Villámsújtott tölgyfa a fennsíkon. Mezei Lajos emlékezetére

Aki gyökeret vert ezen a köves vidéken, azt innen semmi vihar el nem mozdíthatja! Aki egyszer látta a kecsői Ördögszántás felől kelni a napot, megcsillanni a kitüremkedő karrokon a harmatot, aki minden somvesszőt, barkócát és egyenes szárú vadszilvát meg vadkörtét megszámolt ezen a vidéken, számba véve, melyikből lehetne jóféle kampós botnak való, azt innen elvinni se lehet! Se éltében se holtában! Annak itt a helye! Végleg és mindörökké! Ezen a makacs, kemény, izzasztó kaptatókkal szabdalt tájon, ahol a szív megdolgozik a létezésért, ahol az ének tisztán tör fel, mint a forrásvíz, ahol lehet úgy élni, mint szikár tölgyfa szokott. A szikla pereméhez kapaszkodva. Mígnem vihar érkezik, mígnem a szél tépése, az eső paskolása meg nem lazítja azt a gyökeret, és a lezúduló villám belé nem sújt, le nem töri végleg. Itt maradt egy ember, akkor is, mint a fa, kapaszkodott a falujához, a világához, a nyelvéhez, az énekeihez, a lábában magától mozduló tánclépésekhez. Míg el nem jön az idő. Míg el nem jött az ideje. Az a pillanat, amikor a nagy Úr magához intette őt, a röghöz tapadt embert, elhívva az utolsó útra, hogy megcsendesedjen a dobogása, elhalkuljon végleg a nótája, utolsót pendüljön a húrja. Hogy vége van már! Itt van az ősz! Menni kell, gyere hát, Mezei Lajos! Menni kell pihenni!

Jó emberünk, a szlovákiai magyar folklór egyik utolsó nagy egyénisége, Mezei Lajos hagyott itt minket, fájdalmasan korán, alig 64 évesen. Tudtam, hogy betegeskedett, hogy egy ideig járókerettel ballagott, hogy ledöntötte a betegség, mint villám a tölgyet. Szívós természetével, feledhetetlen humorával, természetes jókedvével, a belőle áradó szeretettel le tudta legyűrni a betegséget egy ideig még. Aztán láthatatlan vihar suhant át a fennsík felett, és most vasárnap jött a hír, elmentél, Mezei Lajos, el, abba a másik világba, hogy ott megint találkozhass a régi legendákkal, a nagy táncosokkal, jóféle cigányzenészekkel, pásztorokkal meg dudásokkal, akik fújják, meg csak fújják, hogya aki dudás akar lenni! Akar-e még valaki? Te erős, kemény tölgyfám, te, akinek annyi ajándékát megkaptam, nótában, táncban, nevelésben, te mégis kidőltél. Míg írom ezt, már helyed készül a sziklás domboldalon. Borzova, más nevén Szádvárborsa út menti kis temetőjében, ahol a sírok az Ördögszántás felé néznek. Onnan kel a Nap. Hát lehet-e innen elmenni? Isten nyugosztaljon, Mezei Lajos!