Svédország: csak az ízekkel és az árakkal van baj

Pavol Hrušovský szlovák házelnök delegációjával utaztam Stockholmba. A bevezetést ellensúlyozandó gyorsan megjegyzem, azért mindenképpen megérte elmenni, hogy most már biztosan tudom, szeretem a skandináv államokat, habár eddig csak Koppenhágában jártam. „Igen, egész élhető hely” – bólogatott az egyik beszélgetőtársam, akiről csak később derült ki, hogy nagyon fontos ember, a svéd parlament külügyi osztályának nagykövete. Fesztelen csevegés közben cseréltünk névjegykártyát; amikor megpillantottam Lars Vargö neve alatt a beosztását, a legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, azazhogy – figyelembe véve, hogy egy kirándulóhajón ültünk, a víz alá –, ugyanis öltözetem egyáltalán nem tartozott az angol klubokban megszokott viselethez, egyszerű kék farmerben és nyári zakóban rohangáltam az öltönybe-kosztümbe bújt delegációval. Vargö úr ezt a kínos tényt egyáltalán nem vette figyelembe, sőt még annyira leereszkedett, hogy amikor a különböző nemzetek mentalitásáról beszélgettünk, elárulta: a svédeket bizony úgy lehetne terelgetni, mint a tehéncsordát. „Ha Svédországban hatalomra kerülne a fasizmus, az emberek egyszerűen tudomásul vennék, legfeljebb megvonnák a vállukat” – mutatja is, miközben arcára bárgyú kifejezés telepedik. Jólesik viszont, ahogy folytatja: „Szerintem viszont, ha Szlovákiában történne valami hasonló, másnap kitörne a forradalom, az emberek pedig...” – egy félre nem érthető kézmozdulattal fejezi be. „Ezért mondják ránk, hogy németek vagyunk, egy komornyik ruhájában” – teszi hozzá. Szerinte mindez annak köszönhető, hogy Svédországra sohasem telepedett rá tartósan idegen hatalom. Maga a főváros is nagyon jól védhető, hiszen a sok apró sziget között nagyon nehéz a tájékozódás, azonban viszonylag nagy tengerjáró hajók – persze csak az utasszállítók – egész Stockholm közepéig úszhatnak, ha tudják, melyik csatorna mélysége a legmegfelelőbb. „Egyszer próbálkoztak meg az oroszok a város megszállásával, aztán gyorsan feladták, mert az egyik hajójuk beszorult két sziget közé” – Vargö úr adomázó kedvében van. Nevetünk.

LAZAC ÉS LAZASÁG

Csendesen ringatózik velünk a Gustav III gőzös a Stockholm-szigetek közötti vizeken, pironkodva tudom tehát meg, hogy a svéd főváros nagy része szigetekre épült, a város határa átlag húsz kilométerre van a központtól, azonban viszonylag gyéren lakott, hiszen a forgalmas belvárostól tízperces kerékpárúttal olyan sűrű erdőbe érhetünk, ahol tányérnyi gombákat szedhetünk. „Itt senki nem hal éhen. És nem csak erdei gyümölcsökkel, gombával lehet jóllakni, hanem hallal is” – folytatja tovább beszélgetőtársam. Megtudom, egy különleges jogszabály – amelyet még vagy húsz éve elfogadtak – kimondja: a parton a víztől számított tízméteres sáv soha nem kerülhet magántulajdonba. „Őfelsége, a király egy csendes szigeten lakik, ám ez a jogszabály rá is érvényes. ĺgy nagyon sokan elmondhatják, hogy a királyi lak mellett halásztak vagy éppen fürödtek” – mondja. Persze, mindenkinek jogában áll rendőrt hívni, ha a birtokával határos „tízméteres sávban” hangoskodik valaki. A „fakabátok” tényleg azok, egyáltalán nincs akkora tekintélyük, mint Szlovákiában. Az autópályán például már jó előre táblákkal jelzik, hogy ellenőrzőpont következik. „Ha egy rendőr igazolványt követel tőlem, akkor nyugodtan megkérhetem, először mutassa fel a sajátját!” – ezen persze megint nevetni kell, újságíró kollegáimnak azért eszébe jut az a hírhedt/híres minisztériumi rendelet, hogy az összes szlovákiai rendőrnek névtáblát kell kitűznie. Igaz, mások a körülmények. A svéd rendőrök lazán kezelnek mindent, erre két nap múlva jöttem rá, amikor egy öt kilométeres forgalmi dugóba került a kocsink egy elromlott és az egyik sávot félig elfoglaló teherautó miatt. Ugyanígy lazán kezelik a főleg a hétvégéken sűrűn előforduló alkoholmérgezéses eseteket. „Hát igen, az ital. Már vártam, mikor jön elő ez a téma” – a nagykövet úr arca csak egy fél másodpercre felhősödik el, fesztelenül rámutat egy éppen induló óriási komphajóra. „Helsinkibe körülbelül tizenöt órás az út ezzel a járattal. Nem kell ahhoz viszont egy óra, hogy az utasok nagy része nagyon jó kedvre derüljön” – tetszik ez a fogalmazás. A híres svéd vodkára Svédországban bármit könnyen rá lehet mondani, csak egyet nem: azt, hogy olcsó. A hajón viszont adó- és vámmentesen, „finn árakon” kapható, így mindenki alaposan benyakalhat. „A törvény szigorú ugyan, ám a vámőrök is emberek. Magam láttam, ahogy az egyik egyenruhás segített bepakolni egy nénike cókmókjába egy egész karton finn vodkát, miközben csak két liter tömény szeszesitalt szabad behozni az országba” – ezt már a stockholmi szlovák nagykövetség egyik munkatársa mondja. Vargö úr ezt érthető okból nem kommentálja.

