Vissza kell vezetni a betegeket az életbe

Džodla doktor: „A fiatal pszichiáterek többsége külföldön próbál szerencsét, ezért hiányzik az utánpótlás”Somogyi Tibor felvételeAz elmegyógyintézet, depresszió és más, „idevágó” kifejezések hallatán a legtöbb ember hátán végigfut a hideg, és általában steril fehérségtől ragyogó kórtermek, rácsok jelennek meg lelki szemeik előtt. Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére című regényét olvasva még nagyobb hangsúlyt kap a kérdés: vajon hol van az a keskeny mezsgye, melyről letérve az ember a „normális” világból átbillen az illúziók birodalmába?

Az emberiség történelmének számos pontján találkozhatunk az elme-, illetve idegbaj különféle változataival. A mohamedán világban az elmebajosokat korábban például nagy tiszteletben tartották – főképp azért, mert úgy vélték, kapcsolatban állnak „más” világokkal. Az orvostudomány mai állása szerint Tiberius Claudiusnak, a Krisztus utáni I. évszázadban élt, majd holta után istenné avatott római császárnak kétségkívül elmegyógyintézetben lett volna a helye, csakúgy, mint Caligulának, aki életében szobrokat állíttatott magának, kedvenc hátaslovát konzullá léptette elő, majd istenné avatta – önmagát. Ám más korok is produkáltak hasonló eseteket; Dzsingisz kán, a Kelet egykori ura heves és gyakori epilepsziás rohamaival szintén rászolgált volna egy kezelésre, a XX. század tömeggyilkos eszméinek kiagyalóiról már nem is beszélve. A felsorolás tetszés szerint bővíthető – akár napjainkig.

Olykor hatszázan is lakták

Tény az, hogy a Kárpát-medence legrégebbi elmegyógyintézete Dél-Szlovákiában, Pelsőcön található. Az intézet alapkövét 1898. július 4-én helyezte el a Sajó-völgyi nagyközségben Blum Sámuel helyi parkettgyáros. Az intézmény évtizedeken át az ő nevét viselte. A kezdetben mindössze tíz ápolt ellátásáról gondoskodó intézet az Osztrák–Magyar Monarchia Belügyi- és Népjóléti Minisztériuma kezdeményezésére azonban rövidesen további férőhelyekkel bővült ki. Blum Sámuel ekkor fiát, Rudolfot Németországba küldte, hogy a gyengeelméjűekkel való foglalkozás új, modern irányzatait tanulmányozza. Visszatérését követően Rudolf lett az intézet tulajdonosa és igazgatója, 1900 és 1914 között az épületegyüttest többször átépíttette, kibővíttette. 1908-ban befogadóképessége már meghaladta a százötven főt.

Az első világháború idején az intézmény a frontról sebesülten érkező, illetve a lábadozó katonáknak nyújtott menedéket. Ebben az időszakban a falai között több mint tízezer ember fordult meg, olykor hatszázan is lakták. A nehéz időket idézik a statisztikai adatok is: 230 beteg közül mintegy 150 hal meg, közülük több mint százan tuberkulózisban. Az elhalálozások mintegy ötven százalékáért ez a betegség volt felelős a két világháború közötti időszakban.

Blum Rudolf halála után az intézet vezetését özvegye, Flóra vette át, aki rövidesen férjhez ment a Pelsőcöt megszálló csehszlovák hadtest egykori főhadnagyához, Ján Horákhoz. Horák lett az intézet új igazgatója, vezetése alatt vette fel a Lelkibetegek, Gyengeelméjűek és Epilepsziások Intézete nevet. A főorvos ebben az időben Thausz József doktor. Számos gazdasági épületet, valamint lakásokat emeltek ebben az időszakban, elkészült a villanyerőmű, a lakatos- és asztalosműhely, valamint a könyvkötészet is, melyeket a gondozottak üzemeltettek. A korabeli sajtó ekképp írt az intézetről: „A lelkibetegek pelsőci intézete nem csupán a legnagyobb, de a legmodernebb is hazánkban; vezetése és felszereltsége példaértékű.” A történelmi tényekhez tartozik, hogy ebben az időszakban szabadkőműves páholy is működött az intézet területén; összejöveteleik egyikén – állítólag 1937. október 2-án – részt vett Eduard Beneš. Később az államhatalom a páholy vagyonát, levelezését elkobozta. Plakettjüket, mely a véletlen folytán megmaradt, ma egy pelsőci gyűjtő őrzi.

