A megfejthetetlen emberi élet

A Pozsonyi Magyar Intézet nagytermében – ami azért nem tornaterem méretű – a hétköznap délután három órai kezdés ellenére telt ház volt. Valószínűleg sem az intézet, sem a rendezvényt szervező Szlovákiai Magyar Írók Társasága történetében nem köszöntöttek még kilencvenéves írót úgy, hogy az illető részt is vett volna az eseményen. Elárulok egy kulisszatitkot: ezt a részvételt egy kegyes füllentéssel segítették elő a szervezők, akik azt mondták az ünnepeltnek, hogy meg sem kell szólalnia, elég, ha ott van. A moderátor pedig sokáig úgy tudta, kettesben beszélgetnek majd Duba Gyulával, ezért egy csomó kérdéssel készült.
Ehhez képest a jubiláló írót a szóbeli ígéret ellenére az asztalfőre penderítették, és odaültették mellé Tőzsér Árpádot, illetve Tóth Lászlót. Mindketten hosszú éveken át dolgoztak Dubával A Hét és az Irodalmi Szemle szerkesztőségében, minek köszönhetően olyan szakértelemmel és szeretettel beszéltek róla, hogy a moderátor – e sorok írója – egy idő után tátott szájú hallgatóvá vedlett át. Az ünnepelt arckifejezése a járványhelyzet miatt indokolt szájmaszknak köszönhetően eleinte megfejthetetlen volt, a szeme viszont csillogott, és egy idő után azért a nyelve is megeredt. 
Kezdésként egy humoros szövege hangzott el az írásbeli érettségiről, amely akár tegnapelőtt is születhetett volna, és amelyet a fiatal szavaló, Dorák Lara Jázmin maga választott, mert ez állt hozzá a legközelebb. Az ilyenkor kötelező életpálya-ismertetést Bese Bernadettől, egy pályakezdőtől hallhattuk, a szintén pályakezdő Jancsó Péter pedig személyes tapasztalatait osztotta meg a közönséggel: tanítványai azért nem kacagtak felszabadultan a magyarórán tárgyalt Duba-humoreszken, mert szerintük „ez maga az élet”, úgyhogy nincs miért mulatni rajta. 
Tóth László költő, író, szerkesztő, műfordító (és még sok minden más is) elmondta, hogy ő minimum három Duba Gyulát ismer. „Először megismertem az írót még gimnazista koromban, aztán szerkesztőként, közéleti emberként, irodalomszervezőként, majd ezekkel párhuzamosan megismertem magánemberként is. Nem tudom, hogyan volt képes összebékíteni egymással ezt a három embert, de azt hiszem, komoly viták folyhattak Duba Gyulában közöttük. Elképesztő, hogy Petőfi 26 éves volt, amikor meghalt, mi pedig vesszük a bátorságot, és 52 éve ismerjük egymást.” 
Amikor annak idején Tóth László kócos, borzas, avantgárd lázadóként megjelent a Szemle szerkesztőségében, egy szigorú, öltönyös úriember fogadta őt. Önkéntelen mozdulattal megigazította a frizuráját és kihúzta magát, valahányszor belépett a munkahelyére. Később rájött, hogy a főszerkesztő valószínűleg sokkal bátrabb volt nála, illetve a másik szerkesztőnél, Varga Imrénél, mert a pártközpontban, ahová a hetvenes években minden egyes lapszám után „raportra” járt, rendre kihúzta a pácból az ifjú lázadókat, helyettük magyarázva a bizonyítványukat, mint egy cinkos apa az asszony előtt.
„Az általam ismert három ember egy integráns személyiséggé tudott válni. Irigylem azt a harmóniát, amelyet meg tudott teremteni magában, hiszen én hetvenéves korom után is zaklatott, kapkodó, ide-oda figyelgető személyiség vagyok” – mondta Tóth László. 
A hirtelen támadt csendben a moderátor megjegyezte: nyilván hatalmas bátorság kellett ahhoz, hogy Duba Gyula két és fél év után otthagyja a pozsonyi műszaki egyetemet az irodalom kedvéért, vagyis a kényelmes és biztos megélhetést kínáló gépészmérnöki pálya helyett a bizonytalanba indult. Az ünnepelt pedig úgy reagált erre, hogy nem volt más választása, mert úgy érezte, fontos mondanivalója van, és ez az egyetlen lehetséges út számára. „Az irodalom az emberrel együtt születik, aztán vagy megmutatja magát, vagy nem. Nálam megmutatta magát, és egész életemben arra kényszerített, hogy a létfilozófiájának szellemében dolgozzak. Magyarázhatnánk ezt napestig, de az az érzésem, hogy manapság nem maga a mű fontos, hanem a műről való beszéd, az értéknek valamiféle elméleti megfogalmazása, aminek semmi értelmét nem látom. Rájöttem, hogy az emberi élet megfejthetetlen. Még megmagyarázni sem lehet, csak élni. Én ezt tettem.” 
Duba ezt a gondolatot 2014-es kötetében (Egy álfilozófus vallomásai) részletesebben is kifejti. Sosem lehet pontot tenni egy-egy történet végére, mert mindegyiknek van folytatása, minden mellékszereplőből főszereplő lehet egy következő sztoriban, amelynek szintén lehetetlen kibontani valamennyi szálát. És a mindenség megismerhetetlen. 
Ezen a tanulságos délutánon Tőzsér Árpád tette fel az i-re a pontot: „Az író úgy születik, hogy meg van verve egy olyan abnormális képzelőerővel, amely a normális embert nem szokta bántani. A normális ember él, szeret, dolgozik, mulat, ha módja van rá. Az író, és a költő még inkább, azért ír, mert nem tud teljes életet élni. A képzeletében éli meg mindazt, ami hiányzik neki a teljes élethez. Én Dubát úgy képzelem el, ahogy magamat, amikor 7-8 évesen elkezdtem naplót írni. Az aznapi kudarcaimat, gyermeki vereségeimet éjjel a takaró alatt átírtam magamnak. Meséket kreáltam, amelyekben én voltam a nyerő. Ez a képzelet teszi az írót íróvá, a költőt költővé, még mielőtt egy sort is közölnének tőle. Ennek köszönhetően haladta meg Duba Gyula a környezetét. Heidegger szerint az irodalom a lét megközelítésének egyetlen módja. Ez az a valami, ami túl van a valóságon, amit a napi életünkben nem tapasztalhatunk meg. Képzeletünkben lendülünk túl önmagunk valós adottságain, és közelítünk Isten felé.”