Szülőföldem szép határa

A földszinten, a szépirodalmi részlegben gyűlt össze majd száz ember január 13-án, csütörtökön, hogy részt vegyen a tompai helytörténész, krónikás és „egyszemélyes kulturális intézmény”, Tipary László Szülőföldem szép határa című, a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Kiadónál megjelent kötetének bemutatóján.

Solmoši Márta, az intézmény vezetője üdvözölte az érdeklődőket, majd bemutatta a szerzőt. Az 1927-ben Kistompán született könyvelőnek „egész életében hobbija volt a kultúra minden ága”. Családjában festők, írók, sakkmesterek határozták meg a fiatal Tipary érdeklődésének alakulását, aki maga is kivette a részét a szűkebb és tágabb régió kulturális életének alakításában. Megalakulásától tagja a Csemadoknak, volt községi képviselő, alapított színjátszó kört és Palóc Múzeumot, az ő tanácsára ajándékozza Simonyi Lajos életművét Ipolyságnak. Tipary tanulmányt írt az 1848/49-es szabadságharc és az első világháború honti eseményeiről, megfejtett egy Felsőszemeréden talált rovásírásos mondatot, régi katonafüzetek alapján könyvben rekonstruálta az első világháború „mikrotörténelmét”.

Az életét krónikás költeményekben megörökítő Tipary verseit Vas Ottó mondta el feszesen, szigorúan, a keserű verseket vádbeszéddé csupaszító okos hangon. „Minek eddig csak híre járta:/ Megjöttek hozzánk is a supposok,/ Már nálunk is deportálnak,/ Sírnak az árva rab-magyarok.” A könyvet Danis Ferenc helytörténész, múzeumalapító és Ipolyság krónikása mutatta be, ő vállalta a keresztapaságot is. „Más írásokban globálisan, számokban van bemutatva a kitelepítések időszaka, de nem látjuk az embert. Ez az első eset, hogy sok mindenkit ismerhetek a szereplők közül, hogy közel érezzük magunkhoz a könyv lapjain feltűnő embereket.” Danis megvilágította a kitelepítés-deportáció, lakosságcsere, reszlovakizáció kifejezéseket. „Hősies dolog ma a még élőkről írni. Idősebbeknek érték, fiataloknak tanulság, hogy még jobban elhiggyék: ez mind így történt.”

A Szülőföldem szép határa különleges könyv, egyszerre hódolat a meghurcoltak előtt és emlékműállítás a 2000-ben elhunyt szeretett feleségnek, Nagy Margitnak, akit 14 évesen vittek el Csehországba az általános munkakötelezettség okán. „Tipary Lászlóné Nagy Margit vagyok. Az Ipolysághoz közeli Gyerk községben születtem 1932. június 16-án. Őseink évszázadokra visszamenőleg ebben a községben éltek. És magyar nemzetiségűek voltak” – így kezdődnek a feleség naplójegyzetei, melyek a könyv gerincét alkotják, és melyekkel dialógust folytat Tipary, az amatőr történész, Tipary, a helytörténeti kutató és krónikás, Tipary, a költő és a bőségesen idézett kordokumentumok, sőt a Kovács Pál gyerki esperesplébánossal folytatott levelezés, melyet eredeti formájában tesz közzé a könyv. „Amikor nálunk deportáltak/ – Esett a hó, a szél dudált–,/ Vagonok közt az állomáson/ Láttam én egy könynyező anyát.”

A vendégek asztalánál ült egy középkorú asszony is, Bélikné Matyis Katalin, akit a szerző úgy mutatott be, mint a könyv egyik főszereplőjét. „Katika meg se született és már háborús bűnös volt. 1946. december 17-én édesanyja nyolc hónapos állapotosként szállt a vagonba, és kislányát 1947. január 13-án szülte meg.”

A közönség megrendülten tudatosította: a tragikus eseményekről beszámoló könyv bemutatója éppen az eseményeket saját bőrén megtapasztalt asszony születésnapjára esik. Tipary bebizonyította, hogy a történelem személyes ügyekből, egyéni sorscsapásokból áll össze. „Nem a népeket kell nézni. Se a csehek, se a szlovákok ellen nem írtam. A politikusok és a végrehajtók a bűnösök. Husák és Beneš nem tudta, kit kell kitelepíteni. Gyerken és környéken magyarok voltak, akik ezt eldöntötték.”

A szerző elbeszélésében ismét megelevenedik a kor, amikor analfabéta béresek, notorikus alkoholisták, hatalomvágyó és kapzsi bírók, rossz emberek, komisszárok döntöttek másokról. „A csehek között is voltak rossz és jó gazdák, egyes emberek követték el ezeket a dolgokat.” Mikor eljött a kérdések ideje, kiderült, mindenki személyes indíttatásból is örült ennek a könyvnek. Akit igazán feszített, kérdések helyett az saját történeteivel állt elő. Százdi, zsemléri, újlóti, ipolysági magyar és szlovák emberek megrendítő történetei villantak fel. Solmoši Márta könyvtárvezető megkérte a résztvevőket: akinek a birtokában vannak az ezzel a korszakkal kapcsolatos dokumentumok, fényképek, forrásértékű tárgyak, lehetőleg jutassa el azokat a Honti Múzeumba, a könyvtárba vagy Tipary Lászlóhoz. Megrendítő intermezzóként párhuzamos történeteket idézett meg Rédli Jánosné nyugdíjas tanító néni, aki pappá lett legkisebb fia előtt és a bezárt magyar iskolák emléke előtt tisztelgett.