Vajdasági tükörcserepek – Kanizsától Palicsig

A szabadkai zsinagóga egy régi képeslaponA magyar oldalon már elkészült az európai igényeket is kielégítő, soksávos, teherforgalomra is alkalmas határ, míg a másik oldalon csak most kezdik az építését. Ezért a busz tesz egy félfordulatot, hogy átvánszorogjon a régi határhoz, ahol a magyar oldalt már benőtte a gaz. A határőrt nem igazán érdekli a szlovák útlevelem, míg öt éve még a vízum és a meghívólevél sem volt ínyére, most gyorsan beüti a pecsétet, s nem törődik velem. A busz akadálytalanul gördül át a határon, így a tervezettnél tíz perccel hamarabb le is szállok Kanizsán, ebben a délalföldi kisvárosban, amelynek a neve arról a bizonyos gőzösről nevezetes. Gőzös helyett jelenleg csak sínbusz jár, naponta kétszer Kanizsa és Szabadka között. Igaz, ezt is csak két éve újították fel, évekig belepte a vasutat a gaz és a dudva. Vasút helyett lóval közlekednek az itteniek. Ennyi lovas kocsit csak Erdélyben láttam. Kanizsától Zenta felé már a vasút is járhatatlan, néhány kiselejtezett vasúti kocsi várja, hogy kimúljék mindörökre. Az utak mellett lehangolt és kiszáradt kukoricaföldek, az aszály itt még nagyobb, mint nálunk, a gazdák válságtanácskoznak, és több pénzt követelnek a kormánytól az aszálykárok enyhítésére. Kanizsán reggel hét órakor még minden kihalt, csak a templom harangja szól rendületlenül. „Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska. / Itt félve jár az úri kisgyerek. / Mérges virágok, nyiszlett emberek. / Egy távoli torony ferde lángolása” – Kosztolányi ma is írhatta volna, bár a kép csalóka. A hatalmas kapuk mögötti belső udvarokon zajlik az élet, Kanizsa híres a fürdőjéről, a kerámiagyáráról, s a Tisza-partjáról. Évek óta megrendezik a kanizsai írótábort, egy időben Orbis néven magyar– szerb nyelvű irodalmi lapja is megjelent, s olyan írókat sorakoztat fel a magyar irodalomban, mint Tolnai Ottó vagy Koncz István. Ez utóbbi kanizsai házigazdám unokabátyja volt, magányos farkasként, ügyvédként tengette az életét, mindössze két verseskötete jelent meg, összegyűjtött verseit a veszprémi Ex Symposion jelentette meg halála után 1997-ben. A Tisza partján c. verse, amely megjósolja a közelgő háborút, tájversbe rejti magát: „Átok sújt mindenkit, / aki már egyszer ölt, / akár szívében is, / vagy csak úgy, hogy históriát ír, / – torlódik a víz és a felszín, / hullám s lelkiismeret összecsap, / borzongva szétterül, – / a mélyben örvény dúl, / ősi, vak erő, / a bűn örök életű. / Távoli rétet kémlel / a riadt őz, / füle feszülten a csendre / figyel, felcsapja kis fejét, / szökell egyet, / s úgy tűnik el a képből, / mint jelentéktelen részlet / a festő emlékezetéből. / Háború lesz.” – jósolja. A Tisza-part csodás. Itt már teljes terjedelmében hömpölyög Tittel felé, ahol már várja a Duna, hogy még hosszú métereken folyjanak egymás mellett zavartalanul. Házigazdám hajójára invitál, amely néhány éve készült el, s amely élete nagy álma volt. „Tegnap jöttünk meg vele a zentai nyári ifjúsági játékokról. Igaz, egy kissé lassú, hisz több óra alatt tettük meg a húsz kilométeres távot.” Tibor villamosmérnök lesz, most államvizsgázik a Budapesti Műszaki Egyetemen. 1995 óta él a magyar fővárosban, volt nulladikos, most a tanulmányai mellett egy szoftverfejlesztési cégnél dolgozik. Már csak látogatóba jár haza a szüleihez. Mivel huszonhét éves, a hadsereg utolsó rohamot indított, hogy tagjai közé invitálja. Édesanyja tévedésből átvette a sorozási parancsot, így a helyzet felettébb kínos. Tibor már beadta a letelepedési engedélyt Magyarországon, így abban reménykedik, hogy ott is elvégezheti a civil szolgálatot. Egy jogásznőnél már érdeklődött, s állítólag a szerb hadsereg is beleegyezne a magyarországi civil szolgálatba. Amíg a Magyar Szó nyelvészei arról vitatkoznak, hogyan is írják le Szerbia és Montenegró nevét, kötőjellel vagy „és”-sel, addig az útleveleken még mindig a Jugoszláv Köztársaság megnevezés szerepel. Tibor ottlétemkor veszi át az új útlevelét, amely a régi rossz szokástól eltérően már öt évre szól, de rajta még mindig a Jugoszlávia felirat. A biztonság kedvéért én is bejelentkezem a hatóságnál. Az ügylet simán lezajlik, a tiszt készségesen segít az okmányok kitöltésében.