VODKA ÉS VONAT

A beálló kínos csendet a pincérfiú érkezése szakítja meg, petrezselymes főtt burgonyát hoz kaporral, lazacszeletet pikáns mártással. Újságírói fizetésemből nem engedhetem meg magamnak, hogy minden nap ilyesmit egyek, ezért szép reményekkel vetem magamat a tányérra. Csalódnom kell. A hal vízízű, a szósz két falat után inkább kesernyés, mint csípős, a krumplinak pedig egyáltalán nincs íze. Meglepődöm viszont, amikor desszertként csokoládékrémet kapunk – eperrel. „Ez a mi kedvenc gyümölcsünk, próbálkoztak is a termesztésével, valamennyire sikerült is” – mondja beszélgetőtársam. A hajó közeledik a kikötőhöz, elbúcsúzunk, holnap úgyis találkozunk.

A hárommilliós svéd főváros kellős közepében este fél nyolc körül fejtörést okozott a recepciósnak, hova irányítson, pénzt kellett váltanom, hogy ki tudjam fizetni a szállodát. Annyit motyogott, hogy egyetlenegy cégnek van engedélye az egész országban – a bankokon kívül persze – az efféle bonyolult tranzakciókhoz. Tíz percig tanakodunk a térkép fölött, majd kiböki, hogy talán próbáljam meg a központi pályaudvaron. „Siessen, legalább huszonöt perc gyalog” – figyelmeztet. Hajam sörényként lobog, annyira rohanok, kiderül, teljesen feleslegesen, a távot tíz perc alatt is teljesíteni lehet. Miután pénzt váltok, körülnézek. A svéd vonatokban egy perc alatt csalódom, örülgettem ugyan az Arlanda Express áramvonalas kocsijainak, amíg meg nem láttam a vonatjegy árát: száznyolcvan svéd koronáért teszi meg húsz perc alatt a negyvenöt kilométeres távot a repülőtérig. Azaz 810 szlovák koronáért. Nagy nőrajongóként különösen jólesett, hogy az általam megbámult szerelvényt egy húszéves forma lány vezette. Azért tudom, mert ő ripakodott rám a germán nyelvek összes ropogó mássalhangzóját rám szórva, hogy takarodjak a mozdony közeléből.

