„A kis hülye csaj még mindig hogy jön”

Milyen érzés 12. tagnak lenni, bekerülni Balczó András, Hammerl László, Weltner Györgyné Ivánkay Mária, Kamuti Jenő, Kárpáti György, Bíróné Keleti Ágnes, Magyar Zoltán, Portisch Lajos, Sági Györgyné Rejtő Ildikó, Schmitt Pál és Varga János társaságába?

Amikor három hete az említettek beszavaztak maguk közé, nagyon örültem. Ez alatt az időszak alatt, míg hivatalossá nem vált, hogy a nemzet sportolója lettem, olyan érzésem volt, mint ha három hónap telt volna el. Tiszta dili lettem… De nagyon örülök, állandóan szól a telefon, jönnek az SMS-ek meg a mailek. Ha ennyien örülnek ennek, akkor csak jó, hogy bekerültem. Létezik Magyarországon a Megszállottak klubja, amelyet 1993-ban Fa Nándor vitorlázó alapított és amelynek azok a tagjai, akik valamelyik nem olimpiai sportágban értek el nagy nemzetközi sikereket, például a már elhunyt Erőss Zsolt hegymászó, Besenyei Péter műrepülő, Bérces Edit, Lubics Szilvia és Szőnyi Ferenc ultrafutók. Most megtört a jég, az olimpikonok egy nem olimpiai sportolót választottak be, nagyon örülök. A fele siker az enyém, a másik fele pedig mindannyiunké a klubban.

Annak idején, amikor kezdett sikeressé válni tájfutásban, nem bánkódott épp emiatt, hogy sohasem lesz lehetősége ötkarikás játékokon a dobogón állni, esetleg a magyar himnuszt hallgatni?

A bánkódás talán nem is jó szó. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy a tájfutás az egy ilyen sportág. Mindenki látja, hogy a tájfutáshoz nem jön a média, nem jön hozzá a szponzor, a pénz, nem közvetíthető. Hiába találták ki, hogy a versenyzők olyan elektromos jelzőrendszerrel fussanak, mint a vitorlásoknak van, és a célban egy kijelzőn lehet figyelni, ki hol tart. De az, hogy nézzük ezeket a kis pöttyöcskéket kigúvadt szemekkel nem olyan, mint egy jó kézilabdameccs vagy egy jó 10 ezer méteres futóverseny az atlétikai pályán. Az igazán jó versenyeken ugyanis nem lehet előre tudni, hogy aki első lesz, az balra fog-e kerülni, a második lehet, hogy jobbra, a harmadik pedig mindenen átmegy középen. Egy jó versenyen sokféle útvonal-választási lehetőség van, és nem közvetíthető televízióban. Amikor elnökségi tag voltam a Nemzetközi Tájfutószövetségben, fölmerült az olimpiai szereplés lehetősége. A dán–svéd–norvég hármas mint vezető országok kijelentették, hogy ez egy családi jellegű sportág, nem kell olimpia, nem kell dopping, nem kell a sok pénz, mert akkor sokkal nagyobb lesz a harc minden téren. Mivel a skandinávok ősi sportja ez, döntő a szavuk.

Mi fogta meg a tájfutásban, miért ezt a sportot választotta?

Nagyon aranyos szüleim voltak, de nagyon szigorúak és konzervatívok, az egy lánynak, azaz nekem kellett minden házimunkát elvégeznem a három öcsém mellett. Csak akkor nem, ha „hivatalosan” elmentem. Ezért próbálkoztam: kézilabdáztam. Betettek a kapuba, a kis kövér csajt, a fele kaput elfedtem, a másik felén bement a labda, mondták elég hamar, hogy menjek máshova. Próbáltam vívni, mert vívókat toborzott Elek Ilona, az olimpiai bajnok. Oda is elmentem az edzésekre, ott három hét után mondták, hogy ez nem nekem való. És teniszeztem. Csak hogy ne otthon legyek, mert akkor még nem volt mosógép, porszívó… , mindent magunk csináltunk. Másodikos gimis koromban jött egy tanár, aki előadást tartott a tájfutásról, akkor oda is elmentem. Pillanatok alatt kiderült, hogy ez érdekes, a fejemet is kell használni. Kigurulok a rajtból, és az erdőben csak arra figyelek, hogy ott menjek, ahol nem szorulok be két fa közé, a kis dagadt csaj ott megy, ahol akar. Heti egy edzéstől eljutottam a heti tíz edzésig, és hopp, a sok munkának meglett az eredménye. 

