Lélekkel mélyen átitatott portrék

A másik tárlatot – melynek címe: A természet magányos, zseniális vándorai – a Pozsonyi Városi Galéria, Mirbach-palotabeli kiállítótermében rendezték meg. Ez Csontváry Kosztka Tivadar és Mednyánszky László alkotásaiból kínál válogatást a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményéből. A kiállítás kivételes lehetőség és alkalom arra, hogy a művészeti anyagot ilyen formában első alkalommal csodálhassa meg a pozsonyi közönség. Nem véletlenül olvasható a Magyar Intézet ajánlójában, hogy a látogatók mindkét rendezvényen a magyar művészet olyan alkotásaival találkozhatnak, melyek hatásukban messze túlnőtték a Kárpát-medence határait, és jelentőségük az egyetemes emberi kultúra mércéjével mérhető.
A filmművész-grafikus Huszárik Zoltán alkotói pályája igen rövid, az általa létrehozott művek – az Elégia, a Capriccio, a Tisztelet az öregasszonyoknak, az Amerigo Tot, az A piacere – azonban a filmművészet remekei közé tartoznak. S még nem említettük két legendás nagyjátékfilmjét, a Szindbádot és a Csontváryt. Ezekhez társulnak Huszárik Zoltánnak a filmekkel szinte naplószerűen együtt megszületett rajzai. Aki a zseniális filmművész életművét értelmezi, meg kell említenie sokoldalúságát, a képzőművészi és írói tehetséget, mely a filmművészetben nyerte el végső kifejezési formáját – fogalmaz Ágh István a budapesti Műcsarnokban tavaly rendezett Huszárik Zoltán rajzai című kiállítás katalógusának előszavában. Huszárik addig nem látott képi univerzumot teremtett filmjeiben és rajzaiban, sűrített képszavakkal fogalmazva, új nyelvi logika, új ritmus szerint. Ebből az univerzumból a pozsonyi kiállítás megnyitójának napján a közönség nemcsak a tárlat képi anyagát nézve kapott ízelítőt, hanem a Csontváry című filmmel is. 
Medve Mihály, a budapesti Műcsarnok kurátora úgy fogalmazott, hogy a kiállítás látogatói „nagy urak” vendégei: Huszárik Zoltáné, Csontváryé az örökkévalóságból, továbbá Markovics Ferencé, aki fantasztikus fotókat készít a mai napig. 
„Olyan emberek vendégei e rajzok és fotók nézői, akik számára az alkotás kereső út, önmaguk vizsgálata. Teremtő út ez, amely egyszerre szeretné megfogalmazni és műbe önteni a létezés szépségét és rettenetét. Markovics Ferenc az ezerszínű önkereső létet, a keresést kifejező arcokat fotózta filmforgatás közben. Így születtek meg lélekkel mélyen átitatott portréi” – mondta Medve Mihály. 
A február 28-ig megtekinthető pozsonyi kiállítást Huszárik Kata, színművész, Huszárik Zoltán lánya nyitotta meg. 
„Édesapámat leginkább Szindbáddal azonosítják. Ennek a kiállításnak viszont az a címe, hogy »Csontváry én vagyok« – kezdte ismertetőjét Huszárik Kata. – Nem véletlenül, hiszen volt ő Szindbád, és volt ő Csontváry is. A »Csontváry én vagyok« idézet egy nem sokkal a Csontváry-film forgatása után édesapámmal készült interjúból. Minden igazi és valamirevaló nagy alkotás, illetve minden igazi és valamirevaló nagy alkotó onnan ismerszik meg, hogy nagyon-nagyon őszinte, illetve valamilyen módon önmagát keresi, és önmagáról beszél. Az így született művek olyanok, amelyek nem múlnak el, amelyeket nem visz el az idő. Éppen az ilyen már-már szemérmetlen kitárulkozásban és szemérmetlen keresésben találom meg azt a közvetlen kapcsolatot, időtől függetlenül, amelytől egy-egy alkotás fontos lesz számomra. Ezt tudatosítva, nem az a kérdés, hogy édesapám Szindbád-e vagy Csontváry, mert valószínűleg mindkettő, hanem sokkal inkább az, hogy miért éppen Szindbádot és miért éppen Csontváryt vélte alkalmas alanynak arra, hogy önmagáról beszélhessen. Azt gondolom, hogy Szindbád is és Csontváry is, és ide sorolom édesapámat is a sorba, nagyon sok hasonló tulajdonságot mutatnak. Mindannyian kerestek... lázasan kerestek valamit. Mindannyian utazók voltak a szó szoros és átvitt értelmében. Keresték azt – édesapám szavaival élve –, ami a születés és a halál között van. Keresték azt, hogy miért vagyunk itt, és mi a dolgunk itt. S hogy miben, hol található az igazság? Mindhárman ugyanarra a következtetésre jutottak: önmagában nincs olyan, hogy élet, olyan, hogy igazság. Megélt pillanatok vannak, egymásra rakódó idők és egymásra rakódó igazságok. Az idők és igazságok rakódását hasonlíthatjuk ahhoz, ahogyan a festő a festéket keni fel a vászonra. Az egyik szín elfedi a másikat, de közben megváltozik a tónusa. Egymást követő filmkockák vannak így. Ha édesapám filmjeiben külön-külön kockáznánk a képeket, külön-külön műalkotásként is megállnák a helyüket. Ez a három álmodó, utazó és kereső ember az egyetlen lehetséges utat találta meg a túlélésre. Azt, hogy valamilyen módon a pillanatot kell megállítani. A pillanat megállítása lehet egy festmény, de lehet sok-sok egymást követő filmkocka is. Lehet egy-egy rajz. Ilyen pillanatmegállítók a kiállításon látható rajzok. Egyfajta törekvésnek a lenyomatai ezek, annak, hogy az elmúlót valahogy lefékezzük és megállítsuk. Nem véletlen, hogy mindhárman túlélték, túlélik az elmúlót.”
Huszárik Kata a Csontváry-film forgatásán készült rajzokkal kapcsolatban gyerekkori élményeit is felidézte megnyitóbeszédében.
„Ennek a túlélésnek és igazságkeresésnek nem voltam tudatában, amikor gyerekként néhány napot a Csontváry-film forgatásán tölthettem. Leginkább csak arra emlékszem, hogy ott ugráltam fürdőruhában, és nagyon élveztem, hogy én vagyok a rendező lánya, és hogy nekem mindenhova szabad felmásznom és mindent szabad megnéznem. Nem tudtam akkor, hogy minek vagyok a részese. Mint ahogy azt sem, hogy mit kell keresni benne, hiszen a gyerek ideje mindig más, mint a felnőtté. Ahogy telt, telik az idő, és én is lassanként megélem az egymásra rakódó, múló pillanatokat, egyre inkább felfedezem a képeket, a filmeket, édesapám rajzait, bennük a pillanatot, amelyet apu megpróbált továbbéltetni azáltal, hogy papírra vetette.”