Selmecbányán találta meg a gyermekkor ízét Rúzsa Magdi

Októberben jelent meg a Road Movie nevű projekt keretében a Hazatalálsz című kliped, amelyben megfogalmazod a Kishegyeshez, vagyis a szülőhelyedhez fűződő érzelmeidet. Milyen volt részt venni ebben a projektben?

Ez a dal még a projekt előtt született meg. Már akkor ez volt a lényege és az üzenete, s a fejemben volt, hogy mindenképpen szeretnék videoklipet forgatni, és ezt, és ilyen módon. Közben pedig ez nagyon szerencsés helyzet volt, hogy a Road Movie-sok pont ezt a témát akarták boncolgatni. Gyakorlatilag csak összekapcsolódtunk innentől kezdve, és ez mindkettőnknek sikeres és szerencsés helyzet volt. Ez mindig ott motoszkált bennem, sokat beszélek az otthonról, egészen másképp állok hozzá sok mindenhez, és más dolgokat emelek ki. Kicsit meg akartam mutatni, hogy mi az, amit én a fejemben látok, amikor bizonyos dolgokról beszélek. Érdekes volt egyébként az az otthoni forgatás. Egészen más az, amikor a valóságot mutatod meg, és nem egy kitalált filmet.

Szépen felismerhetőek egyébként a helyi udvarok, a vasútállomás, a helyi miliő.

Azokra a helyekre igyekeztem elmenni, amelyek valamiért fontosak nekem. Ami még érdekesség, hogy az emberek is valósak, ezek tényleg az én barátaim – gyerekkoriak, mostaniak. A szüleim is szerepelnek benne. A ház a mi családi házunk, a mi udvarunk. Próbáltam meg is mutatni a nagyon privát szférát, meg nem is, nyilván azért nem mentünk be a házba. Aki mondjuk régóta követi a pályámat, az azt is tudja, hogy miért pont a szőlő szerepel a klipben. Ezek apró kis üzenetek.

Lehet azt mondani, hogy ez egy különleges klip az eddigi sorban?

Igen. Pont azért, mert ez nem egy fikció, az egész egy kész, valós állapot.

Másfél évtized telt el azóta, hogy eljöttél Vajdaságból. Volt honvágyad? Hogyan alakult át a viszonyod a szülőföldhöz ebben az időszakban?

Az mindig megmarad szerintem, ami az emlékeket illeti, amiből táplálkozol. Szerintem ilyenkor mindig a gyerekkor jut az ember eszébe. Most már majdnem annyi ideje vagyok Budapesten, mint amennyit Kishegyesen töltöttem. Nem változott a viszony... Csak amennyire kell, ami a normális, annyira. Nyilván azért áthelyeztem a bázisomat. Az is tény, hogy én mindig el akartam jönni. Valahogy mindig Magyarországon láttam a jövőt, valami mindig hajtott, sőt, gyerekkoromtól kezdve tudtam, hogy én nem fogok ott maradni. Nem tudom, mit hoz majd az öregkor... De ezt mindig éreztem, hogy nekem menni kell. Nem is vagyok olyan egy helyben maradós.

Kishegyesen kívül melyik az a vajdasági hely, amelyhez erősen kötődsz?

Nyilván Újvidék, a férjem oda való. Szabadka, az ottani diákévek nagyon izgalmasak voltak, nagyon-nagyon szerettem, először ott nyílt ki számomra a világ, az első szerelmek, mindenből szinte az első. Úgyhogy Szabadkára mindig azonnal megdobban a szívem. Nagyon sokszor gondolok egyébként az akkori barátokra, rengeteget szereztem. Egész Vajdaságból összejöttek Szabadkára a gyerekek.

Meg hát Vajdaságban jókat lehet barátkozni...

Igen, amit én szeretek az otthonban meg az ottani emberben, az az a különös „testvériség-érzésˮ... Hogy azonnal behív a házába, leültet, megkínál. Amikor leülünk beszélgetni, akár egy kocsmában, akkor is van ilyen „hátbaveregetősˮ állapot. Ez állandó, ez szerintem abszolút jellemző a vajdasági létre, a vajdaságiasságra.

Nemzetiségtől függetlenül?

Azt gondolom, hogy igen. Újvidéken is mindig ezt érzem. Én perfekt beszéltem szerbül, de amióta Magyarországon vagyok, azért valamennyire megkopott a nyelvtudásom. Nagyon érdekes, hogy ha mostanában Újvidéken vagyok, és szerbekkel társalgok, mindig megkérdezik tőlem, hogy honnan jöttem, mi ez az akcentus? Mert már nem úgy beszélek, mint a vajdasági magyarok, ami egyértelmű számukra, hanem megkérdezik, hogy te horvát vagy, vagy...? Jókat mosolygok ezen. De egyre inkább úgy érzem, hogy van egyfajta ilyen erős nyitottság, és mindig mindenhol befogadnak. Mindegy, hogy honnan jöttem, milyen nyelven beszélek. Érdekes módon ezt egészen máshogy láttam akkor, amikor ott éltem. Most más szemszögből nézem. De az biztos, hogy ez az „elfogadunk úgy, ahogy vagyˮ, ez az azonnal barátkozós hangulat nagyon jellemző az egész Vajdaságra szerintem.

Most pedig Szlovákiában beszélgetünk. Jártál-e itt a karriered kezdete előtt? 

