Sugárzó jövőkép, avagy kinek kell az urán?

Ma még sípálya, holnap talán bányavidék „A bányászat ellen szóló leg-erősebb érv az – írja Georgius Agricola –, hogy a kitermelés tönkreteszi a mezőket. Korábban törvények szabályozták, hogy senki nem termelhet ki ércet a földből úgy, hogy ezzel veszélyeztesse a termékeny mezőket, ültetvényeket. Az erdők is fogynak, hiszen a bányaiparnak fára van szüksége az érc megolvasztásához. Ha kiirtják az erdőket, eltűnnek a vadak, madarak is. A vasérc feldolgozásához felhasznált víz a patakokat és folyókat szennyezi, kiirtva belőlük a halakat...”

A szerző – aki később maga is a bányaipar virágzásának köszönhetően tett szert mesés gazdagságra – 1556-ban megjelent De re metallica libri duodecim című művében festi ezt a nem túl szívmelengető jövőképet. Víziói a 20. században váltak valóra, amikor is a nyersanyag-kitermelés az egykori Csehszlovák Szocialista Köztársaság egyik vezető ágazatává vált. A kilencvenes években az érckitermelés visszaesett ugyan, ám a korábban keletkezett környezeti károk felszámolása nem történt meg.

Agricola óta nem sokat változott a világ – sommázhatnám –, legfeljebb a módszerek váltak finomabbá. Az ötéves terv teljesítéséről a hangsúly a gazdaságosságra, majd a környezetvédelmi érdekek érvényesítésére helyeződött. Az ezredelő jelszava a globalizáció, a közös érdekek iránti nyitottság.

Másképp hogy kerülnének a kanadaiak a Csermely-patakot övező hegyek lankáira?

Terepszemlén

Vígan siklanak a sízők az Ökör-hegység (Volovské vrchy) oldalában található eperjesi (Jahodná) üdülőövezet pályáján, öt felvonó működik szüntelen. Különösen sok az anyaországból átruccanó síző, hiszen a pálya alig harminc kilométerre fekszik a határtól. A síiskola oktatói egytől egyig beszélnek magyarul, ami persze nem azt jelenti, hogy anyanyelvünk kezd világnyelvvé válni, hanem hogy itt (is) a magyar turistákra építenek.

Valószínűleg nem sejtik, hogy az ország legnagyobb uránérclelőhelye található e dombok alatt. Az 1985 és 1991 között végzett kőzettani kutatások kimutatták, hogy mintegy kétszázötven méterrel a földfelszín alatt csaknem 2,2 millió tonna uránérc fekszik, amely jelentős mennyiségű molibdént is tartalmaz. 1997-ben az állam a mintegy 32 négyzetkilométer kiterjedésű területet védett lelőhellyé nyilvánította. Az elemzések ugyanakkor azt is kimutatták, hogy magas hőfokon, nagy nyomás alatt az uránnak 88-90, a molibdénnek pedig 93-94 százaléka nyerhető ki az Eperjesen kitermelt ércből. Ez szép kilátásokkal kecsegtet.

Olyannyira, hogy tavaly ismét megfúrták a terepet – ezúttal viszont a kanadai Tournigen Gold Corporation munkatársai. Nyilván szép eredményeket mutattak a radioaktivitást mérő doziméterek, mivel a kanadai cég leányvállalataként létrejött Kremnica Gold Rt. az év utolsó negyedében a Kassa megyei önkormányzat vezetéséhez fordult a szükséges engedélyek megszerzése végett. Mivel a nyersanyaglelőhelyek Szlovákiában nem privatizálhatók, a kitermelés megkezdése egy sor engedélyhez kötött. A fejtési terület határait például csak akkor lehet kitűzni, ha ez nem ütközik a területfejlesztési tervvel.

Ezen a ponton kisebb gondok adódtak; a megyei önkormányzaton kívül ugyanis az Európai Uniónak is tervei vannak a területtel.

Ki képviseli a közérdeket?

