Fohász egy domonyi házért

Budapesttől keletre, negyvenegy-két kilométerre áll a ház. Még áll. Mostani állapotában már aligha sokáig. Félő, hogy ledönti, maga alá temeti az idő. Újjáéled-e, még mielőtt összeomlana? Ezért hallatott néma sikolyt a minap a rendező színésznő lánya, Huszárik Kata.

Domony szerette vándorlelkű fiát. Szereti még ma is. Büszke rá. Itt volt félárva, kétesztendős korában elveszítve édesapját, aki tüdővészben halt meg egészen fiatalon, huszonöt évesen. Itt volt kiskamasz. Itt tanult tartást és tisztességet, itt leste el nagy öregektől, hogyan kell embertelen helyzetben is embernek maradni. Itt került szoros kapcsolatba a földdel, a természettel, az időjárás kiszámíthatatlanságával. Itt nyiladozott az értelme. Itt eszmélt a világra. Ebben a házban ébredt szép napokra, nehéz napokra, kalandos napokra. Innen járt ki a Galga partjára. Ott mérte össze erejét hasonszőrű cimboráival. Ott rúgta a bőrt, ameddig kedve s ereje hajtotta. Ott élt meg győzelmet, vereséget, csínyt és jótéteményt, ott töprengett el lelke apró villámlásain.

Még áll a ház.

Itt érett nagyfiúvá. Könyveket bújó, a képzőművészet felé forduló tizenévessé. Rajzolt, festett, páratlan figurákat formált. Domony határában két kezével kaparta össze a fehér agyagot. Szelíd, okos, szeretetre méltó kölyök volt. Innen, ebből a házból járt be Aszódra, a gimnáziumba. Akkor már jó barátja volt Sára Sándor, aki a szomszéd faluban, Ikládon nőtt fel. Mindketten jól ismerték a környékbeliek szokásait, hagyományait, ízvilágát. Felvidéki parasztemberek telepedtek le ezen a tájon. Itt eresztettek gyökeret, itt építették fel új életüket, itt alapítottak családot, itt teljesítették be gyötrelmes sorsukat. Huszárik Zoltán ősei között is voltak szlovákok. Vezetékneve is erről beszél.

Paraszti sorból jött ő is, mint a legtöbben a falubeli társai közül. Ősei múltját a zsigereiben hordozta. A föld, annak megművelése ifjúkora óta élete szerves részét alkotta. Tavasszal, nyáron, ősszel és télen mindig tudta, mi a dolga. Meghajolt a szél és a vihar előtt, időben megtanulta, mikor mennyi kell az esőből, áldotta a nap éltető erejét, kivárta a dér csípését, hálás volt a hó finom takarójáért. Ásott, kapált, ültetett, kútjukból hektószámra hordta a vizet, betakarított, elrendezett gondos gazda módjára. Húsvétkor, karácsonykor minden szokást életben tartott.

Még áll a ház lehunyt szemekkel. Ablakain már nem lát be senki. A múló idő sűrű szövésű porfüggönyét nincs, ki elhúzza. Az ajtó is beletapadt a megroggyant falba. Mállik a vakolat, vad forgószelektől retteg a tető. Rozsda marja a kilincset, szú rágja a tornácon egykor jól szolgáló, hűséges lócát. Kopott már a színe, repedezett a háta, meghasadt a karja, nem sokat bír már a lába. Hányszor, de hányszor pihent meg rajta? Ahányszor a ház törékeny asszonya sóhajtozott érte, egy szem fiáért, hogy megtalálja helyét a világban.

Vékonydongájú volt a gimna­zis­ta fiú, de jól fogott az agya. Szerették a tanárai. Óvó szemmel figyelték gyorsan fejlődő elméjét. Okos diák volt. Sok mindent tudott, amit neki talán még nem is kellett volna tudnia. Korán megérlelte a sors. Édesanyja számára ő volt az egyetlen támasz. Erőt, bizalmat, megnyugvást jelentő ifjú.

