Szívvel-lélekkel a betegekért

Szeptember végén a Szlovákiai Nővérek és Szülészasszisztensek Kamarája 14. alkalommal adta át ünnepélyes keretek között Szencen a nővérek és szülésznők nemzetközi napja alkalmából a Biele srdce – Fehér Szív díjat 29 díjazottnak három, valamint in memoriam kategóriában. Ezenkívül kilenc nővérnek és szülészasszisztensnek ítélték oda in memoriam az újonnan alapított Johanna Bórik-Hrebendová-díjat a kiemelkedő küzdelmükért a koronavírus elleni harcban. A rendezvény védnöke, Zuzana Čaputová köztársasági elnök holnap fogadja a díjazottakat az elnöki palotában. Egyikük a dunaszerdahelyi Haramia Zsuzsanna, akitől megtudtuk, olyan nővérek kapják meg a díjat, akik a munkájuk mellett valamiben kiemelkedőt alkotnak, például publikálnak, kongresszusokon vesznek részt előadóként vagy tanítanak. „Az elmúlt tanévben fejeztem be hét év után a tanítást a dunaszerdahelyi egészségügyi középiskolában.

Emellett a Szoptatást Támogató Intézet (Inštitút pre podporu dojčenia) által elismert szoptatási tanácsadó vagyok, ahol csak nővéri végzettséggel lehet tanúsítványt szerezni. A legfőbb feltétele a díjnak az, hogy a díjazott a Szlovákiai Nővérek és Szülészasszisztensek Kamarájának tagja legyen. Összesen 33 ezer tagot számlál a szervezet országszerte. Azt is figyelembe vették a díjazottak kiválasztásánál, hogy a jelölt hány éve dolgozik a szakmájában, segített-e a munkáján kívül a civil életben újraélesztésben. Sajnos nekem ebben is többször volt részem baleseteknél” – mondta el az elismeréssel kapcsolatban.

Elhivatottság kell

A tanítással szerzett tapasztalatai alapján elmondta, amikor ő volt diák, a négyéves középiskola elvégzése után elkezdhettek dolgozni, most csak a diploma megszerzése után lehet valaki nővér. A középiskolai végzettséggel egészségügyi asszisztensként lehet munkát vállalni, így kevésbé lett keresett a szakma. Haramia Zsuzsanna szerint régebben nagyobb tiszteletet kaptak a nővérek, mint most, társadalmi megbecsülésük nagyobb volt. „Talán a televíziós sorozatok miatt van, hogy sok fiatal úgy gondolja, sokat javít az imázsán, ha felveszi a nővéregyenruhát, de a betegekhez nem fordul kellő figyelemmel. Sokan közülük azért választják az egészségügyi középiskolát, mert máshová nem vették fel őket, vagy a szülők javaslatát követték, de nincs meg a kellő vonzalmuk a szakma iránt, és már a tanulmányaik során eldöntik, hogy nem szeretnék folytatni ezt a pályát. Ez egy olyan hivatás, amit csak szívvel-lélekkel lehet végezni. Sok tanulás árán lehet elérni, hogy az ember, amikor a munkahelyére érkezik, félre tudja tenni az otthoni gondokat, és ott, az adott pillanatban nyújtsa a lehető legtöbbet a tudásának megfelelően. Nem elég elvégezni a szükséges beavatkozásokat, hanem azt is észre kell venni, ha a beteg kényelmetlenül fekszik, vagy szüksége van egy pohár vízre, vagy csak néhány biztató szóra. Sajnos kevés a nővér, ezért rengeteg munkájuk van, ráadásul a papírmunka is rengeteg idejüket elveszi, és sok esetben a megfelelő felszerelések, eszközök is hiányoznak ahhoz, hogy hatékonyan végezhessék a feladataikat” – részletezte. A nővér szerint a koronavírusjárvány azt is magával hozta, hogy aki tehette, korkedvezménnyel nyugdíjba vonult, vagy más szférában keresett állást, mert amit a járvány legrosszabb időszakában az egészségügyben tapasztalt, azt nem akarta többször átélni, végigcsinálni, illetve a frissen végzettek inkább be sem léptek, mert bennük volt a félelem. A fiatalokat véleménye szerint a műszakozás is elriasztja, hiszen akár hétvége, akár ünnepnap van, a nővéreknek mindig dolgozniuk kell.

„Nagyon sok múlik azon, hogy milyen az adott osztály és annak vezetője, mennyire lehet a kollégákkal megegyezni a műszakcserében, és azt mennyire engedi a vezetőség. Természetesen fontos szempont az is, milyen anyagi juttatásra számíthatnak a nővérek, hiszen hiába végzi valaki szívvel-lélekkel a munkáját, nem mindegy, hogy mennyire lehet a fizetésből megélni. A nővérek csak csapatban tudnak dolgozni, hiszen a betegek ellátása folyamatos, a feladatokat egymásnak adjuk át” – hangsúlyozta.

Kihívások és pörgés

Haramia Zsuzsanna hét évvel ezelőtt azért kezdett tanítani, mert új kihívásra vágyott, de nem akarta otthagyni a munkáját. Többször felajánlották neki, hogy teljes állásban taníthatna, de mint fogalmazott, az elméleti oktatás nem annyira érdekelte, mint a gyakorlati, ezért jórészt csak a kórházi gyakorlati órák vezetését vállalta. Bevallotta, nem volt mellékes szempont az sem, hogy némi fizetéskiegészítése legyen, de azért is jó volt, mert szereti a pörgős életet és azt, hogy mindig valami újat tanulhat. „Az igaz, hogy így kevesebb idő jut a családomra, és gyakran érzem azt, hogy nem győzöm utolérni magam, de valamiért bennem van egy erős akarat, hogy valami pluszt tegyek az emberekért.