Soha nem voltam Felvidéken. Erdélyben igen. Ez mindig kimaradt, s kifejezetten a zenész-karrier után kezdődött. Viszont ide szinte hazajárok. Az elképesztő, hogy itt mennyire szeret a közönség. Pont innen jött talán az a fellángolás... A férjem is nagy Felvidék-rajongó, és kitaláltuk, hogy a közeli helyeket kezdjük el bejárni. Selmecbányán voltunk nemrég, és akkora élmény volt, mert megtaláltam azt a desszertet, amit 15 évig kerestem, és amikor kihozták elém, megkóstoltam, és rájöttem, hogy ez az, pont úgy van elkészítve, akkor elsírtam magam. Ez a šúľance. Gyerekkoromban a szomszédban lakott a legjobb barátnőm, akik nyolcan voltak testvérek, és gyakorlatilag én voltam a kilencedik, mindig ott voltam. Az ő anyukájuk készítette el egyszer karácsony táján ezt a šúľancét. Néha mind a tányér fölé hajoltunk, s ment a kanálharc, hogy kié lesz az utolsó. Mi csak úgy hívtuk akkor, hogy ganca, de rájöttem, hogy a ganca az más, s tévesen kerestem valamit. És biztos, hogy az emlék, meg minden, amit visszahoz a gyerekkorból, ez vitt afelé, hogy megtaláljam újra ezt az ízt. Mindig, amikor láttam, hogy valami mákostésztás van a kínálatban, akkor bepróbálkoztam, hátha. Most Selmecbányán úgy voltam, na jó, adok még egy esélyt, és ez az volt. Egy másodperc alatt a gyerekkoromban voltam. Most már tudom, hogy ha rám tör ez a honvágy, akkor Selmecbányára kell mennem, vagy ide valahova a környékre, hogy megtaláljam. Ide vissza-vissza kell jönni, meg a Magas-Tátrától kezdve minden érdekel, úgyhogy majd szépen lassan utazgatunk, ahogy időnk engedi. 

Térjünk rá kicsit a zenére is. Az évek során egyre inkább szövegíróként is megismerhettek téged azok, akik hallgatják a dalaidat. Emlegeted, hogy szereted a verseket. Milyen költők hatnak rád főként?

Szabó Lőrinc a nagy kedvencem. Gyerekkoromban versmondó voltam nagyon sokáig. Hogy nagyon sokszor visszatérek a falusi világba, az a kishegyesi Csépe Imrének köszönhető, mert rajta nőttem fel, s ő ebbe a parasztvilágba, az egyszerű ember hétköznapjaiba vezetett be. Nyilván kell egyfajta romantikus hozzáállás, hogy az ember megtalálja ebben a szépet. Nekem gyerekként nem is volt választásom, mert ez kötelező volt, mert a Csépe Imre Szavalóversenyt nálunk rendezték meg. Az iskola ezáltal elsős korunk óta arra nevelt, hogy a verseket tudni kell. Velem a verseny szerettette meg, és akkor még nem tudtam, hogy nekem egy nap mi lesz ebből a hasznos, de aztán rájöttem, ez természetes számomra, hogy versekben gondolkodjak, s ezt könnyű a zenére átformálni. Az összes nagy ikont is szeretem, de Szabó Lőrinc talán azért az első számú, mert ő kicsit muzsikusabban ír, több benne a nyugalmat, nem a drasztikus mély dolgokat kiváltó finom kis harmónia. De mindenevő vagyok, nagyon szeretem a kortárs költőket is, rendszeresen körbejárom a könyvesboltokat, megnézem, hogy kik az újak. S amikor szöveget írok, ha nem találom a megfelelő rímet, akkor elkezdek verseket olvasni, s néha elég csak egy szó, ami szembejön, s az elindít egy egészen másik világot, amit aztán bele tudok helyezni a saját szövegeimbe, dalaimba. Ez olyan, mintha ott lennének velem. A legjobbakból inspirálódsz nyilván.

Tehát napi szinten használod a költészetet?

Igen. Sokszor, amikor elfáradok, s nincs kedvem regényt olvasni, akkor a versek világába megyek. 

A megasztáros idők óta úgy tartanak téged nyilván, s te is ezt mutatod, hogy nyitott vagy sokfajta zenei műfaj iránt. Van-e köztük olyan, amelyet még nem próbáltál, de a jövőben szeretnél?

Sok minden van, igen, de azt gondolom, hogy pontosan látom, hogy mi az, amibe nem szabad belenyúlni, mert nem állna jól. Szerintem jó dolog ismerni a saját korlátaidat. Van még olyan kaland, amiben biztosan részt fogok venni, de azt is látom, hogy van, amihez kell egyfajta érettség. Tudom azt, hogy mi az, amit 40 évesen szeretnék csinálni, s erre tudatosan készülök. De annyira szépen alakul ez a popzenei út, és annyira vevő rá a közönség, és annyira szépen tudok belecsempészni mindig egy kis csavart, hogy ezt a vasat kell ütni. 

Ha már a jövőnél tartunk, mi készül most a műhelyedben? Mire lehet számítani a közeljövőben?

Most a popzenére... Nehéz popzenének nevezni, mert egyébként közben meg mindig valami van... Inkább azt mondom, hogy erre a „rúzsamagdisˮ világra, ami belőlem jön. Van huszonvalahány demónk, s ez várható még egy darabig.

És a koncertek terén?

Február 22-én Aréna, ez az abszolút csúcs szerintem ebben a szakmában, ha oda vissza-vissza tudsz jönni. Erre készülök, s ide szeretnénk visszamenni. A közönség is ezt diktálja, hogy ez megvalósulhat. Látvánnyal és csomó kis meglepetéssel is készülünk. Én hiszek abban, hogy mindig egy kicsit feljebb tegyük a mércét, s hogy mindig egy picit több, más legyen.