Az 1942–43-as „frontátvonulás” idején ismét katonai kórházként működött a létesítmény; gyógyítottak itt magyar és német, de szovjet és román katonákat is – attól függően, hogy éppen ki volt az úr a Sajó partvidékén. A második világháború alatt szinte valamennyi épület megrongálódott, némelyiket teljesen szétlőtték. Az újjáépítés 1950-ben vette kezdetét, három évvel később az intézmény felvette a Pszichiátriai Intézet nevet, majd 1969-ig – az eperjesi intézet megnyitásáig – a kelet-szlovákiai kerület egyetlen elmegyógyintézete volt. A „keresletet” jellemzi, hogy szinte állandóan 100 százalékos kihasználtsággal működött, ami ezidőtájt országos viszonylatban is egyedülállónak számított.

Változások az ellátás javítása érdekében

A társadalmi és politikai változások természetesen az egészségügyi intézmények menetében és életében is új fejezetet nyitottak. 1992-ben, nem egész három évvel a bársonyos forradalmat követően a pelsőci intézet is önállósult. Az egészségügyi szférán belüli belső átrendeződések után az egykor virágzó gazdaságnak csupán annyi ereje maradt, hogy valahogy túlélje a Szlovákiában ga(rá)zdálkodó kormányok ténykedéseit. Még arra is volt példa – pedig ez tájainkon nem szokás –, hogy az intézmény igazgatói székét olyan, egy bizonyos mozgalom felsőbb köreihez közel álló személy foglalta el, aki sem az elmebajok gyógyítása, sem pedig az intézmények menedzselése területén nem rendelkezett kellő tapasztalatokkal – mert a jogi egyetemen egyik sem kötelező tantárgy. Az intézet őt is túlélte, és élére Pavol Džodla doktor személyében 1998-ban végre szakember került. Majd kezdetét vette egy ún. „normalizációs folyamat”, melynek célja, hogy az ápoltak a lehető legmagasabb szintű ellátást kapják.

1998. október 1-én az egészségügyi minisztérium döntése értelmében az intézmény felvette az alapító, Blum Sámuel nevét, ám a környéken ma is csak úgy emlegetik: „az intézet”. Mindennapjaiba Džodla doktor jóvoltából nyertünk betekintést.

„Az egészségügy reformját, beleértve a pszichiátriát is, még 1993–99-ben kidolgozták a szakemberek – tudtam meg az igazgatótól. – Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a csehszlovák pszichiátria a német modellen épült fel. Ez a XIX. század végén és a XX. század elején a nagy egészségügyi intézmények létrehozását támogatta. Csehországban például 1000–1200 férőhelyes elmegyógyintézeteket is létrehoztak. A nagy változás a második világháború után állt be; a modern orvosságok, elsősorban az antidepresszánsok felfedezésével az orvostársadalom rájött arra, hogy a betegek egy jelentős része gyógyítható, tehát nem kell huzamos ideig elzárva tartani őket. A modern pszichiátria vezérelvévé a „Vissza a társadalomba” jelszó vált. Mindez persze ahhoz vezetett, hogy a nagy intézmények fölöslegessé váltak. Ma a körülbelül kétszáz férőhelyes intéztek tekinthetők optimálisnak; ilyen a pelsőci is. Vezetésük és menetük áttekinthető, ugyanakkor képesek gazdaságilag is önállóvá válni.”

A pénz természetesen a gyógyászatban is a legfontosabb tényezők egyike; ennek tulajdonítható, hogy az országban elmegyógyintézetek és pszichiátriai kórházak egyaránt találhatók. Míg az első a hosszabb távú betegellátásra, a krónikus állapotok kezelésére rendezkedett be, a kórházak célja az akkut esetek gyógyítása. Ez utóbbiak magasabb bevétellel tudnak dolgozni, mivel a biztosítók is magasabb összegeket fizetnek a sürgős esetek ellátásáért.