Hálás vagyok a páromnak, hogy elfogadja ezt, és a közösen töltött tizenkét év alatt megszokta, hogy sokszor vagyok távol. Megszoktam a függetlenséget, amint befejeztem a középiskolát, máris munkába álltam, és mellette végeztem el a hároméves továbbképzést, hogy diplomás nővér lehessek, hogy ezzel tehermentesítsem a szüleimet” – részletezte. Időközben altatónővér képesítést is szerzett, vagyis altatással kapcsolatos nővéri feladatokat lát el a műtőben, majd követi a páciens felépülését az altatásból. Érdekes tapasztalás volt számára a tanítás. Kifejtette, már a kezdeteknél látni lehetett, kiből lesz jó nővér, és ki az, akinek nem való a szakma. Úgy véli, mindenképpen érettebbek az egészségügyis diákok, hiszen kortársaiktól eltérően nagyon fiatalon megtapasztalják a betegséget, a fájdalmakat, az elesettséget vagy akár a halált. A diákokban azt igyekezett tudatosítani, hogy emberekkel dolgoznak, akiknek sok esetben a nővér az egyetlen támaszuk, akiknek kiönthetik a szívüket, vagy akitől elbúcsúzhatnak, mert nincs más lehetőségük. „Mi vagyunk ott, amikor egy újszülött először felsír, és mi vagyunk ott akkor is, amikor a távozók kilehelik a lelküket. Mindig azt mondtam a diákoknak, hogy a munka során ne feledjék, lehet, hogy másnap a szüleik vagy nagyszüleik, esetleg ők maguk szorulnak segítségre, ezért úgy csinálják, ahogy ők is elvárnák másoktól” – fejtette ki.

Sokrétű munka

A gyermekkardiológia intenzív osztályán Pozsonyban bőven kijut a pörgős műszakokból. A munka reggel fél hétkor kezdődik, és minden betegre egy nővér jut, tehát a 12 órás szolgálat alatt csak egy gyerekkel foglalkozik, hacsak nem kell besegítenie valamelyik kollégájának. „A beteg teljes ellátása a feladatunk, beleértve, ha az orvosnak kell segíteni az invazív, vagyis a beteg testébe bőrön, nyálkahártyán vagy más testnyíláson keresztül behatoló fizikai beavatkozásokban, illetve a noninvazív gyógyító eljárásokban, tehát amikor nincs szükség sebek ejtésére a gyógyításhoz, ápoláshoz, de nagyon gyakori az, hogy újraélesztésnél kell segíteni, vagy el kell vinni a pácienst szakorvosi vizsgálatokra. Szintén gyakran előfordul, hogy altatni, szedálni kell a betegeket, akiknek a legtöbbje újszülött, és műtét után, lélegeztetőgépen van. Mivel az egész országban ez az egyetlen gyermek-kardioközpont, ezért minden veleszületett szívbetegségben szenvedő gyermek hozzánk kerül. Az osztályon 7-től 22 óráig a szülők is ott lehetnek a gyerekek mellett, így sokszor előfordul, hogy velük nehezebb dolgunk van, folyamatosan kommunikálnunk kell velük. A szoptatási tanácsadásban szerzett tapasztalataimat itt is ki tudom használni, hiszen gyakran a szoptatást fel kell függeszteni addig, míg a kezelés tart, ezért lényeges, hogy a tejtermelést meg tudják tartani az édesanyák. Az is a mi dolgunk, hogy felvegyük a kapcsolatot a tejbankkal, hogy a lefejt tejet leadhassák az anyukák, vagy ha egy újszülöttnek anyatejre van szüksége, mert az anyukája nem tudja szoptatni, meg kell rendelnünk” – fejtette ki. Érdekességként Haramia Zsuzsanna megemlítette, hogy ha valaki szeretne anyatejet leadni, akkor néhány euró étkezési hozzájárulást kap literenként. A tejbankból megrendelt anyatej literjének ára ezzel szemben nagyjából ötven euró. A csapatban palliatív feladatokat ellátó nővérekkel is együtt dolgozik, mert bizony gyakran előfordul haláleset az osztályon. „Az is a munkánk része, hogy a haldokló gyerekeknek és a szüleiknek segítséget nyújtsunk. Biztosítanunk kell számukra, hogy végig együtt maradhassanak, emléktáblát, láb- és kézlenyomatot készítünk a gyerekekről, levágunk egy tincset a hajacskájukból. Vannak, akik a komoly szívbetegségben szenvedő kisbabájukat hazaviszik, a mi feladatunk felkészíteni őket arra, hogy ha bármikor újra kell éleszteni őket, mit tegyenek, míg a mentő megérkezik” – mondta el a munkája nehezebb részéről. Bevallotta, hogy mielőtt 2010-ben odakerült, felnőtteket ápolt, így nagyon nehéz volt megtanulnia, hogy elengedje az ott átélt élményeket. Mint fogalmazott, három hónapig sírva járt munkába és onnan haza, a párja többször mondta neki, hogy hagyja ott a helyet, de megtanulta, hogy nem viheti haza a kórházban megélt tapasztalatokat. „Sok olyan páciensünk van, akit hónapokig, akár egy évig is ápolunk, mindenkit megérint, ha meghal egy kisbaba, de folyamatosan érkeznek új páciensek, akik ugyanúgy teljes odafigyelést igényelnek, ezért meg kell tanulnunk kezelni az ilyen helyzeteket. Ebben segítséget nyújtanak az erre szakosodott pszichológusok, akik nemcsak a szülőknek, hanem az alkalmazottaknak is a rendelkezésükre állnak.