30 éve érte el legnagyobb sikerét a DAC

Pecze visszatekintése

„Hogy repül az idő... Harminc év az harminc év, ám az emlékek állandóan frissek maradnak, mert gyakran felelevenítjük a páratlan sikert. Legutóbb áprilisban a Senica elleni bajnoki szünetében Világi Oszkár klubtulajdonos köszöntött bennünket, majd vacsorát adott a tiszteletünkre. Egykori védenceim megemberesedtek három évtized múltán. Amikor 1987. június 21-én megnyertük a Csehszlovák Kupát, fel sem fogtuk, hogy mekkora dolgot vittünk véghez – kezdte mondanivalóját Pecze Károly, az egykori sikerkovács vezetőedző. – Már a nagyszombati Szlovák Kupa-döntőben bizonyított a csapat a jó képességű nyitraiak ellen, akik között Ľubo Moravčík vitte a prímet. Százhúsz perc után is 0:0 volt az állás, de tizenegyesekkel miénk lett a trófea. Ez növelte az önbizalmunkat, ám tartottunk a Spartától, mert a patinás prágai együttest addig sohasem sikerült legyőznünk. Idegenben rendre három-négy góllal vertek bennünket, de odahaza is általában mi húztuk a rövidebbet. Ezért számítottam rá, hogy a Sparta játékosai lebecsülnek bennünket, ezt is bekalkuláltam a taktikánkba.”

Bevált a taktika

Két sérült kulcsember, Hodúr és Majoros nélkül az esélytelenek nyugalmával, de nagyon elszántan készült a DAC a döntőre. „Mindenre igyekeztünk odafigyelni. Védenceimnek annyit mondtam, hogy nyílt sisakkal játsszunk ugyan, de ne engedjük vezetéshez jutni a Chovanec, Skuhravý és Hašek nevével fémjelzett vörösöket. Papíron három csatárral játszottunk, ám a két szélső, Šoltés és Bartoš a középpályán is kisegített, így gyakorlatilag csak Mičinec szerepelt ékként. A prágaiak azt hitték, gyorsan vezetéshez jutnak, s eldöntik a találkozót. Ahogy telt-múlt az idő, egyre idegesebbek lettek, futballistáink végig példásan küzdöttek, s egyre magabiztosabbakká váltak. Amikor gól nélkül ért véget a rendes játékidő, megcsillant a remény. Erőnlétileg rendben volt a gárda, így a hosszabbítást is kibírtuk, jöttek a tizenegyesek – gondol vissza a felejthetetlen napra Pecze Károly. – Mi jól felkészültünk erre, sokat gyakoroltuk a büntetőrúgásokat. Bíztam Vahala kapusban, aki fantasztikus napot fogott ki, és persze a játékosokban is. Nagyon fontos volt a sorrend is, Mičinec kezdett, neki volt a legnagyobb tapasztalata, és Fieber volt az utolsó, ő flegma típus, lelkileg erős, aki mindig viccelődött, és Kopřivnicében ő tette fel az i betűre a pontot. A meccs után olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, prágai kollégám, Václav Ježek nagyon csalódott volt, de sportszerűen gratulált a győzelemhez. Felejthetetlen ünneplésben volt részünk, hazafelé az autóbuszban fantasztikus légkör uralkodott, szinte majd’ minden benzinkútnál megálltunk itókáért. Azt a napot sosem felejtem el, és edzői pályafutásom csúcsának tartom.”

A maiak nem bírnák

A DAC fizikálisan remekül fel volt készítve. Az idei áprilisi dunaszerdahelyi találkán Pecze megkérdezte Petr Kašpart, aki hosszú ideje a Slovan alelnökeként tevékenykedik, hogy miért nem hívta őt soha az égszínkékekhez. „Ha olyan alapozást tartott volna, mint annak idején nekünk Pöstyénben, ezek a mai futballisták belehaltak volna” – válaszolta egykori trénerének Kašpar. Pecze Károly azt is elmondta, hogy fantasztikus vezetői voltak a DAC-nak, akik nem ismertek lehetetlent. „De néha előfordult, hogy nem értettek egyet a taktikával, például a Sparta ellen is támadni akartak. Öngyilkosság lett volna nyílt sisakkal játszani Chovanecék ellen. A kupadöntő után belátták, hogy nekem volt igazam. Arra is emlékszem, hogy amikor letettem a vezérkar elé a leigazolandó játékosok listáját, Nagy Pista István alelnök megjegyezte, ha ezeket a futballistákat mind idehozzuk, akkor az már válogatott lesz, de akkor edző sem kell…”

Aranycsapat

„Történelmi összecsapás volt számunkra a kopřivnicei kupadöntő. Ha erre gondolok, még ma is elérzékenyülök. Most is fújom az összeállítást – szögezte le Sánta Imre egykori klubelnök, aki két évtizeden át irányította a sárga-kékeket. – Bevallom, tartottunk a meccstől, hiszen csak második évünket zártuk a csehszlovák élvonalban. Igaz, sikeres idény volt mögöttünk, negyedikek lettünk a bajnokságban, ám a Sparta kilógott a mezőnyből, s fölényesen nyerte a pontvadászatot. Attól féltünk, nehogy csődöt mondjon a csapat. Azt viszont tudtuk, hogy kiváló edzőnk és jó gárdánk van, sikerre éhes focistáink pedig mindent megtesznek a győzelemért. Mi vezetők tettük a dolgunkat, s minden tekintetben megfelelő háttért biztosítottunk.”