Itt, ebben a házban öltötte magára a rokonoktól kölcsönkapott öltönyt, amelyben érettségizni ment. Addigra el is döntötte, hogy mégsem a képzőművészeti főiskolát választja, ahová ugyancsak felvették, hanem a rendező szakot. Az mindennél jobban vonzotta. De volt még egy utolsó, hosszú, forró nyár Domonyban. Még egyszer jó mélyre merülhetett az otthoni létben. Egy egészen más világban, hiszen a fővárosban már teljesen új élet várta. Az ittenit, amelyben csikóéveit töltötte, felváltotta az, amely tovább formálta.

Mindent magával vitt ebből a házból. Nyűgös álmok, kurta éjszakák, sürgető ébredések emlékeit. Életre szóló jó tanácsokat. Hogy orvosság helyett sokszor megteszi a sósborszesz is. Hogy óvatosan a javasasszonnyal! Hogy a földet szeretni kell, mert meghálálja. Hogy mindenért, amit fontosnak talál, nagy árat kell fizetnie.

Ez az a ház, ahová fájni járt. Nyolc hold földjük miatt, amelyhez aztán a nagyapától örökbe kapott földet is hozzáírták, anya és fia kuláklistára került. Huszárik Zoltán hirtelen osztályidegen lett. Ennek következményeként rúgták ki a főiskoláról. Őt, az egyik legtehetségesebbet. Éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy visszavegyék, és diplomás rendező lehessen. A kihagyott nem rövid időszak is jól megedzette. Dolgozott pályamunkásként, szobafestőként, újságkihordóként, teherautósofőr-kísérőként, népművelőként, biztosító ügynökként, sőt még olajbányászként is. Ha nem volt hol aludnia, mint egy vándor, dús lombú fák alatt, a batyujában cipelt ruhadarabjaiból vetett ágyat magának.
 

Lélekben el sem szakadt ettől a háztól. Édesanyja, Pálinkás Mária életének egyetlen értelme a fia volt. Akkor érezte csak boldognak magát, ha ott látta őt a fehérre meszelt búbos kemence előtt. Vagy a fekete tölgyfaasztal mellett. Vagy sötétedés után, amikor már lámpát kellett gyújtani, s ő szótlanul ült a kertre néző lócán. „Kedves Anyám! Bocsánatért esedezem, hogy rég jártam otthon – írta levelében 1967 nyarán. – Higgye el, nem feledékenység ez, nem is hálátlanság, ahogyan ezt maga ítéli, soha ilyen gyakran nem jut eszembe, soha ilyen közel nem volt hozzám, és soha ennyire nem hiányzott nekem, édesanya, mint most.” De hazament akkor is, ha csak egyet aludhatott otthon, vagy ha csak egy jó nagyot nyújtózhatott, és már indulnia is kellett vissza, a másik életébe. Játszott, rendezett, színpadi díszleteket tervezett, könyveket illusztrált. Gaál István a Zöldárban, Szabó István a Budapesti mesékben, Sára Sándor a Holnap lesz fácánban adott neki szerepet. Ő maga rövidfilmekkel kezdett. Elégia, Capriccio, Tisztelet az öregasszonyoknak, Amerigo Tot. Két játékfilmjével, a Szindbáddal és a Csontváryval a kortárs magyar filmművészet halhatatlanjai közé emelkedett.

Ötven évet és öt hónapot kapott a sorstól. Sírversét ő maga írta meg. „Élt kilenc hónapot az anyja ölében, majd nyugtalanul a világ ölén.” Édesanyja negyedszázaddal élte túl, de még annak ellenére is hazavárta, hogy naponta kijárt hozzá a temetőbe.

Domony. Innen nézve nem nehéz kirakni a betűket. Dom. Doma. Domov. Ház. Otthon. Haza. Huszárik Zoltánnak Domony volt a világ közepe. Benne ez a ház, amelyben minden úgy van most is, ahogy 2006-ban Huszárik Jánosné született Pálinkás Mária hagyta. Bent a falak szorításában minden mozdulatlan. Kint látványosabban támad az idő. Mar, morzsol, gyűr, tép, fejt, bomlaszt.

Lesz-e vajon, ki megmenti a házat?