„Amikor átvettem az intézet vezetését, elsődleges célom az volt, hogy működését összhangba hozzam az adott anyagi lehetőségekkel – mondja Džodla doktor. – Egyszerűen a túlélésre kellett berendelkeznünk. Ez nagyban összefügg azokkal az állapotokkal is, melyeket az előző vezetés hozott létre. Az első évben például több mint harminc embert el kellett bocsánatom. Ezt követően 225-ről 200-ra csökkentettük a férőhelyek számát, miáltal nagyban javultak az ellátás körülményei. 2003-ban pszichiátriai rendelőt nyitottunk, amely a betegek ambuláns ellátását szolgálja, tavaly pedig egy olyan önálló osztályt nyitottunk, amelyből az egész országban csupán kettő található – Pelsőcön és Sokolovcén.”

Ha hiányoznak a törvények

Az új részleg létrehozásának előzményeihez hozzátartozik, hogy az eltelt másfél évtizedben az Európa Tanács egyik különbizottsága két ízben is elmarasztalta Szlovákiát – először a kilencvenes évek derekán készített vizsgálat kapcsán, mely a javítóintézetekben uralkodó viszonyokat mérte fel, majd az 1999–2000-ben az ország szociális otthonaiban és elmegyógyintézeteiben tett látogatást követően. A cél természetesen az volt, hogy felmérjék: miképp gyakorolják a felsorolt intézményekben az emberi jogok betartását. Miután az eredmény nem volt épp hízelgő, a kormány határozatot hozott olyan szociális intézmények létrehozásáról, melyekben a pszichiátriai kezelésre szoruló pácienseket elhelyezhetik.

„Kísérleti jelleggel hoztuk létre ezt a részleget – vezet be az igazgató a vadonatúj pavilonba. – Némi huzavona után 2003-ban kaptuk meg az építéshez szükséges kilencmillió koronát, tavaly pedig beköltözhettek az első lakók. Kezdetben tíz, majd tizenhat személyről gondoskodtunk itt, ez év január elsejétől azonban teljes kapacitással működünk, ami harmincöt főt jelent. Kikről gondoskodunk itt? Elsősorban is a Blum Intézet olyan pácienseiről, akiket a gyógykezelésük után szociális otthonokban nem lehetett elhelyezni. De van néhány olyan lakónk is, akik a szociális otthonokból kerültek ide, mivel pszichiátriai kezelésre, állandó felügyeletre szorulnak. Ez az osztály tehát egyfajta átmenetet képez az elmegyógyintézet és a szociális otthon között. A gond mindössze az, hogy működésünk a törvények szintjén a mai napig sem teljesen tisztázott. Vannak ugyanis egészségügyi és vannak szociális törvényeink, ám a kettő között szakadék tátong. Kezeltjeink tehát sem egészségügyi, sem szociális esetnek nem tekinthetők, és állandó vita folyik a szociális és az egészségügyi biztosító között arról, ki fizesse az ellátást. Megjegyzem: nem kis összegekről van szó, hiszen mindez hosszú távra szól. Szerencsére a Kassa megyei önkormányzat pozitívan áll a probléma megoldásához, így a működtetés anyagi feltételeinek megteremtéséhez is. A jövőben arra fogjuk helyezni a hangsúlyt, hogy pályázatok útján pénzhez jussunk, és a legfontosabb felújítási munkálatokat elvégezzük.”

Hová lesz a jövőkép?

Pelsőc, illetve a közép- és kelet-szlovákiai régió kapcsán említést kell tennem még egy fontos tényezőről: a munkanélküliségről. Džodla doktor elmondta, hogy a munkanélküliek számával egyenes arányban növekszik a környéken a depresszióban szenvedők száma is.

„A fiatal generáció sokkal rugalmasabban reagál a munkanélküliség problémájára; sokuk Nyugat-Európában próbál boldogulni, egyeseknél meg egyszerűen ki sem alakul a munkához való viszony, kötődés. Rosszabb helyzetben vannak a középkorosztály képviselői, illetve azok, akik egész életükben dolgoztak, egzisztenciájuk biztos volt, ám a munkahelyek megszűnésével kihúzták a talajt a lábuk alól. Rendelőnket számos olyan beteg keresi fel, akiknek problémái a munkahely elvesztését követően alakultak ki. Az orvostudomány csak enyhíteni tudja gondjaikat; a megoldás kulcsa azok kezében van, akik az ország gazdasági helyzetét képesek befolyásolni. Körültekintőbb lépésekkel, átgondoltabb reformokkal sok probléma elkerülhetővé válna.”