Hogyan képzeljük el az edzéseket, hogyan lehet a tájfutásra felkészülni? Az ember csak kimegy a természetbe, vagy ennél azért jóval kötöttebb a dolog?

Többféle edzés van, az egyik olyan, mint a terepfutóké. A másik, amit a skandinávok csináltak, hogy futnak-futnak egyforma sebességgel. Nekem mázlim volt, mert a magyar fiúk épp akkor találták ki, hogy atlétikai edzés is lesz heti kétszer, intervallumos futásokkal, rendes pályán. Ettől a gyorsasági állóképességünk javult terepen is. De ez még önmagában nem lenne elég, rengeteget kell terepen gyakorolni, mert például a Kassa környéki egyszerű domborzatban egész más futni, mint egy döbrös helyen tájékozódni, futás közben olvasni a térképet. A skandináv terep pedig baromi nehéz, ott alig van út. A 70 cm-nél nagyobb sziklákat ábrázolják, a kisebbeket nem. No most ha az ember fut, hát ki mondja meg, hogy egy szikla 60 vagy 80 centi? A fene tudja, hogy melyik az, amelyik rajta van a térképen. Nekem az lett az elvem, hogy minden lehetőséget kihasználok, minden versenyen elindulok, minden edzésre elmentem. Nagyon sok időm és energiám volt benne, de azt akartam, hogy minél több tapasztalatom legyen. 

Amit aztán a vb-n kamatoztatott...

1972-ben Csehszlovákiában, Staré Splavyban, fent a homokköveken volt a világbajnokság, az életben nem indultunk hasonló versenyen. Az ugyanis kitétel volt, hogy olyan terepen kell rendezni a vb-t, ahol még soha nem volt verseny és nem készítettek róla térképet. Megkaptuk a rajtnál a térképet, ránéztem, az egész fekete mákos volt. Mondom, Uram atyám! De mindenkinek problémát jelentett a terep. Itt tudtam nyerni. Kicsit nagy szó, de kellett ehhez egyfajta tájékozódási intelligencia, meg egy fantasztikus rutin, tapasztalat. Nem is szoktak tájfutásban tizenévesek világbajnokságot nyerni, én is 28 voltam már akkor. Meg egy harmadik dolog kellett hozzá, az az optimálisan maximális futósebesség, amivel még tudsz nyerni, mert annyira gyors, de azért annyira optimális, hogy tiszta fejjel tudj tájékozódni. 

Olyan előfordult, hogy egy versenyen eltévedt?

Nagyon ritkán, de edzéseken is előfordult. Életem legnagyobb bakiját a skóciai világbajnokságon követtem el 1976-ban. Az egyik ponttól 180 fokban másik irányba futottam, mint ahogy kellett volna, jobbra kellett volna, és balra mentem. Ez a pont aránylag a térkép szélén volt, így „lementem” a térképről. Futottam, futottam, és semmi nem stimmelt. Csak néztem, és semmi nem úgy volt, mint a térképen. Akkor én nagyon jó voltam, meg kellett volna nyernem a világbajnokságot… Visszarohantam a ponthoz, azt mondtam, nem igaz, ilyen nincs. Ez egy nagyon nagy hiba volt, ilyet, hogy 180 fokkal elmentem, kezdő koromban sem csináltam. Benne volt az emberben az idegesség, előtte 76-ban megnyertem a svéd ötnapos versenyt. Az egy olyan viadal, amikor öt napon át kell versenyezni, nincs olyan, hogy rossz idő, és nem négy-négy skandináv ellenfele van a futónak, hanem húsz-harminc országonként. És a skandinávok nagyon jók. Én voltam az első 76-ban, aki nem skandinávként nyerte meg az ötnapost. Aztán a Szovjetunió felborulásával jött egy csomó tagállam, az egy jó szovjet csapat helyett – ami általában észt–lett–litvánokból állt, moszkvai vezetővel és moszkvai edzővel – lett hat igazán nehéz ellenfél. 

Belekóstolt a maratonfutásba is, 1978-ban vb-ezüstérmet szerzett a számban. Milyen emlékeket őriz a 42 km-es futásokról?

