Rémes egy fesztivál!

A kísértetszálló egyik törzsvendégeA szerző felvételeReklámszöveg a plakátokon: „A kísérteteknek elegük volt a munkából az eddigi kilenc fesztiválon, most végre piheni vágytak. A bajmóci kastélyt ezért az ő igényeikhez alkalmazott szállodává alakítottuk át.” Az egyszerű halandók – vagyis a látogatók – azonban nem láttak rémeket, csupán néhány közepes maszkot, krinolinszoknyákat, parókákat, és nagy-nagy lelkesedéssel feljavított amatőr színészi képességet. Hogy hosszúra nyúlik majd a múzeumlátogatás, az már a bejáratnál észrevehető volt; két császári egyenruhába bújtatott, kifejezetten csúnya nő tíz percig ugratta egymást meg a nagy maszkban esetlenül mozgó szörnyeket (számunkra) teljesen értelmetlenül mígnem megérkezett a „szálló menedzsere”, aki némi erőltetett lelkesedéssel kísért, pontosabban terelgetett bennünket. Nem volt könnyű dolga, a látogatók hamar összekeveredtek, az egyik teremben még nem ért véget az előadás, a következő csoport már türelmetlenül toporgott az ajtó előtt. A műsort végig nagyon erősen jellemezte a szexualitás, a pirosított arcú szellem-tánctanár például az önként jelentkező férfiakat tapogatta, a „Füstölő – Szauna feliratú, fa utánzatú, festett papundekli doboz előtt szado-mazochisztikus vágyak elégültek ki, amikor a hóhér végigcsapkodott egy tizenhét éves forma, csupán egy lepedőbe burkolózó leányt, akinek kéjes üvöltözését szerintem még Trencsében is hallani lehetett. Szerencsére éppen az a korosztály hiányzott közülünk, akiben ez a látvány még kelt valamilyen (ellen)érzéseket, a csoportunk ugyanis zömében hat-hét éves gyerekekből és ötven-hatvanéves nagymamákból állt. Bármit is mondanak is Báthory Erzsébetről, ő olyan kádban egészen biztosan nem fürdött, mint amilyet most Bajmócon láthattunk. Néhány piszkos folt egy lepedőn, bordóvörös kocsonya egy lavórban és cukros málnaszörp állagú máz egy kancsóra kenve – ez jelképezte volna a vért. Drakulának még akkor is fehér maradt a kesztyűje, amikor végigtörölgette vele vérben (?) púderben (?) áztatott arcát. Felejthetetlen élményt jelentett (volna) számomra, hogy jártam a kék szalonban, ahol a legnagyobb magyar királyok és fejedelmek arcképeit láthattam a falakra festve, méghozzá magyar (nem latin!) felirattal, noha nézelődés közben végig néhány ripacs óbégatását kellett hallgatnom. Akkor kezdtem végre felébredni, amikor egy vécékefét markoló, magát fürdőmesternek nevező alak savas zuhanyt ígért a következő teremben – megjelenés kötelezően Ádám- és Éva-kosztümben –, ám ehelyett mindössze anynyi történt, hogy végigmehettünk egy sötét folyosón, és a boltívmélyedésekből kezek markolászták a jónépet. E sorok írója valószínűleg különösen veszélyesnek tűnhetett, mert még rá is ugrott valaki, nem szalonképesnek tartott szavak fennhangon történő kimondását kikényszerítve. A nap negatív érzés-repertoárjából már csak a viszolygás hiányzott, ám arra sem kellett sokáig várni: a hely szellemével szembeni minimális tisztelet jelét sem láttam, amikor az előbb említett nagypapák és nagymamák a Pálffy-kriptában a szarkofágra állították unokáikat fényképezkedés céljából.

Egy biztos: haladunk a Nyugat felé, ott már egyáltalán nem száraz egy múzeumlátogatás. A New York-i Musem of Natural Historyben például nagyon is nedves lett a képem, amikor egy, nem is túl nagy teremben megcsapott a dzsungel párás levegője, miközben az indiánok vígan eveztek a folyóban. Bajmócon egyelőre a közönség ette meg ezt a gyenge mesét, és nem őt a fene.