Sorsában a történelem

Kelendőek Magdolna alkotásaiA szerző felvételeDe aztán hamarosan megálltunk Magda néni házánál. Őszes hajú, energikus hölgy sietett elénk, kedvesen üdvözölt minket, majd a ház legszebb szobájába tessékelt. Kissé csodálkozott ugyan, vajon mi érdekeset találhatnak az újságírók az ő egyszerű sorsában, de aztán mégis beszélni kezdett. Mesélt a szülőfalujáról, a kárpátaljai Rátról, a szüleiről, a két nővéréről, a férjéről. Csupa egyszerű, hétköznapi dologról, melyek lassan történetté, sorssá, történelemmé álltak össze. „Ráton, egy kárpátaljai kis faluban születtem 1950-ben. Szüleim egyszerű munkásemberek voltak. Édesapám, amolyan ezermester, édesanyám háztartásbeli volt. A falu egyedüli nevezetessége a három felekezet három temploma volt. A környékünkön mindenhol bezáratták a templomokat, csak a mi falunkban nem. Az emberek egyszerűen odaálltak elé, és a saját testükkel védték. Ezért a ráti népet azzal büntették, hogy nem vezettek be villanyt a faluba, nem aszfaltozták le az utakat. Ahogy hallom, még ma is olyan sárosak az utcák minálunk, mint gyermekkoromban voltak. A szüleim vallásosan neveltek, ám abban az időben nem volt könnyű megőrizni a hitünket. Kisgyerekként rendszeresen jártam templomba. A tanfelügyelők pedig a tanácsháza épületéből fényképeztek le minket akiknek a képét aztán az iskolában kifüggesztették egy faliújságra. Az alapiskolát Ráton végeztem el, középiskolába pedig már Szürtére jártam. Később Ungváron tanultam ki a szakácsmesterséget. Az iskolában nagyon nehéz dolgom volt, mert addig csak magyar nyelven tanultam. Ungváron a tanárok többsége ukrán volt, és orosz tankönyvekből tanítottak minket. Majdnem mindent szótárral a kézben tanultam. Azt mondták nekem: „Orosz kenyeret eszel, oroszul kell beszélned!” Hiába tudtuk egyesekről, hogy beszélnek magyarul, mégsem szóltak hozzánk az anyanyelvünkön. Végül mégiscsak sikerült befejeznem az iskolát. Oklevelet szereztem, még főzőversenyeket is nyertem. Később Ungváron és Csapban dolgoztam. A férjemmel, aki mátyóci volt, Nagyszelmencen ismerkedtem meg 1977-ben. Rokonoknál voltam épp látogatóban. Este elmentem a bálba, ott találkoztunk. Mivel már akkor is vízum kellett ahhoz, hogy az emberek átjárhassanak a határon, a vőlegényem egy évig elég furcsa módon udvarolt nekem. Mátyócról ment Nagyszelmencre a határhoz, én meg Rátról Kisszelmencre, csak azért, hogy beszélgethessünk. Ő a határ itteni oldalán állt, én a másikon. Az orosz határőrök ezt sem akarták megengedni, de néha vittünk nekik egy-egy üveg pálinkát, és akkor szemet hunytak. Aztán 1978-ban Ukrajnában összeházasodtunk, és én átköltöztem a férjemhez Csehszlovákiába.”

Amikor arról érdeklődöm, hogy mi volt a legnehezebb, mi okozott a legtöbb gondot az ideérkezésekor, azt mondja: „Az itteni emberek.” A szlovák nyelv elsajátítása nem esett nehezére, mert a két nyelv – az ukrán és a szlovák – nagyon hasonlít egymáshoz. Munkát könnyen talált, abban az időben inkább előnynek számított, ha valaki „odaátról” jött. Az életszínvonal is magasabb volt itt, mint a Szovjetunióban. A családban ugyancsak rendben mentek a dolgok. Megszülettek a gyerekek: a legidősebb, József 1979-ben, aztán öt évvel később még egy fiú, Gyula, és aztán egy kislány, Mária.