Nyugdíjból megélni Szerbiában sem egyszerű, így Tibor nyugdíjas szülei is sok mindennel foglalkoznak. Az édesanyja néhány éve sós süteményeket süt, s mivel errefelé igen gyakoriak a lakodalmak, a születésnapi bulik, megrendelés is akad bőven. Ottjártamkor alakítják át a konyhát, szeretne majd kft-t nyitni. „Kanizsa híres az egykori Longa cukrászcsaládról, az ő tanítványuk volt Rózsa Rózsa, akinek nemrég jelent meg egy süteményes könyve. Az ő biztatására kezdtem el sütni. Amíg Cseszkó Ibolya barátnőm az édes süteményeket készíti nagy szakértelemmel, én a sósakat és a házi tésztaféléket, a metéltet, a siflit.” Új szavakból és új ételekből egyébiránt nincs hiány, megkóstolhatom a burekot, a szarmát, a gibanicát a csebakot. Ez utóbbi roston sült darált hús, s igazi élvezet a sütése a lemenő nap fényeinél. De nem tudom, hogy tudják-e, mi a göbe és milyen a fostos macska? Elárulom, ez utóbbi nem túlságosan szobatiszta cica, míg az előbbi anyadisznó, emse. De folytathatnám a sort. Esténként szól a Topolya Rádió, a Panda, ez utóbbi a kanizsai rádióadó. Itt Rózsa Sári nyomja a dumát egész éjfélig, s a legújabb magyar slágerek is elhangzanak.

Emlékmű Zentán Ahogy már írtam, csak látszólag kihalt vidék ez, rengeteg rendezvény van nyáron is. Ezek közül hadd említsem meg a zentai nyári ifjúsági játékokat, a kishegyesi Dombosfestet, az adai Strandszépe versenyt, a horgosi motoros találkozót, a kanizsai horgászversenyt, de se szeri, se száma a különböző műfajú összejöveteleknek. Idén is bemutatkozik a vidéken a Vajdasági Tanyaszínház, akik ezúttal Shakespeare A windsori víg nők c. játékát mutatják be 25 helyiségben. A profikból, amatőrökből és színművészetisekből álló csoport ekhós szekéren járja a Vajdaság elhagyatott településeit, idén egészen a Kárpát-medence legdélibb csücskéig, az aldunai székelyek által lakott Székelykevéig is eljutnak. Kanizsáról utunk Palicsra vezet, ebbe a varázslatos kisvárosba, ahol a tó mellett nem csak sütkérezni lehet, minden évben itt tartják a palicsi nemzetközi filmfesztivált is, idén már tizedszer. Itt nincsenek amerikai filmek, de a közönség láthatja a legújabb idők horvát és magyar filmtermését, megjelenik Makk Károly, Garas Dezső, Szomjas György, de eljön Jiří Menzel is, hogy átvegyen egy régebben elnyert díjat. A fesztivált a világhírű lengyel filmrendező, Krzysztof Zanussi nyitja meg. Mintha csak Marienbadban lennénk. Hegyek és erdők helyett viszont itt van a Palicsi-tó. Még így, elfogyóban is pompás látvány. Annak idején itt doktoroskodott Csáth Géza is.

Itt találkozunk Sziráczky Katalin színésznővel, aki 1991 óta járja egyszemélyes Pöttyös Színházával Vajdaság magyarlakta településeit. Verses, mesés összeállítások szerepelnek a műsorán, s nemcsak hivatalos rendezvényeken és felkéréseken szerepel, hanem szülinapi bulikon is.

Takács Gyulával már Szabadkán beszélgetünk. Gyula orvostanhallgató Szegeden, s ilyenkor nyáron mentősként is dolgozik. Nem fizetik túl a mentősöket Magyarországon sem, 35-40 ezer forintot kap kézhez havonta, de a betegek viszont a Vészhelyzet színvonalát kérik tőlük számon. Bár Gyula nem panaszkodhat, ha a felszerelés hiányos is, egyéb téren felveheti a versenyt Carter doktorral. Gyula orvoscsaládból származik, édesapja főorvos Szabadkán, édesanyja is orvos, csak öccse lett autóbuszsöfőr. „Lehet, hogy ő járt jól” – meditál Gyula, aki szülei származása miatt kettős állampolgár.

