Új élet a romok helyén

Ott lesz a koncertterem, ahol valaha Zuhog az eső, az épületet keressük. Sehol egy ember, aki eligazítana. Szerencsére meglátjuk a táblát, rajta a felirat: Ullmann kastély. „A Németországban élő báró Ullmann György és ikertestvére, az Angliában élő Krockow grófnő már 1989-ben érdeklődött a családi vagyon iránt. Restitúció nem jöhetett számításba, ezért a visszavásárlás mellett döntöttek: 1990-ben a német Európai Találkozás Alapítvány létrehozásával megtették az első lépést. Múlt év végén az utolsó tulajdonos, báró Ullmann György gyermekei megvásárolták az épületet az állami gazdaságtól. Néhány hónapra rá pedig megalakult az Ullmann – UKE Kft.– a bélai kastély át-, de főleg újraépítésére. Kezdetben voltak, akik nem tudták elhinni, hogy valaki csak azért áldoz nehéz milliókat arra, hogy újra láthassa pompázni az apai vagyont, hogy élet költözhet az ódon falak közé. Most mindenki látja, az átépítési, a felújítási munkálatok jól haladnak” – magyarázta a kastély már felújított részében kialakított irodában Tóth Ignác ügyvezető, aki a munkálatokat koordinálja. „Tudják mi minden lesz itt?” – kérdezi a tervrajzok fölé hajolva. Lelkesen sorolja: a fő szárnyban koncertterem – valaha is volt –, étterem és szálloda lesz, a pince felett előadótermek épülnek és persze a család lakrészét is helyreállítják. Nem azonnal, hiszen több százmilliós beruházásról van szó. Az összterület – két szinten – egy hektár, a belső udvar 14 áras, de a beépített terület 86 áras. A tulajdonosok a gazdasági udvar rendbehozatalát is tervezik, természetesen a nyolc hektáros angolpark helyreállítása mellett. A szálloda joggal számíthat majd vendégekre, hiszen a környék híres borvidék. A tulajdonosok ezért elsőnek a borászatot támasztották fel. Indulásként késői szedésű, aszúsodott szőlőből 10 ezer liter rajnai rizling készült. Tóth Ignác nemcsak a pincét, a bort is meg akarja mutatni. Gondban vagyok, nem merem megmondani, hogy általában minden bort savanyúnak érzek. Nem fogom megsérteni a házigazdát, a felém nyújtott poharat elfogadom, a benne illatozó bort automatikusan megkóstolom. A magas cukortartalmú rajnai rizling nyomban megtetszik. Hirtelen elhatározást teszek: ezentúl csak ilyet iszom. Amikor ezt kimondom, Tóth Ignác arcán mosoly jelenik meg. „Mondja, akkor is, ha egy 7 decis palack ára 8-10 euróba kerül?” Akkor alighanem kénytelen leszek lemondani róla – legyintek, miközben együtt nyugtázzuk: a régi falak között új technológiával készülő nemes ital nemcsak tájainkon, másutt is főleg ünnepi alkalmakra való. A rövid pincelátogatás után kísérőnk az eddigi munkát részletezi: mielőtt bármihez hozzá lehetett volna nyúlni, az udvart kellett alaposan kitakarítani. „Úgy képzeljék el, hogy itt mindenütt fél méteres magasságban tornyosult a hulladék. Elképesztően sok szemetet vittek el a teherautók, hétezer köbmétert.” Amerre vezet, mindenütt serény munka folyik. Szak-és segédmunkások, a helyiek mellett a kürtiek, szőgyéniek, köbölkútiak, helembaiak jutottak megfelelően bérezett munkához, úgy tűnik, évekre. „A tulajdonosok nem nézik le az egyszerű munkást” – mondja az egyik villanyszerelő. „Tavaly karácsonykor összehívtak és megvendégeltek minket, így is kifejezve, hogy elégedettek a munkánkkal” – teszi hozzá.