„Az eperjesi rekreációs körzet kétszáz éve a kassaiak kedvelt üdülőhelyei közé tartozik – tudom meg Zuzana Bobrikovától, a Kassa megyei önkormányzat szóvivőjétől. – A területfejlesztési terv nem számol bányászati tevékenységgel e helyütt, meg akarjuk őrizni a táj eredeti arculatát. A megyei önkormányzat nem engedélyezte a fejtési terület kijelölését, és nem áll szándékában módosítani a területfejlesztési tervet sem.”

Világos beszéd, mely egyértelművé teszi a megye vezetésének álláspontját. Az ügyben megszólított másik hivatalos szerv, a Kerületi Környezetvédelmi Hivatal viszont kedvező állásfoglalást adott ki a Slovakia Gold Rt. számára. Kovács Olivér mérnök, a hivatal elöljárója ezt azzal indokolja, hogy a hivatal nem magát a kitermelést engedélyezte, hanem a kitermelési helyszín behatárolását végezte el. Ez – mint mondja – részben egybeesik a védelem legalacsonyabb szintjét élvező bükkös erdőtársulással (erre fel is hívták a Kremnica Gold Rt. vezetésének a figyelmét), ugyanakkor keresztezi az Ökör-hegység Madárvédelmi Terület létrehozására irányuló érdekeket is. A kitermelés megkezdésének engedélyezésében a hivatal szintén érdekelt lesz, ám ez egy különálló eljárás tárgyát képezi majd. Nem biztos, hogy ez is kedvező eredménnyel zárul majd.

Persze a környezet- és természetvédelem terén érdekelt civil szerveződéseknek is megvan a véleményük az uránbányászatról, hiszen az érintett terület egyike azoknak, melyeken a Natura 2000 program részeként a környezetvédelmi minisztérium madárvédelmi területet szándékozik létrehozni. Szabó István, a Kassa vidékén tevékenykedő Sosna Polgári Társulás elnöke három fő indokot hoz fel a kitermelés megkezdése ellen.

„Tudatosítanunk kell – mondja –, hogy az érintett terület mindig is rekreációs célokat szolgált, a megye területfejlesztési tervében is ekképp van meghatározva. Három évvel ezelőtt a város akciótervet dolgozott ki, mely a városi erdő peremterületeinek lakóterületté minősítését célozta meg, ám a polgárok és a természetvédők közbenjárására a megvalósításra már nem került sor. Az uránbányászattal kapcsolatban három fontos mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet. Elsősorban arra, hogy az érc kitermelésével megnövekedne a felszíni radonsugárzás. A kitermelt ércet a védett területen keresztül szállítanák el, ami szintén környezeti károkat eredményezne. Végezetül pedig: a feldolgozás során használt kénsav szintén veszélyes az életkörnyezetre.”

Tény, hogy a bányászatra kiszemelt területet keresztülszelő Csermely-patak, illetve a vízgyűjtő területén található két víztározó látja el ivóvízzel egész Kassát. Nem csoda tehát, ha a természetvédők felteszik a kérdést: ivóvizet akarunk vagy radioaktív fürdőt?

Nem kell félni

„Kevés a valóságalapja mind-annak, ami az uránbányászattal kapcsolatosan napvilágot lát – mondja Boris Bartalský, a kanadai cég leányvállalataként létrejött Kremnica Gold Rt. igazgatója. – Elsősorban tudatosítani kell, hogy nem nagy kiterjedésű lelőhelyről van szó; Csehországban például csak átlagosnak minősülne. A kitermelést természetesen nem a hegy tetejéről fogjuk megkezdeni, tehát fölösleges attól tartaniuk, hogy az eperjesi üdülőkörzet helyén esetleg meddőhányók fognak tornyosulni. Nem utolsó szempont az sem, hogy a lelőhely 250-300 méterrel a föld felszíne alatt található, így az ivóvízkészletet sem károsíthatja.”

Kérdésemre, hogy a helyszínen fogják-e feldolgozni a kitermelt ércet, nemleges választ kaptam.

„Az ércet további feldolgozás céljából Csehországba vagy Ukrajnába szállítanánk. ĺgy attól sem kell tartani, hogy a folyamat során felhasznált kénsav esetleg a környezetbe kerül” – világosított fel Bartalský.

