Vasfüggöny után újabb vasfüggöny?

Jefcsák Zoltán: Ellopták az apám sírját… Metsző szél söpör végig Nagy-szelmenc határában. Lefújja a fél székelykapura akasztott, piros-fehér-zöld színű pántlikával díszített koszorút. Kilép egy idős férfi a szélső házból és visszateszi. – Ezt innen semmi és senki el nem viheti – mondja félhangosan, miközben gyanakodva méreget bennünket. – Adj isten, Péter bá! Hát nem ismer meg?– nyújtja ölelésre a karját kísérőm, Gilányi István. Aki itt született, de évek óta az alig húsz kilométerre levő Királyhelmecen él. Jelenleg az ottani városi egyetem igazgatója. Felderül az öreg arca, amikor ráismer a földijére és megtudja, hogy fotós kollégámmal mi járatban vagyunk. A műremek másik fele talán tizenöt méternyire van innen. Kisszelmencen. Csakhogy az ott már ukrajnai terület.. Éppen két fiúcska aggatja vissza az ugyancsak nemzetiszínű koszorút. Felszántott földcsík, drótkerítés jelzi az államhatárt. Arrébb a szögesdrótok maradványai pedig a nem is távoli múltat.

– Tudtok-e magyarul? – kiáltom át a gyerkőcöknek. – Hát hogyne! Én vagyok a Kulcsár Gergő! Én meg a Bence! – kurjantanak vissza.

– Néhány napja avattuk az ikerkapukat. Székelyudvahely közelében, Zabolán élő mesterek ajándékozták, együttérzésük jeléül. Besegített a Magyarok Világszövetsége is – tájékoztat a kísérőm. Odaát a kisszelmenciek könynyeztek, itt meg mi, a nagy-szelmenciek. Sok idős ember, rokon, ismerős. Átjönni még aznap sem lehetett, pedig a két falu polgármestere sokat kilincselt ezért. ĺgérgettek itt is, ott is. De az engedélyek csak nem érkeztek meg – sóhajtja. Mindeközben öszszesereglenek a falubeliek. A házába tessékel bennünket Lázik Péter, miközben fél szemmel még mindig a koszorút szemléli. Ám időközben annyian lettünk, hogy inkább a tornácon maradunk. Körbejár a boroskancsó, oldódnak a félelmek. Tolulnak elő a keserű emlékek. – Nekünk csak kálváriát hozott a múlt század – szakad ki vendéglátónkból a szó. – Itt a saját bőrünkön csattant az ismert adoma. Apám mindig ebben a házban lakott, mégis a Monarchiában, a masaryki Csehszlovákiában, Magyarországon, aztán újra Csehszlovákiában élt. Én meg most Szlovákiában. A valamikor egybetartozó utca másik végén élő sógorom negyvenöt után a Szovjetunióban találta magát, most meg ukrajnai állampolgár. Nagyot húz a borospohárból: – A legnagyobb baj negyvenöt tavaszán zúdult ránk. Bejöttek az oroszok, nemsokára vitték a férfiakat málenkij robotra. Apámat is. Huszonhat szelmencit hurcoltak el, heten odavesztek.

Őrtorony a temetőben. Gilányi István a politikai hátteret villantja fel: – Sztálin nyomására Benesék kénytelenek voltak lemondani Kárpátaljáról. A határvonalat is talán Moszkvában húzták meg. Jöttek a katonák meg más személyek, és szinte centiméternyi pontossággal hajtották végre a parancsot. Nem számított, hogy itt éppen a temető kellős közepén húzódott a határvonal. A katolikus rész Csehszlovákiához került, a református meg a szovjethez. Volt olyan ház, amely oda, az udvar meg már ide tartozott. Ahányszor kilépett a tulajdonos, tulajdonképpen annyiszor követett el határsértést. Egy idős ember veszi át a szót: – Valamikor negyvenöt nyarán megjelent valamilyen bizottság, aztán nemsokára néhány méterrel messzebb tolták a határt. Lebontattak két portát, és a már régen egybeépült falut végérvényesen kettészakították. A kétszázegynéhány lelket számláló Kisszelmencet az orosz birodalomhoz, a hatszáz lakosnyi Nagy-szelmencet meg Csehszlovákiához csatolták. A közeli utcákban lakó rokonok, barátok egyszeriben nagyon messze kerültek egymástól. Emlékszem, hogy negyvenöt nyarán minden vasárnap búcsújárás volt a határ két oldala. Ott integettek, zokogtak ismerősök, családtagok. Aztán a határőrök már ki sem engedték őket.