A kettős állampolgárság a legégetőbb téma errefelé, ami érthető is, hiszen Magyarország november elsejétől vízumkényszert vezet be a szerb állampolgároknak, s hiába az ígéretek, a hosszú távú vízum, a kedvezményes elbírálás, a vajdaságiak bizalmatlanok. Magyarország a többi határon túli kisebbségre hivatkozik, hiszen a szerbek már jelezték, hogy elfogadják a kettős állampolgárságot. Takács Gyula igazán sok előnyét eddig nem élvezte a kettős állampolgárságnak, hacsak azt nem, hogy mindkét hadsereg igénybe akarta már venni a szolgáltatásait. Szabadkáról Kishegyesre vezet az utunk. Az út mentén itt is ott is rendőrökbe botlunk, akik elsősorban a külföldi gépkocsikra vetették ki a hálójukat, de errefelé mindenért büntetnek. Általában egy árnyas fa mögé húzódnak, s onnan csapnak le az áldozatukra. Tibor is felfedez egyet közülük, s így az elkövetkező két kilométeren minden autóst figyelmeztet. Egyezményes jelek ezek, a szemben jövők hálásan integetnek. Elhaladunk a Rózsa Sándor vendéglő mellett, s két olyan falu mellett, ahol a magyar történelem két ellentmondásos személyisége született. Adorján Rákosi Mátyás szülőhelye, s Tibor mosolyogva jegyzi meg, hogy itt született az apja is. Csantavéren pedig az a Matuska Szilveszter látta meg a napvilágot, aki 1931-ben a levegőbe röpítette a biatorbágyi hidat. S akinek újabban festményeit és naplójegyzeteit is feltárták. Kishegyesen már az útviszonyok sem európaiak, régi, betonkockákból összetákolt úton haladunk, ahol az ember könnyen lenyeli a nyelvét. A község három faluból jött létre, s több mint ötezer lakosa van. A napokban rendezték meg a Dombosfest fesztivált, ahol járt a Tanyaszínház, Min Tanaka, Tolnai Ottó és Lajkó Félix. Ottani vendéglátónk szintén mentős, de ő Takács Gyulával ellentétben optimistán látja a világot. Szerinte Szerbia rohamléptekkel közeledik az EU felé, s talán már 2007-ben, a románokkal együtt tagja lehet az uniónak. A mentős fizetése mellett disznókat tenyészt, büszkén mutatja szőlőültetvényét. Nagyobbik fia most végez Budapesten a Műszaki Egyetemen, a kisebbik általános iskolás, kitűnően tanul és nemrég egy országos táncversenyen szerzett harmadik helyet. Zsolti még szintén nem döntötte el, hogy visszatér-e, mindenesetre a villamosmérnöki mellett felvett egy másik szakot, orvosmérnöknek készül, orvosi műszerek készítésére specializálta magát. 1996 óta ugyanabban a kollégiumban lakik, aminek egy előnye van: havi ötszáz forintot fizet szállásdíj gyanánt. Ezt kiegészítendő takarít egy irodaházban. Heti négy óra munka, ami bruttó negyvenezer forintot hoz. Nem sok, de zsebpénznek elég.

Kanizsán ismét lecsapnak a rendőrök. Megállítanak egy bukósisak nélküli motorost. 1500 dinár az ára a kényszermegállónak, ami nagyjából ugyanennyi szlovák koronának felel meg. Ahogy nálunk, itt is egyre több az elhagyatott ház. Tibor nagybátyjának a háza tizenöt éve lakatlanul áll. A nagybácsi kiköltözött Kanadába, fia, a Magyar Szóból is ismert Purger Tibor újságíró csak vendégségbe jár haza. A házat most megvette az egyik tehetséges kanizsai vállalkozó, s kiadta házbérbe. Ottjártamkor verik szét a régi, múlt század eleji bútorokat, ágyakat, tükörszekrényt. A szemétdombra kerül egy szecskavágó, s egy fafűtéses bojler is. A kacatok között régi kubai szivardoboz, szerb versantológia, a Híd 1947-es számai, s a Magyar Szó egyik 1968 augusztusi száma, benne az oroszok prágai bevonulásával. Ebben a számban Domonkos István egyik ujjgyakorlata: „ha a galamb berúg / képtelen repülni / csak áll a földön bámul / a gyengébbek nem is élik túl / a többiek napokig dülöngélnek.”

Este kimegyünk a Tisza-partra. Kanizsa ismét csendes, a töltésen sétálunk a kandeláberek gyér fényénél. A tiszai szellő viszi az emlékeket, s hozza Gál László nyolcsorosát. „Ez a csönd szép városa / (magam is halkan írom) / most elmegyek és a szívem egy darabja / marad és csöndesen emlékezik / a Tiszára és a parkra, a halkszavú emberekre / – köztük barátokra is – szép volt. / Kanizsa a csönd szép városa / hangos időkben.

Másnap gyorsan átjutunk a határon. Csak Szerbiába igyekvő tehenek bőgése hallatszik a szinte elviselhetetlen hőségben.