után kapott ki a későbbi győztes braziloktól. A teniszező Marián Vajdával többször is együttműködtem, először még akkor, amikor játszott, másodszor akkor, amikor Hrbatýt edzette, később pedig akkor, amikor már Novak Djokovics trénere volt. Nagyon örülök neki, ha azok, akikkel sportolóként foglalkoztam, edzőként is akarnak velem dolgozni.

A csapatsportágakban klubszinten alkalmaznak Szlovákiában pszichológusokat?

Ennek még nincs meg a hagyománya, bár az extraligában szereplő U20-as hokicsapattal foglalkozik pszichológus. A szlovák futballkluboknál azonban sehol nincs pszichológus, a zsolnaiaknak voltak egyszeri projektjeik, de nagyon hiányzik, hogy valahol hosszú távú koncepció szerint alkalmazzanak pszichológust. Ha egy játékosnak már van tapasztalata ezzel a munkával, akkor könnyebb bekapcsolni a pszichológust válogatott szinten is. Kollektív foglalkozásokat nem szoktunk gyakran tartani, a pszichológus általában egyenként beszélget a játékosokkal.

Előfordul, hogy egy sportoló nem tudja definiálni, miben szeretne fejlődni?

Nem igazán vagyok a tesztek híve. Azt gondolom, hogy aki beszélni tud, az meg tudja fogalmazni a problémáját, a teszteket a sportolók nem nagyon szeretik. Amikor a diplomamunkámat írtam, a versenyzőtársaimat folyton azzal idegesítettem, hogy töltsenek ki mindenféle teszteket, és nem rajongtak érte. Az a tapasztalatom, hogy a sportolók saját maguk nagyon jól rájönnek arra is, mi segít nekik. A mentáltréningnek ugyanis személyre szabottnak kell lennie, hogy igazán hasznos legyen, és a sportolóknak nagyszerű ötleteik szoktak lenni.

Konkrét példát is mondana?

Zuzka Kamasová a versenyek alatt beszélgetést folytatott saját magával. Volt egy szigorú énje és egy gyermeki énje, s a szigorú énje mintegy kézen fogva vezette végig a gyermeki ént a versenyen.

Hány éves kortól ajánlatos egyébként foglalkozni a sportolókkal?

Amikor a gimnáziumban dolgoztam, tízéves gyerekkel is foglalkoztam, de ebben a korban a szülő sokkal fontosabb, mint a pszichológus. Előfordul, hogy egy szülő a saját vágyait vetíti ki a gyerekre, ilyenkor figyelmeztetem őket. Az sem egyszerű helyzet, ha egy egykori jó sportolónak túl nagy elvárásai vannak a gyerekével szemben. Volt ilyen esetem, az apa végül változtatott a hozzáállásán, türelmesebb lett, nem szólt bele az edző munkájába, és mindjárt javultak az eredmények.

A hosszú távú együttműködést részesíti előnyben, vagy inkább rövidebb időszakok alatt foglalkozik a sportolókkal?

Azt gondolom, hogy a pszichológusnak nem kézen fogva kell kísérgetnie a védencét, ezért mindig egy adott időszakra szerződök a sportolóval, például az olimpiai kvalifikáció vagy felkészülés idejére. Örülök, ha egy sportoló az aktív pályafutása végeztével is felkeres. Nehéz a sportkarrier után beilleszkedni a civil életbe, ezért hasznos, ha a pszichológus azután is foglalkozik a sportolóval, hogy visszavonult. Ez a téma a szakmán belül is előtérbe kerül most, hiszen sok sportoló kisebbfajta krízist él át, amikor abbahagyja a sportot. Rossz látni, hogy valaki az egészségét kockáztatja, mert nem tud elszakadni a régi életstílusától, annak azonban örülök, ha valaki a sportpályafutása végeztével edzőként vagy valamilyen civil foglalkozásban is megtalálja magát.