Turistára várva

A keserű sóhaj akkor szakadt ki belőlem, amikor nemrég egy Ipoly menti faluban járva átballagtunk a folyó fölött imbolygó kis pallón a túloldalra. A pallót tulajdonképpen hídnak csúfolják, és nagy pompával avatták fel nyár elején, a kormányközi megegyezés turistaútjaként, ahol biciklivel és gyalogszerrel lehet közlekedni. (Micsoda mennyei érzés! A fiatalok nem emlékezhetnek rá, milyen szorongás töltötte el annak idején az embert, ha a két „baráti” ország határán fináncot látott. Most pedig, alig két hónap múlva bármiféle úti okmány nélkül…) A keskeny fahídon átballagva régi idők letűnt tanújaként Drégelypalánk vára nézett le ránk a Börzsöny tetejéről. A jövő? A turizmusban bízunk, mondja a polgármester. Mögöttünk a „hajózható Ipoly” megcsappant vizével, világgá úszott halaival, partján gaz, szemét, maga a község szétszéledőben. A folyó medrét agyonszabályozták, gátak szabdalják, ami vize maradt, öntözésre használják. A község iskolája kong az ürességtől, mintha a boldogult hetvenes évek szele fújdogálna. Ipoly-hidak? Valahol a rózsaszín, kancsalul festett egekben. Napjaink politikai miliőjét tapasztalva még az is távolodni látszik, amiben egyezség született. Hallgatom a polgármestert, és arra gondolok, nincs a világon annyi turista, unatkozó nyugat-európai kalandvágyó polgár, ahányat ez a vidék keblére szeretne ölelni. S eszembe jut számtalan faluvezető, akik talán csak azért huppantak bele tavaly decemberben székeikbe, mert törvény garantálja a jó fizetést. Aztán nagy részük nyomja a sódert, egy részük talán még álmodozik is, de azon túl, lehetőség és elképzelés híján alig tesz valamit.

A határ túloldalán

A gömöri dombok közt található Domica akár kirakata lehetne a tehetetlenségnek és az országban uralkodó tervezetlen fejetlenségnek. Maga a barlang látogatható (otromba betonból épült bejáratáról valahányszor a Bastille jut eszembe), de a szolgáltatások a nullával egyenlők. A csalántengerben álló szállodák és vendéglők a rendszerváltás óta annyiszor cseréltek gazdát, hogy fél kezemen nem tudnám megszámolni. Most éppen valami otromba szálloda- és sportcentrum épül ott, állítólag amerikai pénzen, figyelmen kívül hagyva a természeti környezetet. A kies karsztból kiemelkedő, félig kész épületek látványa nem sok jót sejtet. Pedig csak feltárt és feltáratlan barlangokból van vagy tucatnyi Gömörben. Ez a régió valóban turistaparadicsom lehetne, hiszen annyi természeti szépséget, az épített örökség ennyi gyöngyszemét talán sehol sem látni, mint itt. S pusztulnak, mállanak az egykori kastélyok, kúriák – tisztelet a kivételnek. Nem mondok újat: a krasznahorkai vár, a betléri kastély, de akár egy-egy eldugott, kicsiny falucskában álló Árpád-kori templom freskói olyan látványosságok, amelyek civilizáltabb vidékeken egy-egy régiót lennének képesek eltartani. Csetnek, Karaszkó, Süvete, Rimabrézó, Kiéte késő reneszánsz falfestményeire más vidéken büszkék lennének az emberek. Itt nem becsülik őket. Talán, mert idegennek vélik a beléjük sulykolt ferde politikai nézetek miatt. Holott ezek a kulturális emlékek közösek, miként a történelmünk is, hiába próbálják parcellázni a megélhetési politikusok. S nem utolsó sorban: büszkén mutogathatók – lennének – idegeneknek.

E nyáron Gömörben kalandozva átrándultam a szomszédos Aggtelekre, onnan pedig Jósvafőre. Ez a falucska kisebb csoda, pedig szinte semmi rendkívülit nem találunk ott, csak amit sikerült a múltból megőrizni, összekaparni és feltámasztani. Tájházat, régi mesterségeket, látványt. Igaz, a tájházat, árulja el a vezető, emberfeletti szívóssággal tartja fenn egy megszállott ember, aki onnan elszármazva is szívügyének tartja a dolgot. Pedig Borsod megye is olyan távol van Budapesttől, mint Makó Jeruzsálemtől. Jósvafőről az a medvesalji fiatalember jut eszembe, akinél két éve jártam. Az illető Magyarországon született, és addig-addig gyűjtögetett a vidéken, hogy beleszeretve átköltözött ide, és a faluban rendbe tett parasztházban nem egy, de két múzeumra való tárgyat rejteget népi eszközökből. Azért írom, rejteget, mert gyűjteménye nem vált közkinccsé, aki bekopog nála, az megnézheti. A faluban értetlenség és némi irigység övezi a személyét, talán azért nézik görbe szemmel sokan, mert az általános tehetetlenség közegében ő vitte valamire, és céljai, álmai vannak.