1972-ben a vb után, itt, Budapesten, a Csepel-maratonon nem akartak elengedni a rajtnál, mert akkor még nők nem futották ezt a távot. Azokkal a fiúkkal mentem oda, akikkel terepfutóedzéseket végeztünk, olyan 25 kilométerig. Előtte megkérdeztem az edzőmet, hogy én, aki tíz kilométerre készülök tájfutásban, le tudok-e futni egy maratont. Azt mondta, meg ne próbáld. Persze nem hallgattam rá. Végül megkaptam egy honvédos fiú rajtszámát, aki nem tudott eljönni, erre a szervezők sem tudtak mit szólni, elindultam és mentem. Budapesttől Tökölig és vissza vezetett az útvonal. Ugyanazok a versenybírók, akik odafele ki akartak zárni és ordibáltak nekem, visszafele látták, hogy a kis hülye csaj még mindig hogy jön, nem kell estig ottmaradniuk. Akkor már biztattak. Éppen hogy csak, de három órán belül célba értem. Ez egy kihívás volt, lázadás, úgy, mint a sífutás, mert ebben a sportágban is nyertem pár magyar bajnokságot. (25-öt – a szerk. megj.) Ezután, hogy három órán belül lefutottam a távot, kaptam sorra a meghívásokat. 1978-ban Atlantában, mielőtt megbetegedtem volna, volt egy verseny kizárólag nőknek. Nem hivatalos vb volt, de minden ilyen flúgos tyúkot meghívtak, mint én voltam. Az addigi legjobb időeredmények alapján osztották a rajtszámokat, én voltam a 13-as. No mondom, Monspart, ha bekerülsz a legjobb tízbe, az tök jó lesz. És második lettem. Rögtön utána kaptam meghívót a New York-i maratonra és Tokióba, de akkor lettem kullancsbeteg, nem lehettem ott. Nagyon szomorú voltam.

Nagyon komoly volt az állapota, hat napig feküdt kómában…

Most már könnyű róla beszélni. Először teljesen béna volt a jobb lábam, aztán kicsit elkezdett mozogni, járókeret, két bot, egy bot, bot nélkül. Én sántán is futó mozgást akartam végezni, hat-hét perces kilométereket tudtam úgy futni. De a lelkem az még akkor nem volt összekapva, miért pont én, miért pont így lettem beteg? De nem is hibáztattam az orvost, mert nem tanulta az egyetemen, hogy van kullancs okozta encephalitis vagy Lyme-betegség. Akkoriban tűnt elő ez a betegség. Kivették a vakbelem, ami nem lett volna baj, de a műtéthez elaltattak, és elaludt a szervezetem egész védekezőrendszere is, és nem ébredtem föl másnap se. Akkor már tudták, hogy itt valami nagy baj van. A lelkem sokkal nehezebben fogadta el a helyzetet, miután felébredtem a kómából. De ha nem lettem volna beteg, most is futnék, nem lenne botom, nem lenne férjem, nem lenne család, három unokám…

Mennyire dühös a koronavírusra, amely az egyéb tilalmak mellett meghiúsította, hogy rendes, ünnepélyes keretek között vehesse át a Nemzet Sportolója díjat?

Ez a fogság szörnyű. Biztos megvan ennek is a miértje, és egyszerűen csak tudomásul veszem. Az a mázlim, hogy van egy berni pásztorkutyánk, Berke, minden reggel én megyek vele ki a Városmajorba, azaz megvan a hivatalos kijárási engedély, minden nap egy órát kint lehetek vele. És az is mázli, hogy ketten vagyunk a férjemmel, nem egyedül vagyok. Még korábban létrehoztunk az idősek számára egy országos gyaloglóklub-hálózatot. Amikor elkezdtük, volt 3300 település, kb. kétmillió nyugdíjas, ezer gyaloglóklubot akartam csinálni. Két év alatt csak száz fölé értünk el, nagyon nehéz meggyőzni azokat az embereket, akik 20-30-40 éve nem sportosan mozogtak. Ülnek a sorozatok előtt, a „magányjárvány” ott van a küszöbükön, most nagyon kéne, hogy szóljon valaki hozzájuk. Arra kérem a jó Istent, hogy még addig hagyjon itt, amíg meg nem csinálok még pár száz klubot.