„A falu lakói azonban nehezen fogadtak be. Hiába voltam én is magyar, mint ők, mégis gyakran éreztették velem, hogy én csak egy »muszka« vagyok. Egyébként szépen éltünk. A férjem vasesztergályos volt, a Slovnaftban dolgozta le az egész életét, Vajánban. Amikor az üzem fölbomlott, őt is elengedték. Négy éve volt már csak a nyugdíjig. Ez nagyon megviselte. Azt hiszem, ez is hozzájárult a korai halálához. Egy nap átment a szomszédba segédkezni a disznóöléshez, ott hirtelen összeesett és meghalt. Mindössze 57 éves volt. Később én is munkanélküli lettem. A legkisebb lányom gimnáziumba jár, a középső fiam egyetemen tanul, Kassán. A legnagyobb fiam itthon van, munkanélküli. Mivel még nem töltötte be a huszonötödik életévét, nem kap semmilyen támogatást. A falu közepén áll egy félig kész házunk. Még a férjemmel kezdtük el építeni. Most elképzelni sem tudom, mikor és miből fogjuk befejezni. Özvegységi nyugdíjból, családi segélyből tartjuk fenn magunkat, amit ráadásul épp most csökkentettek. Gazdálkodunk és most, hogy több időm van, kézimunkázom.”

Szebbnél szebb horgolt terítők és kézzel festett húsvéti tojások kerülnek elő. Vendéglátónk elújságolja, milyen kelendőek az alkotásai, az ünnep előtt alig győzi teljesíteni a megrendeléseket. Azt mondja, még Amerikába is vittek a munkáiból, és nemrégiben kiállítást szerveztek belőlük. Amikor viszont arról kérdezem, hogy milyen gyakran látogat haza, elkomorodik.

„Amióta a férjem meghalt, nem voltam otthon. Édesanyám a múlt évben volt nyolcvanéves, úgy hallom, hogy mostanában sokat betegeskedik. Szeretnék átmenni hozzá. A határ a kertem végében húzódik, mégis több száz kilométert kellene utaznom ahhoz, hogy Eperjesen vízumot szerezhessek. Ha a három gyerekemet is el szeretném vinni a nagymamájukhoz, csak a vízumok több mint 4000 koronába kerülnének. Ezt most nem engedhetem meg magamnak. Nagyon szeretnék hazamenni, rakosgatom össze a pénzt, de nem tudom, mikor sikerül meglátni az édesanyámat. Jó lenne, ha megnyílna ez az átkelő itt, Kis- és Nagyszelmenc között. Bár most azt hallom, csak a két falu lakosai használhatják majd. Ha ez igaz, akkor rajtunk ez sem segít. Legalább évi egy látogatást engedélyezhetnének nekünk, hogy ne kelljen vízumot kérni ahhoz, hogy édesapám sírját meglátogathassam. Nagykapost és Ungvárt kikövezett út kötötte össze mindig. Ez a vidék összetartozott. Nem lehetne valahogy azt megoldani, hogy újra így legyen?”

Búcsúzkodunk, de ő marasztalna. Pálinkával kínál, azt mondja, várjuk meg a vacsorát, egykettőre tölt egy kis káposztát nekünk. Köszöntük, de indulnunk kellett. Hazafelé az autóban sokáig nem szóltunk egymáshoz. Hallgattunk, és csak néztük a kocsi ablaka mellett elsuhanó tájat.

Amerikában is keresik a megoldást

A szlovák–ukrán határon hatvan éve kettévágott falu, Szelmenc sorsára hívta fel az amerikai kongresszus figyelmét a washingtoni magyar lobbiiroda, az Amerikai Magyarok Kongresszusi Kapcsolatainak Központja. A kongresszus mintegy 200 tagot számláló emberi jogi frakciója a napokban levelet intéz Mikuláš Dzurinda szlovák miniszterelnökhöz és Leonyid Kucsma ukrán elnökhöz, s arra kéri őket, járuljanak hozzá határátkelőhely megnyitásához a faluban.

A falu lakosai tavaly októberben két fél székelykaput állítottak fel a határ két oldalán a helyzetük elleni csendes tiltakozás jeléül.

A washingtoni magyar lobbiszervezet komoly sikerként értékeli, hogy kezdeményezésére az amerikai törvényhozók az ügyben április 21-én a Capitoliumon meghallgatják Tóth Józsefet, Nagyszelmenc, valamint Illár Józsefet, Kisszelmenc polgármesterét. (MTI)