Hőerőmű, mint látványosság?

A legbornírtabb, a majdani turizmust temető tervek azonban napjainkban keleten születnek (nemhiába mondták annak idején, hogy onnan jön a fény). A Tőketerebes tőszomszédságába tervezett széntüzelésű hőerőműről már a verebek is azt csiripelik, hogy – ha megépül – az orosz energetikai lobbi érdekeit fogja szolgálni. Ami elég logikusnak tűnik, hiszen Szlovákiában szinte alig maradt szénbánya. Vagy a Fico-kormány talán importálni óhajtja a szenet, mint annak idején a kelet-szlovákiai vasműbe a csapnivaló vasércet? A demokrácia sokadik próbaköve lesz, vajon meg tudják-e védeni a városban és a régióban lakó emberek természeti környezetüket. Például a világörökség részét képező Tokaj-hegyaljai borvidéket, amelyet évi több száz tonna szenny fenyeget. Amely mellesleg az országhatár elsorvadása után logikusan kiterjesztheti vonzáskörét az itteni oldalra is. Valószínűleg annak a nyilatkozónak van igaza, aki szerint pár száz munkahely oltárán (amit a tőketerebesieknek nyújthat az erőmű) több tízezer ember jövőjét áldozzák fel, ha az őrült terv megvalósul. A mohi erőművet annak idején nem lehetett elutasítani: a pártállamban a polgárnak, a régiónak nem volt szava. Csak költözni lehetett, be a lévai olvasztótégelybe, odahagyva temetőt, bölcsőt, jövőt. Sok öregember pusztult bele az akkori költözésbe. És hiába tüntetett a bősi felvízcsatorna ellen sok ezer jóérzésű magyar és szlovák, azon túl, hogy az évszázad gigantomániás műve ráfizetéses, idegen privatizálók kezébe került, talán végérvényesen tönkre tette (bár a propaganda ma is mást állít) a Szigetköz és a Csallóköz ártéri erdeit, Európa egyik legszebb természeti kincsét. Bős és Mohi ügye menthetetlen, de a politikai és gazdasági lobbi most tervezett diverzióját minden egészséges polgári eszközzel meg kell akadályozni.

Közös múlt, közös jövő

Országjáró útjaim során nemrég Dunaradványba vetődtem. A község arról híres, hogy itt írták alá kerek 401 éve a zsitvatoroki békét. Tavaly emlékművet avattak az egykori esemény tiszteletére. A községben egykor molnárok éltek, ám a vízimalmokat a dunai hajózás száműzte, csak a sóderes folyópart vonz tömegeket nyáron. Egyébként a község alig különbözik a környékbeli többitől. Az eklézsia itt is szegény, tervek azonban vannak. A Duna túlsó partján fekszik ugyanis Neszmély, ahol kisebb csodát teremtettek az ott élő magyarok. A Kis-Alföld alsó végében fekvő község a róla elnevezett borvidék központja, de szép üdülőtelepet alakítottak itt ki, ahol van hajóskanzen, természeti iskola, vendéglátás, minden, mi szem s száj ingere. Szerencsére a neszmélyiek nem önzők, és segítő kezet nyújtanak a radványiaknak. A különbség a két község között, hogy a túloldalon volt fantázia, míg emitt a tervezett visszafejlesztés szabta meg az irányt. Az ocsúdás folyamata mindenesetre itt már elkezdődött.

Nyilvánvaló, hogy az anyagi ellehetetlenülés határán vergődő gömöri, nógrádi, kishonti, bodrogközi falvak önerőből aligha válnak egy-két generációnyi időn belül földi paradicsommá, pláne idegeneket vonzó régiókká. Különösen úgy nem, hogy a sok kis, egymástól elszigetelt falu várja a sültgalambot. Pedig a sokat kárhoztatott Európai Unió támogatja a közös terveket – határon innen és túl. Igaz, néhol azt sem tudják, mi az a pályázat, eszik-e, vagy isszák?