A délszláv háborúk és a foci

Az UEFA tavaly úgy döntött, megbünteti azon ország szövetségét, melynek szurkolótábora kifütyüli az ellenfél himnuszát. A bölcs öregurak azonban elfeledték kidolgozni azt az eshetőséget, amikor a szurkolók saját országuk himnuszát fütyülik ki. Ugyanis ma ez történik, ha Szerbia és Montenegró Államközösségének válogatottja játszik.

Kevesen emlékeznek arra, hogy a délszláv háborúk a focipályákon kezdődtek el. A régi Jugoszláviában az számított örökrangadónak, ha a belgrádi Crvena Zvezda vagy a Partizan találkozott a két legnevesebb horvát csapat (Dinamo Zagreb és Hajduk Split) valamelyikével. A nyolcvanas években persze már összecsaptak a huligánok, de az etnikai dimenzió 1988 tájékán vált meghatározóvá.

Felszínesen azt is mondhatnánk, hogy a délszláv háború 1990. május 13-án tört ki Zágrábban a Dinamo–Crvena Zvezda meccsen. Ez volt a Zvezda nagy csapata, mely 1991-ben megnyerte a BEK-et is – a csapat gerincét a szerb Stojković, a horvát Prosinečki, a montenegrói Savičević, a macedón Pančev és a Romániából átszökött, magát most szerbnek valló Belodedić képezte, a Dinamóban pedig olyan ászok szerepeltek, mint Boban, Šuker vagy Ladić, akik a 98-as vébé harmadik helyezett horvát válogatottjának frontemberei lettek.

A zágrábiak a szerbek karóbahúzását követelték, a zvezdások viszont kezdetben még Titót, a jugoszláv diktátort éltették, de aztán rágyújtottak a szerb nacionalista nótákra. A horvátok erre lecigányozták a belgrádiakat, akik azzal vágtak vissza, hogy nekik már van McDonald’s-uk (később ők maguk gyújtották fel ezt Amerika-ellenességükben). A horvát rendőrség előbb a hazai szurkolókat kezdte el verni, a küzdelembe beavatkozott Zvonimir Boban, a Milan későbbi sztárja is.

A korábban egységesnek mondható antinacionalista jugoszláv szurkolói folklórt felváltotta a nacionalista hőzöngés. A Zvezda szurkolóinak vezére Arkan lett, a későbbi szabadcsapatos vezér, háborús bűnös, aki belgrádi Obilić csapatát is megvette – szerbiai bajnokok is lettek, de ez nem volt nehéz: az összerabolt pénzen bárkit megvehetett, az ellenfél játékosai meg nemigen mertek a kapura törni, hisz életükkel játszottak volna. Akár Arkan, akit 2000-ben gyilkoltak meg.

Arkan amúgy a titkosszolgálatnak is dolgozott, Zágrábban 1990-ben le is tartóztatták egy meccs után. Daliái már a nyolcvanas évek végén Slobodan Milošević mellé álltak.

A Zvezda nemzetközi menetelése a szerbek mindenhatóságát bizonyította, a sportsajtó kezdte el a médiaháborút is, a szurkolói jelszavak felerősítésével. Gyűlölködő hangnemben szidták a stadionokban az albánokat, és a szerb fajt éltették. Míg a nyolcvanas években az angol és olasz minták nyomán a drog, a szex és az erőszak dicsőítése folyt szurkolói körökben, utána már az etnikai jelleg dominált. A szurkolói folklór átalakulását kutatva Ivan Čolović belgrádi antropológus kimutatta, hogy a lelátói dalok milyen eredetűek: az egykori szerb és horvát népdalokból lettek a partizán-, illetve csetnikdalok a II. világháborúban, a szocializmusban ezek természetesen jugoszláv felhangot kaptak, majd 1990 tájékán nacionalista szöveget komponáltak alájuk. Mivel e folklór lényege a kihívó hangnem és az ellenfél sértegetése, a csetnik dalok szurkolói változataiban több vér és mészárlás van, mint az eredeti szövegekben:

Készüljetek, készüljetek, Sírásók,

kemény harc vár ránk,

hullnak majd a hős fejek,

mészároljuk le az usztasa

(más verzióban: a cigány) testvéreket.

Érdekes, hogy Franjo Tudjman egykoron a jugoszláv hadsereg tábornokaként a belgárdi Partizán elnöke volt, horvát elnökként viszont a zágrábi Dinamóra tette rá a kezét, új nevet is adott neki (Croatia Zagreb), de a szurkolók ezt sohasem fogadták el. Tudjman szerint a horvátok 98-as bronzérme a horvát nemzet nemzetközi elfogadása terén éppen olyan fontos volt, mint a németek 54-es diadala. Amint meghalt, a Dinamo visszakapta nevét.

1991 tavaszán dörögni kezdenek a fegyverek Horvátországban. Arkan a Zvezda keménymagjából szervezi meg hírhedt szabadcsapatát, a Tigriseket. Akár a totalitarizmusban, a sport tehát itt is mobilizáló erejű: a huligánok kemény kiképzést kapnak, és a szurkolói dalokat énekelve indulnak népirtani. A futball pedig a nemzeti legitimáció kiváló eszközévé válik: a mai napig az adott nemzet felsőbbrendűségét bizonyítja. Eközben aztán városokat lőttek szőt, százezrek halltak meg – Boszniában pedig a legtöbb focipályából temető lett.

S noha a háborúnak vége, a fegyvereknek ma is van szerepe. Ősszel egy montenegrói rangadó után a hazai csapat edzőjét reggelig zaklatták a rendőrség cellájában, mert nem úgy cserélt, ahogy a rohamrendőrök parancsnoka a helyszínen követelte. Az UEFA-selejtezőre Zágrábba látogató Crvena Zvezda szurkolói biztonsági okokból csak a 2. félidőt láthatták, utóbb kiderült, az út mentén vállról indítható rakétákat (!) is talált a horvát rendőrség, a kövekről nem is beszélve. A bosznia-hercegovinai ligában pedig szerepel egy etnikailag tiszta horvát csapat is, a Široki Brijeg, melyben szerbek vagy muzulmánok nem játszanak (ám brazilok igen, ők nem ellenségek). A klub irodahelységeiben a horvát háborús bűnösök képei virítanak.

Szerbhorváth György (a szerző vajdasági szociológus)