Az engedélyek beszerzése évekbe telhet; az engedélyeket kiadó szerveknek addig is érdemes elmélázniuk afölött, mi haszna volna az államnak egy ilyen „kevésbé jelentős” lelőhely feltárásából (tudtommal a Tournigen Gold Corporation három, különösen fontos lelőhelyet szemelt ki magának Európában; az egyik ĺrországban található, a másik kettő Körmöcbányán, illetve Kassa mellett). Maga a mélységi kitermelés minimális számú munkahely létrejöttét eredményezné, és a kitermelt nyersanyag is külföldre kerülne (hogy ha kell, termékként jó pénzért visszavásárolhassuk).

A kérdés most az, hogy a környezetvédelmi vagy az ipari lobbinak engednek az érdekelt szervek. Mindenesetre szép volna, ha nem a radontól válna sugárzóvá a kassai jövőkép.

Az uránkitermelés és -feldolgozás veszélyei

Az uránlelőhelyek azért maradhattak fenn évmilliókon keresztül, mert nem kerültek érintkezésbe az oxigénnel és a vízzel. Amint megbolygatjuk a lelőhelyeket, a levegő és a víz óhatatlanul szennyezetté válik. Az uránkitermelés során ugyanis rádium- és radongáz keletkezik. Ez utóbbi belégzése tüdőrák kialakulásához vezet, míg a rádium az élelmiszerrel, illetve az ivóvízzel kerül a szervezetbe; alfarészecskéket sugároz ki, miközben a felezési ideje ezerhatszáz év.

Az urán feldolgozása arról szól, hogy különböző eljárásokkal koncentrációját 1-ről 75 százalékra növelik. Az így keletkezett terméket urán-oxidnak, bányászati szakzsargonnal kalácsnak nevezik. Egy tonna uránércből általában fél kiló kalács készíthető. A fennmaradt meddőkőzet tartalmazza az uránércben található radioaktivitás 85 százalékát; ezt általában meddőhányókban halmozzák fel. Mivel a nyersanyag állandóan érintkezik a levegővel és a vízzel, a szél, illetve a talajba szivárgó csapadék több száz kilométerre is elviheti a radioaktív port, részecskéket.

A fél kilogramm kalács 99,3 százalékát 238-as, hasadásképtelen uránizotóp alkotja. A hasadóanyagként hasznosítható 235-ös izotóp a természetes uránércnek ugyanis csak a 0,7 százalékát képezi. Az urándúsítás célja az, hogy ezt az arányt legalább 3 százalékra emeljék. A dúsítás rendkívül költséges eljárás; olyannyira, hogy nagyobb üzemek fenntartását csakis az USA, Oroszország, illetve Kína engedheti meg magának.

A világ uránérctartalékainak mintegy 70 százaléka Arizona, Új-Mexikó, Dél-Dakota, Ekvádor, Brazília, Namíbia, Dél-Afrika, Nigéria, Gabon, Kína, India államban, illetve Közép-Ázsia, Szibéria és Ausztrália olyan területein található, melyeken az eredeti őslakosság él. A legve-szélyesebb munkát gyakorta velük végeztetik el; a múlt század negyvenes-hatvanas éveiben például az észak-amerikai navajo indián törzs 1500 tagját alkalmazták az arizonai Red Valley-bányában. Közülük 1112-en rákos megbetegedésben haltak meg. Az USA-nak ezen a részén az eltelt öt évtized során több mint százmillió tonna meddőkőzetet halmoztak fel. Az USA volt a helyszíne annak a környezeti katasztrófának is, mely során mintegy 30 millió liter folyékony és csaknem 1100 tonna szilárd radioaktív hulladék került a Rio Puerco folyóba. Ausztráliában az East Finniss folyón történt hasonló esemény; néhány hónapon belül szinte az egész folyó élővilága elpusztult.

Bár a Kassa-melléki lelőhely „mindössze” 2,2 millió tonna ércet tartalmaz, ezen mennyiség helyszíni feldolgozása komoly környezeti terhelést jelentene.