Nem csak a tulajdonos, a munkások is elégedettek Tovább megyünk, Tóth Ignác egy gerendára hívja fel figyelmünket. „Valaha az ácsok a faszerkezetbe vésték az évszámot. Ezen 1777 olvasható. Hatalmas érték, igyekszünk megmenteni, amit csak lehet. Vannak persze olyan részei az épületnek, amelyeket nem lehet tatarozni” – utal az épület beszakadt sarkára. „Valaha szükséglakásokat alakítottak ki benne, ám a szennyvíz évtizedekig a pincében gyűlt. Nem csoda, hogy négy-öt évvel ezelőtt a falak ledőltek” – magyarázza.

A falakon sok helyen leverték a vakolatot, a csupasz téglafalak alapján nehezen tudtuk elképzelni, hogyan is nézhetett ki a kastély belseje. Kísérőnk viszont olyan színesen beszél mindenről, s olyan ismerősen mozog az épületben, mintha itt élt volna. Csak nevet megjegyzésemen, s gyorsan másról beszél. A majdani sarokszobai étteremről, a parkba vezető barokk lépcsőről, de arról is, hogy úgy mint anno, nemsokára a télikertben csodálatos díszövényekben gyönyörködhetnek a vendégek, s a mesterséges víztartályban újra díszhalak úsznak majd. Persze addig van még mit rendbe hozni, a valamikori angolpark helyén – vesszen a kapitalista csökevény jelszóval – a múlt rendszerben focipályát létesítettek, a valaha nagy hozzáértéssel ápolt pázsitot buldózerek „egyengették”. Hány év kell majd ahhoz, hogy ismét azzá váljon? – kockáztatjuk meg a kérdést. „A kastélyhoz, lovak tartoznak, s persze hintó is. Lipicaiak állnak majd az istállóban, hiszen a családnak versenylovaik is vannak. Öt éven belül itt nagyüzem lesz, működni fog a bormúzeum és a borakadémia is, ahol szakember-továbbképzés zajlik majd. Ugyanis az egyik családtag a Moser-Wilttingen bortermő vidéken elismert, rangos rajnai rizling termelő” – mondja Tóth Ignác.

A leomlott kastélyrész is újjá épülSomogyi Tibor felvételeiAz év végéig beindul a konyha, az étterem és a vendégfogadó, néhány korszerűen berendezett apartmannal, a már említett koncertterem, szó van a egy testépítő terem és úszómedence kialakításáról, hiszen a bélai kastéléyba érkező vendégnek mindazt meg kell kapnia, amit bármelyik európai kastélyszállóban. Persze, további évek és anyagiak is kellenek ahhoz, hogy minden olyan legyen mint valaha, a gyümölcsösben megerősödjenek és teremjenek a fák, az erdőben vadállomány várja a vadászokat. „Árulja el végre, honnan ismeri ennyire behatóan a letűnt világot?” – kérdezzük a kastélyudvarra lépve Tóth Ignáctól. „A nagyapám 1920-tól nyolc éven át az Ulmann báróéknál dolgozott. A Magyar Hitelbank vezérigazgatója és családja Budapesten élt, de gyakran látogattak a bélai vadászkastélyukba. A háborút követő éveket, a kastély pusztulásának látványát nagyapám nehezen viselte. Gyakran tartózkodott itt, kis srácként vele tartottam én is. Ő pedig mesélt a régmúlt időkről, miközben a rombolás látványától majd megszakadt a szíve. Ez a platánfa az 1900-as évek eleje óta áll ezen a helyen, nagyapám is óvta, később arra vigyázott, nehogy valaki kivágja. Most én őrzőm, és hiszem, hogy a hamarosan idelátogató turisták még sokáig hűsölhetnek lombjai alatt. Újjáépül, megszépül itt minden, hiszen a kastélynak hozzértő tulajdonosai vannak. Hiszek abban is, hogy kezdetben a külföldi vendégek, majd később a hazaiak is csodájára járnak majd a felújított kastélynak, s ennek a csodálatos vidéknek is.”