Szentmáriának új csodára volna szüksége

Szentmária neve először 1261-ben bukkant fel írott formában. Ekkor az egri püspökség tulajdona volt. 1332-ben a községben már állt egy Szűz Máriának szentelt templom. A falu mint egyházi birtok 1534-ig szinte háborítatlanul fejlődött, ám a 16. század közepétől a lakossága megfogyatkozott. Még a 18. században is mindössze 3 lakott ház volt itt. Az árvizek többször is pusztítottak a faluban, ám 1828-ban már 400 ember lakta.

Pálfölde neve 1229-től ismert. 1246 táján egy Pál nevű remete lakhelye volt, akinek halála után a falu a Zempléni vár tulajdonába került. Néhány évre teljesen lakatlanná vált, és csak a 19. század végén érte el lakosainak száma a kétszázat. Ebből a visszatekintésből is látszik, hogy ezt a bodrogközi kisközséget sem kímélték a történelem viharai. 1960-ban aztán a nagypolitikának még a település nevét is sikerült ellopnia, a falut egyik napról a másikra Bodrognak keresztelték át. Az 1989-es politikai fordulat után a falu visszakapta ugyan a nevét, ám ugyanakkor szinte mindenét elvesztette. Pedig nem akármilyen faluról van szó. A települést 2000-ben hivatalosan is elismert zarándokhellyé nyilvánították. A legenda szerint a falu határában ugyanis maga Szűz Mária jelent meg egy pásztornak galamb képében. A madár egy keresztre szállt, ám a pásztor botjával felé csapott, és elzavarta. A jelenés helyén a középkorban a hívek kápolnát építettek, amit az elmúlt rendszerben a hivatalos szervek utasítására leromboltak. Mindezt Hornyák István polgármester a községházán mondta el nekünk. „Ám a bodrogközi emberek híresek a makacsságukról, így a falu lakói nemrégiben új kápolnát építettek. Szentmáriára minden év októberének első vasárnapján rengeteg zarándok érkezik. A múlt évben 15 autóbusszal jöttek – mondja a polgármester. „Lőcséről, Bártfáról, Stószról érkeztek a zarándokok, és külföldiek is voltak itt szép számban. De nem csak egyszer egy évben ápoljuk a Szűz Mária-kultuszt, a faluban minden csütörtökön tartanak közös ájtatosságot. Sokszor reggelig imádkoznak itt az emberek. Ha a világon bárhol másutt lenne egy ilyen zarándokhely, valószínűleg tudnának mit kezdeni vele az ott élők. Ám nálunk jelenleg sem étterem, sem megfelelő szálláslehetőség nincs. A 620 lelket számláló község fokozatosan elöregszik, a fiatalok általában elköltöznek, a 170 ház közül legalább 20 lakatlan. Nem ítélek el senkit, aki elmegy, hisz a községben a kilencvenes évek közepére szinte az összes munkalehetőség megszűnt. Jelenleg 60 százalék fölött van a munkanélküliek aránya. A faluban mindössze egy autószerelő műhely, két fodrászat meg egy pékség van. Ez néhány embert foglalkoztat. Egy Amerikába szakadt falubéli, Klein Arnold szívesen alapítana itt üzemet, ám az egykori Agrostav épületének tulajdonjogi viszonyai rendezetlenek, így hiába próbálkozunk, nem jutunk semmire. Egyelőre a foglalkoztatási programban alkalmazottakkal őriztetjük az objektumot, nehogy szétlopják. Pedig terveink vannak a falu fölvirágoztatásáról. A község határában folyik össze az Ondva és a Latorca, itt születik meg a Bodrog folyó. Halászati, vadászati lehetőségekben bővelkedik a vidék, ám a terveinket csak a környező községekkel közösen tudnánk megvalósítani. Nemrégiben Örösben tárgyaltunk erről, és amenynyire tudom, a fejlesztéshez szükséges pénzt európai uniós pályázati forrásokból megszerezhetnénk. A faluban már alapiskola sincs, néhány éve azt is bezárták. Az épület azonban megvan, azaz turisztikai célokra hasznosítható lehetne.”

A beszélgetés után autóba ülünk, hogy megnézzük a falu határában található híres zarándokhelyet. Festői tájon haladunk, a januári zúzmara hófehéren villog a fák ágain. Az egykori Szűz Mária-jelenés helyét kő és kereszt jelöli. A fák közt, egy kis dombon bújik meg az új kápolna. Szabadtéri istentiszteletek rendezésére alkalmas emelvény is van. A szobor egy osztrák község, Máriazel ajándéka. „A magyarországi Máriapóccsal is szeretnénk fölvenni a kapcsolatot – folytatta a polgármester – hisz a legenda szerint az innen elzavart galamb oda szállt át. A kilencvenes években egy itteni lelkész hatalmas fába vágta a fejszéjét. Amott, a bokrokon túl szeretett volna kolostort építtetni. Az alapok el is készültek, ám őt Brazíliába küldték misszióba. Hogy miért nem lett az elképzeléseiből valóság, tényleg csak a Jóisten tudja. De nem adjuk föl, megtesszük, ami tőlünk telik. Nem hagyjuk elveszni a falut. Talán ennek az újságcikknek a megjelenése után is felfigyel ránk valaki. Bár voltak itt már a szlovák rádiótól, a tévétől és különböző újságoktól is. Mindenki el volt ragadtatva a látványtól, és a támogatásáról biztosított minket. Valódi segítséget viszont alig kaptunk, bár azt a keveset is nagyon köszönjük.”

A gyönyörű tájat nézve azon gondolkodom, micsoda értékeket hagyunk mi itt elveszni. Szentmárián szinte minden megvan, ami egy község fölvirágoztatásához kell. A polgármester tettre kész ember, a természeti adottságok kedvezőek, történelmi nevezetesség is van, akaratban és szervezőkedvben sincs hiány. Csak éppen pénz nincs az álmok valóra váltásához. Az pedig kellene. Nem csak vigasz, nem csupán a kitartásra biztató szó, hanem pénz is. Anélkül csak abban bízhatunk, hogy egy galamb újra leszáll majd itt, s hozza a segítséget. Ma már biztosan nem akadna olyan falubéli, aki elzavarná. Várjuk hát az új csodát.