Idős hölgyet vezetnek az udvarra. – Kuig Imréné vagyok – rebegi halkan. Aztán lemondóan legyint: – Magas a vérnyomásom, beteg a szívem, inkább nem beszélek. Zokogva indul vissza. A mellettem álló férfi suttogja: – Ő odaát született, ott élt a szüleivel. Hét éves lehetett, amikor negyvennégy karácsonya előtt átfutott a két utcával arrébb élő nagymamájához. Másnap lezárták a határt. Őt sem engedték vissza, hiába volt a sok kérlelés, kérvény. Itt nevelték őt. Ötvennyolcban ment férjhez a falunkban. Szüleit az esküvőre sem engedték át az oroszok. Ezért menyasszonyi ruhában, a násznéppel együtt kiment a határhoz, hogy legalább így láthassa őt az édesanyja.

Lázik Péter mesél tovább: – Édesapám negyvenhatban tért haza a kényszermunkából. Leszállt Ungváron, elgyalogolt Kisszelmencig, ahol azt mondták neki, tovább nem mehet, itt a határ. Napokig bujkált a rokonság csűrjeiben és a kéményekben. Egy éjszaka aztán hazaszökött, mert akkor még húzták fel a szögesdrót kerítést. Lőttek utána az oroszok, de hál istennek nem találták el. Élt még néhány évet idehaza, szinte szótlanul, nagy keserűségben. Társa folytatja az emlékezést: – Hiába volt a szigorú határzár, csak hírt adtunk egymásnak. A földekről kiabáltuk át, ki halt meg, ki született, mi történt a faluban. Kezdetben népdalok dallamára rebegtük el, mi minden történt, mert féltünk a megtorlástól. A túloldalon többnyire kirgiz és grúz katonák őrködtek, fogalmuk sem volt mit üzenünk egymásnak. Megesett, hogy tiltani akarták a kiabálást. Akkor átdobtunk nekik egy-két palack szilvapálinkát, és máris megenyhültek. Miként néha a hatalom képviselői is.

Gilányi László évtizedekig volt hnb-elnök, majd néhány évig polgármester is Nagyszelmencen. Ő idézi a félmúltat: – Ha valaki meghalt, akkor a hozzánk közeli nagykaposi rendőrőrsről felhívtuk a legközelebbi szovjet laktanyát, amely Palágyon volt. Ment a telegram is, mert azt megkövetelték az oroszok. Aztán terepjárón kifurikázták őket a kisszelmenci rokonságot a határra. Részt vehettek a temetésen, de utána azonnal vissza kellett menniük. Ha az ottani személyek nem voltak jó káderek, akkor egy nappal a temetés után hozták őket. Vagy akkor sem – emlékezik a nyugdíjas férfi. – A hatvanas évektől mi már valamivel könnyebben jutottunk át odaátra. Csak hát nyolcvan kilométert kellett buszoznunk, autóznunk, hogy az innen húsz-harminc méterre levő utcában lakó rokont, barátot legalább egyszer egy évben átölelhessem. Eddig hallgatag társa hozzáteszi: – Ahányszor ott jártunk, mindig vizslattak utánunk. Jobban örültek volna, ha Kijevbe, Moszkvába vagy Sztálingrádba megyünk, és nem Kisszelmencre.

Indulunk vissza a határhoz. Határőröket egyik oldalon sem látni. Megérkezik Tóth Lajos nagy-szelmenci polgármester is. Átkiabál, hogy értesítsék Illár József kisszelmenci kollégáját, akivel megbeszélte, hogy délben itt találkoznak. A túloldali ház elől elfüstöl egy rozoga Moszkvics, majd kisvártatva visszatér: – A bíró Ungvárra ment, csak este jön haza! Öreg Zsiguli tűnik fel odaát a földúton. Két férfi száll ki, és sebtében ásni kezdenek. Értetlenkedve csóválja a fejét a nagyszelmenci polgármester, aztán hirtelen felderül az arca:

Ahol a rendszerváltás nem sok változást hozott.– Akkor kerítsétek elő a Mitró bácsit! Néhány perc telik el, s idős férfi száll ki a kocsiból. A két szerelőnek öltözött férfi abbahagyja az ásást. Azt figyelik, vajon a kisszelmenci lakos átlépi-e a határt. Ő azonban megáll a határsorompónál. – Jefcsák Zoltán vagyok, én dobtam át szombaton a koszorút. Elvittétek az apán sírjára? Megkönnyebbül, amikor meghallja a választ. Arra kérem, meséljen önmagáról. Hosszas csend után kezdi: – Negyvenötben hurcoltak el Fehéroroszországba. Negyvenhétben tértem vissza. Hiába bizonygattam, hogy nagy-szelmenci vagyok, itt rekedtem. Aztán ide nősültem. Az ötvenes években sokszor törtek ránk, főleg hajnalban a rendőrök meg a titkosok. Minden cipőt, csizmát elő kellett húzni, nem vizes-e, nem jártunk-e odaát. Pedig jól tudták, hogy a szögesdróton senki sem juthatott át. Kutya egy világ volt, de most sem sokkal jobb. Hat évtizede várom, hogy átmehessek Nagy-szelmencre. Mindhiába. Sírással küszködve énekelni kezd: „Ellopták az apám sírját, odamenni nem lehet, mert a nagyszelmenci temetőbe temették az öreget. Eljutok én úgyis oda, tudom, nem is sokára, viszek majd egy rózsacsokrot édesapám sírjára.” Talán a szél, talán a dal, talán a politikusok előidézte emberi tragédia csalja elő a könnyeket.

Mitró bácsi a kisszelmenci fél kapu feliratára tekint: „Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja” – olvassa félhangosan. Hangjában keserűség és remény. Aztán búcsút int és baktat a rozoga Moszkvics felé. Kisvártatva elpöfög a Zsiguli is.

Visszasétálunk a faluba. És a jelenbe. – A fél székely kapukkal nemcsak a két ország, hanem Európa figyelmét is szeretnénk felhívni a szelmenciek áldatlan helyzetére. Komlóssy József, az ismert nyugati magyar politikus a minap elhozta ide az Európa Tanács parlamenti képviselőit. Csak találnak valami megoldást – mondja Tóth Lajos polgármester. ĺgy folytatja:

– Tavalytól megint romlott a helyzet. Vízumkényszert vezettek be mindkét oldalon. Nekünk kétszer kell utaznunk Eperjesre ukrán vízumért Összevissza hatszáz kilométert. A felsőnémeti határátkelő innen hatvan kilométerre van, odaát Ungváron át még vagy huszat kell megtennünk, hogy az innen alig húsz méternyire levő Kisszelmencre jussunk. Keserves tortúra. Ottani rokonaink meg olyan szegények, hogy a legtöbbjük ki sem tudja váltani az útlevelét. ĺgy aztán a vízumot sem, amelyért újabb harminc dollárnyi öszszeget kellene fizetni. Elődje szólal meg: – Kilencvenötben engem is megkérdezett az akkori belügyminiszter, mit szólnék ahhoz, ha egyesítenék ismét a falut, s az ukránokat a lengyel határhoz közel kárpótolnák ezért a területért. Először örömmel rábólintottam, de aztán felvillant bennem, hogy több családot ugyan egyesítenénk, de legalább annyit meg elszakítanánk egymástól. Ugyanis a kisszelmencieket mára már Palágyra, Ungvárra és máshova fűzik családi rokoni szálak, s a határmódosítással ők kerülnének messze egymástól.

Egymás szavába vágva bizonygatják: – Ukrajna még nagyon távol van az uniótól, ezért csak egy megoldás adódik. Éspedig az, hogy a két falu között az itteni lakosok számára gyalogos határátkelőt létesítenek. Politikai jóakarat, brüszszeli empátia és néhány határrendész kell hozzá mindöszsze. Búcsúzáskor Gilányi István talán már negyedszer ismétli meg:

– Az a szörnyű, hogy mi még mindig nyögjük a sztálini diktatúra örökségét. Most meg csaknem másfél évtizeddel a rendszerváltás után, hosszú évtizedekre újabb vasfüggönyt húznának közénk. A schengeni határokat. Ha így lesz, akkor itt ér véget Európa. S itt csúfolják meg az európai szellemiséget, meg a testvériesülésről zengedező szép szavakat – mondja keserűen.