Szlovákiai lótenyésztés: a gödör alján?

A fényképezőgépre azért ő is kíváncsi volt...Bevezető helyett néhány adat az újkori szlovákiai lótenyésztéssel kapcsolatban: míg 1955-ben Szlovákia területén mintegy 210 000 fajtiszta lovat tartottak számon, öt évvel később már csak 153 000-et, és 1970-ben már csak 69 000 volt a számuk. 1980-ban 21 900, 1987-ben 17 900 és 1993-ban 12 000 lovunk volt, ami azt jelenti, hogy az 1955-ös adattal összehasonlítva 94%-os csökkenést könyvelhettünk el! Jelenleg 9 000 körüli a lovak száma, és a legfontosabb feladatunk lenne a csökkenés megállítása. Tény, hogy a lótenyésztés meglehetősen időigényes feladat, mind az etetés, mind a törődés szempontjából, a napi abrak is belekerül 100-200 koronába, ami az állat születésétől a haláláig cca. 60-200 000 koronát jelent. Ugyanakkor a lótenyésztés nagyban függ az adott állam gazdasági helyzetétől. További illusztrálásként jegyezzük meg, hogy míg Szlovákiában ezer lakosra 1,7 ló jut, Franciaországban 5,9, Németországban 6,5, Magyarországon 6,9, Ausztriában 8,6, és Lengyelországban 19!

A Szlovák Lótenyésztők Szövetsége által 1995-ben kidolgozott „Szlovákiai lótenyésztés koncepciója 2005-ig” nyilatkozat megfogalmazta a színvonalas lótenyésztés fő célkitűzéseit, és ebben a nyilatkozatban is különös hangsúlyt kapott a kijelentés mely szerint állami támogatás nélkül a kitűzött célokat nem lehet elérni!

És most lássuk, miképp néz ki a szlovákiai lótenyésztés a gyakorlatban!

Kelet-Szlovákia legkeletibb pontján, Ágcsernyőnek is a keleti részén, kőhajításra az ukrán határtól, Parajos Tibor mezőgazdász az egyik élő példája annak, hogy milyen feltételek mellett foglakozhat valaki lótenyésztéssel.

Tímea Sarah hátánA szerző felvételei A negyvenkét éves gazda hat-nyolc éve fogott bele gyermekkori álmának megvalósításába. Ugyanis már gyermekkorában szerette a lovakat, de csak felnőtt fejjel került olyan helyzetbe, hogy komolyabban törődhessen ezekkel a nemes állatokkal. Elsőként egy angol félvér kancát vásárolt, és ezzel vette kezdetét az újkori ágcsernyői lótenyésztés. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy Bodrogközben nincsenek törzskönyvezett mének, így a fedeztetésekért utazni kell, s így Monitát, a kancát is egészen Sáros megyébe kellett felvinni, hogy az első kiscsikó megszülessen. (Egy jobb ló ára Szlovákiában 40-50 000 koronánál kezdődik, a fedeztetésért minimum háromezer koronát kell fizetni.) Lassan még öt lóval bővült az állomány, így jelenleg hat törzskönyvezett lóval rendelkezik. A gazda szeretné, ha minél több fajta lova lenne, ezért több anyakancát akar nevelni. Célja, hogy angol félvér, szlovák félvér, oldenburgi, furioso, lipicai és arab lovai legyenek. Valószínűleg senki sem hiszi azt, hogy hat (esetleg több) lóval sétagalopp az élet. Az állatokat minden nap el kell látni, és mivel nagy a mozgásigényük, ki is kell őket engedni. A fentebb említett Szlovák Lótenyésztők Szövetsége ad ugyan támogatást az újonnan született csikókra, de ez csak a harmadik generációs törzskönyvezett csikóknak jár, tehát annak, amelynek viszszamenőleg három őse rendelkezik törzskönyvi bejegyzéssel. (Ez 10 000 korona egyszeri támogatást jelent egy csikóra.) Csakhogy. Szlovákiában is meglehetősen csehül állunk lovak, pontosabban mének tekintetében, s ez hatványozottan igaz az ország keleti részére. Ha valaki törzskönyvezett ménnel akarja fedeztetni a kancáját, akkor bizony jó messzire kell utaznia, valahova az ország közepe vagy nyugati része felé, hiszen tudjuk, hogy „egyedül nem megy...”

A bársonyos forradalom után pár évvel jól sikerült rendezvényekként könyvelték el a bodrogközi lovas napokat, amelyeket a helyi lovas gazdák szerveztek meg, ám sajnálatos módon a kezdeményezés abbamaradt. Parajos úr véleménye szerint az a hat-hét környékbeli lótenyésztő rendelkezik annyi lóval (körülbelül harminccal), hogy érdemes legyen velük regionális bemutatót szervezni, és bizony ráférne erre a hivatásra egy kis népszerűsítés. „Sajnos mindannyian mezőgazdászok, és aratáskor van elég gondjuk e nélkül is. Bár, azt az egy napot talán csak rááldozhatnák” – teszi hozzá.

De meg kell érteni, hogy első a munka, s csak azután tudnak – mintegy hobbiból – lótenyésztéssel foglalkozni. Mert főállásban lótenyésztésből – legalábbis Kelet-Szlovákiában – megélni nem lehet.

Ennek ellenére a lószeretet fertőző is lehet, hiszen a gazda kisebbik lánya, Tímea gyermekkorától lovak között pontosabban lovakon ülve telt el, s ennek meg is van az eredménye: a családfő leglelkesebb segítője. Amíg Kassára nem került – ahol a magyar gimnáziumban tanul – nap mint nap törődött a lovakkal, most már csak hétvégeken jut ideje arra, hogy felüljön kedvenceire és lovagoljon egy kicsit. Az állandó futtatás kötelező, hogy az állatok el ne lustuljanak, és bizony a csutakolás és az istállóban való munka is elkerülhetetlen velejárója a lovászlegény, bocsánat lovászleány munkájának. Tímea azonban vállalja mindezt, és úgy néz ki, jót tett neki, hogy olyan családban nőtt fel, ahol gyermekkorától lovak közelében lehetett. A kérdés most már csak az, vajon mi lenne a lótenyésztéssel, ha nem lennének olyan emberek, akik, ha anyagi lehetőségük engedi, szívüket, lelküket és pénzüket adják a lótenyésztésért?