Vahala brillírozott

A meccs napján valódi invázió indult a Csallóközből és a magyarok lakta vidékekről, rengeteg autóbusz és személygépkocsi vette az irányt Kopřivnice felé. A tízezer szurkoló közel egyharmada Dél-Szlovákiából érkezett a fináléra.

„A találkozó előtt még az öltözőben buzdítottuk a fiúkat, akiket elsősorban nem az anyagiak érdekeltek, hanem a bizonyítási vágy. Agyonizgultuk magunkat a döntőben, ám a gárdánk kitett magáért. Igaz, a Sparta valamivel aktívabb volt, de nekünk is akadtak helyzeteink. Kapusunk, Stano Vahala fantasztikus formában védett, azon a napon nem lehetett neki gólt lőni. Ahogy múlt az idő, egyre bizakodóbbak lettünk, s bíztunk benne, hogy megnyerjük a büntetőpárbajt” – idézi fel a kopřivnicei történéseket Sánta Imre, aki elárulta, a tizenegyesrúgásoknál becsukta a szemét.

Pótolták a pezsgőhiányt

Fieber sorsdöntő 11-ese után hatalmas ünneplés kezdődött, ennek részleteibe avatott be Sánta Imre: „Akkor fel sem fogtuk, mit hajtottunk végre. Az örökmozgó Vígh Ducival, Nagy Józseffel és Nagy Pistával örömünkben sírtunk. A hivatalos banketten az volt a probléma, hogy a szállóban mindössze húsz üveg pezsgő volt. Mi előre nem készültünk, ezért futáraink kivásárolták a környék pezsgőkészletének nagy részét. Három napig tartott a dáridó, a csapatot fogadták a városházán, a pártbizottságon és a járási hivatalban is. Ez a meccs alapozta meg igazán a DAC nemzetközi hírnevét” – fejezte be visszaemlékezését az egykori klubelnök.

„A Csehszlovák Kupa elhódítása felejthetetlen élmény, és pályafutásom legnagyobb sikere. A siker alapja a jó közösség volt. Nem számított, hogy Csehországból, Morvaországból vagy keletről jött srácokról beszélünk, esetleg a helyiekről, mindegy volt. Hét és fél évet töltöttem Dunaszerdahelyen, és mindig jó társaság jött itt össze, egyszer sem volt problémánk egymás között” – szögezte le Karol Krištof, aki a sérült Majoros Györgyöt helyettesítve csapatkapitányként emelhette magasba a trófeát.

Mennyi volt a prémium?

Érdekes, hogy a futballisták közül senki sem emlékszik, mekkora jutalmat kaptak a trófea elhódításáért. Nagy István akkori alelnöknek viszont jó a memóriája: „Úgy tudom, félmillió koronás prémiumot ígértünk. A szenzációs bravúr után ezt az összeget megtoldottuk újabb 150 ezerrel. Mivel a focistáink az egyes szövetkezetekben voltak alkalmazva, az elnököktől is kaptak egy jelentős összeget. Szerintem a kulcsemberek fejenként 80 ezer koronát tehettek zsebre, ez az akkori éves átlagkereset kétszerese volt. Ráadásként családtagjaikkal bulgáriai jutalomüdülésen vehettek részt.”

Fieber nem ijedt meg

„Pecze mester kiváló taktikát dolgozott ki, amelyet fegyelmezetten betartottunk. Enyhe fölényben játszottak a prágaiak, ám Vahala a kapuban parádézott. De Bartoš és Krištof révén nekünk is akadtak lehetőségeink – eleveníti fel a kopřivnicei finálét Fieber Péter. – Csak akkor kezdtük elhinni, hogy nyerhetünk is, amikor gól nélkül ért véget a hosszabbítás.” Kérdésünkre, félt-e attól, hogy kihagyja a büntetőt, így válaszolt: „Huszonhárom évesen fel sem merült bennem, hogy esetleg kihagyom. Bíztam magamban, és sikerült is a hálóba lőnöm. Utána megrohantak a többiek, a 11-est kihagyó Krištof örömében majdnem megfojtott.”

Vállukon vitték a hősöket

„Amíg élek, mindig emlékezni fogok a fináléra. Sosem felejtem el: a félidőben Sánta Imre klubelnök berontott az öltözőbe, s alaposan lehordott, hogy miért nem vezetünk – kutat emlékeiben Dušan Liba, az egykori kőkemény középhátvéd. – A meccs után hihetetlen ünneplés kezdődött, amely a banketten és hazafelé az autóbuszban is folytatódott. Legnagyobb meglepetésünkre hajnali érkezésünkkor több száz lelkes szurkoló várt ránk a DAC-stadionban. Vállukra vettek az emberek, s úgy vittek be bennünket a Sport Szállóba.”