HERING ÉS HIDEG

Visszabaktatok a Strandvagenra, körüljárom a Nybrokvikent. Még mielőtt a kedves olvasó hozzám vág valamit, gyorsan elmondom, hogy az első egy utca neve, a másik meg annak az öbölnek, helyesebben csatornának, amely eléggé mélyen belenyúlik a városközpontba. Kellemes, nyár eleji az idő, szinte jólesik a tizennégy fok a pozsonyi hőség után, könnyű szellő lengeti meg a kikötőben horgonyzó vitorlás hajók köteleit. Mivel még mindig éhes vagyok, célba veszek egy hot-dog-árust, a dániai szép napokra emlékezve. Hm, az illata ugyanaz volt, mint Koppenhágában, az árától viszont majdnem a vízbe szédülök. Mindegy, megveszem, most éppen nincs nálam sem horog, sem zsinór, kukacról nem is beszélve. Ismét csalódom, a virsli finom ugyan, ám a mustár édes, a kenyér szintén. Másnap kiderül, hogy a külföldieknek általában ugyanaz a bajuk, mint nekem, a svéd árak és a svéd ízek. A szlovák nagykövetség barátságos sofőrétől büszkén hallgatom, hogy ennél még Finnországban is jobb az élet, noha ott aztán ember legyen a talpán, aki kibírja a mínusz harminckét fokos hideget. „A kávé savanyú, mert környezetbarát eljárással készül. A kenyér édes, mert tejcukrot kevernek bele. A legfurább viszont az erjesztett hering” – meséli alkalmi kalauzunk. Lars Vargö érdekes adalékkal szolgál: „Az erjesztett hering annyira büdös, hogy néhányan fizikailag rosszul lesznek tőle, a szag napokra beeszi magát a függönybe, a szőnyegbe. A boltokban nem ritkán kétrétegű dobozba zárva, műanyag fóliába forrasztva árulják.” A kellemetlen illat megelőzésének is megvan a nyitja, valóságos ceremónia nyitja meg az erjesztett heringvacsora elfogyasztását. A családfő teletölt egy edényt vagy egy vödröt vízzel, kimegy a kertbe vagy a lakás elé, és a víz alatt nyitja ki a dobozt. Az erjedéskor felszabadult gázokat a víz valamelyest elnyeli, más kérdés persze, hogy kinek van gusztusa kihalászni az erjedt heringdarabokat a vödörből.

A másik hagyományos svéd ételből azonban bátran lakmározom, ez nem más, mint a mi fasírtunk gyöngyhagymára tűzve, csak éppen édeskés, mert – gondolom – környezetbarát eljárással készül, környezetbarát „zöld” sertésből. Utam második kínos élménye is ehhez kapcsolódik: a delegációtól diszkréten visszahúzódva falatozgattam az uppsalai polgármester házának bejárati ajtaja mögött, amikor bekopogott valaki az ajtón, én meg kinyitottam. Idősebb, szakállas úr állt a hallban. Zavartan beljebb tessékeltem, jobb kezemmel mutatom az irányt az épület belseje felé, az úr szúrósan rám néz, pontosan a kezemre pillant, akkor tudatosítom, hogy két ujjam között még mindig az egyik fogpiszkálót szorongatom, modern Toldi Miklósként mutatom a liliputi petrencével az utat. Az úr eltűnik a vendégek között, majd újra feltűnik, immár a svéd parlament elnökeként, újságíró-kollegáim kérésére. Amikor meglát, egy pillanatig mindketten meghökkenünk, aztán összenevetünk. Aztán koccintunk is, természetesen.

Este ismét a fővárosban kószálok, a hőmérő tíz fokot mutat fél hétkor. Ezt azért fontos megjegyeznem, mert fél tízkor már csak hat fok van, mégsem fázom, holott csupán egy szál ing van rajtam meg egy könnyű nyári zakó. Senkit nem látni, minden kihalt, a boltok egyáltalán nem tartják magukat a nyitvatartási időkhöz, tíz perccel előtte általában lehúzzák a redőnyt. Az egyik amerikai üzletlánc éppen ezért tudott megkapaszkodni a svéd piacon, mert kioszkjai éjjel-nappal nyitva és tömve vannak. Tömény alkoholt persze itt sem kapni. Édességből viszont elég nagy a választék. Meg persze „Smörrebrodból”, amely eredetileg sima vajas kenyér, ám most már megrakják minden földi jóval, így az ára távolról sem tartozik a vajas kenyér kategóriába. Csodálkozom, hogy a műanyag fóliába csomagolt hat doboz kóla többe kerül, mintha külön-külön venném, aztán a boltos magyarázza el tökéletes angolsággal, hogy ez mind a környezetvédelem miatt van, a műanyag fólia megsemmisítésének költségeit is a vásárlók fizetik meg. Semmi baj, közös erővel tépjük szét a csomagot, külön-külön vásárolom meg a hat kólát. Ennivalóra azonban már nem akarok költeni, az üdítőt szétosztogatom a kollegák között, én meg evés helyett inkább kitárom az ablakot, levetkőzöm, ágyba bújok. Hallgatom a nagyváros zajait, miközben a Nagyváros zajait olvasom Fábián Nórától. Odakint fagypont fölött öt fok a hőmérséklet.