Pillanatképek Szepsiből

Hogy tényleg így volt-e, ennek nem célom most utána járni, de ez a sajtódokumentum is igazolja, a szepsi cigányoknak voltak roszszabb napjaik is. Ez a megállapítás persze még véletlenül sem kívánja azt sugallani, hogy a mostani helyzetüket közömbösen szemlélhetjük. ĺgy gondolhatta ezt a város polgármestere is, mert amikor tudomására jutott, hogy adminisztratív okokból a megkurtított szociális segélyt sem folyósította időben az állam, úgy döntött, hogy 500 korona rendkívüli kölcsönt ad a pénz nélkül maradt roma családoknak.

A rendőrségen adták a pénzt

Kint jártam Szepsiben a pénzosztás délutánján. A városházára mentem, mert azt hittem, a szociális osztály dolgozói fogják ellátni ezt a feladatot. Abban nem is tévedtem, hogy őket bízzák meg ezzel a munkával, de az meglepett, hogy a hitelszerződés aláírására a városi rendőrség kaszárnyájában került sor, és a pénzt is ott vehették fel. A városi rendőrségnek roma alkalmazottai is vannak. Azt mondják, hogy „a fajtájukbelire a romák jobban hallgatnak”. Próbálnak meggyőzni arról, hogy itt nem erőfitogtatásról van szó. Más az, ha egy közülük való mondja, hogy mit szabad, mit nem. A rendőrparancsnoktól megtudom, a roma segítőik kezdetben az iskolában, a tanítási órákon is bent maradtak. Erre azért volt szükség, mert a tanítónőt, ha elfordult, a nebulók – viccből – leköpködék.

„Ugyan kinek kellünk mi?”

Szepsi belvárosában, a Vizes utcán indulok el. Egy lebontott régi ház helyén hatalmas szemétkupac. Egy kövön magába roskadtan egy roma suhanc ül. Magyarul kívánok neki jó napot.

Hát az rám is férne – válaszolja.

Van valami baja? – próbálom szóra bírni.

Csak az van!

Mert?

Mert például még ma sem ettem – mondja. Aztán elárulja, hogy 23 éves. A napja azzal telik, hogy többször is végigkutatja a kukákat.

Sajnos, most már a kukákon is észrevenni, hogy rosszabbul megy az embereknek. Alig bukkanok valami használható dologra.

Dolgozott valamikor?

Már több mint két éve nincs munkám. Mecenzéfen, a gyárban dolgoztam, de már azt is bezárták.

Nincs munkája az apjának sem?

Apám már meghalt.

Hány tagú család maradt utána?

Öten vagyunk testvérek. Én vagyok az egyedüli fiú.

A lányok sem dolgoznak?

Ugyan kinek kellünk mi?! – kérdez vissza ingerülten, majd hátat fordít nekem.

A gyomrukon spórolnak

A másik ház elől egy rozsdamarta Zsiguli indul el. Egy roma asszony és sok gyerek integet utána.

Rokonok? – kérdezem a fiatalasszonyhoz lépvetól.

Somodiban laknak. Erre jártak, hát benéztek hozzánk – kapom a választ.

Jól mehet nekik, mert autójuk is van – vetem közbe.

Akkor vették, amikor még dolgoztak. Most már nekik sincs munkájuk. Nem sokkal jobb a helyzetük, mint a miénk.

A maga férje sem dolgozik?

Rokkant. Hova mehetne dolgozni eltörött hátgerinccel? Már kétszer operálták...

Nagy a család?

Hat gyerekem van.

Mennyi a havi bevételük?

Március 27-én lejárt az anyasági. Eddig a havi tizenöt ezret megkaptuk, de most már talán még négyezerötszázat sem kapunk. Eddig a szociális segély is hétezren felül volt, de azt mondják, most már csak ezerötszáz lesz... A villanyért most fizettem ki 1500 koronát, hatszázat kellett volna a vízért, de arra már nem futotta.

Mi lesz akkor a jővő hónapban?

Bele se merek gondolni! Biztos, hogy a gyomrunkon kell majd spórolnunk.

Mit szokott főzni?

Amire futja. Bablevest, lencselevest. Tizenöt literes a fazekam, alig fér fel a masinára. De hogy mi lesz ezután... Csak mosóporra 500 korona kell havonta. A fiú 16 éves, mennie kellene Kassára tanulni. Nem tudom, lesz-e rá pénzünk.

„Hát majd éhen halunk”

Egy megroggyant, két szoba-konyhás házhoz érek. Hegedűs Annát keresem, aki délelőtt felvette a polgármester által nyújtott 500 korona rendkívüli kölcsönt. Itt is sok gyerek áll a ház előtt. Igen készségesek, hívják azonnal az asszonyt. Egy s mást megtudok róla, még mielőtt kijönne:

Nincs neki senkije. Ő csak így él. Abból van, amit „adogálnak” neki – mondják egymást túlharsogva a roma tinédzserek.

Nem tudom visszaadni, már nincs meg a pénz – mondja félénken az ajtón kilépő Hegedűs Anna, és mivel nem mer közelebb jönni, én megyek hozzá, hogy megnyugtassam, minden rendben van a kölcsönével, nem azért jöttem, hogy visszaadja. Csak azt árulja el, hogy mire költötte a pénzt.

Ételre, meg ezt a cipőt vettem – mutat a lábán levő sportcipőre.

De azt tudja, hogy ezt a kölcsönt vissza kell majd adnia a városnak?

Mondták.

És lesz miből?

Én csak 1500 koronát kapok minden hónapban.

Ez a maga háza?

Nem, az Iveta Rybárováé. Nekem senkim, meg semmim nincs. Ő fogadott be. Neki sincsenek gyerekei. A testvéreivel és azok gyerekeivel élünk itt. Tizenketten. A lánytestvére süketnéma, azt is ő gondozza. Eddig hatezer koronát kaptunk összesen. Abból éltünk.

És ezután?

Ha nem lesz mit ennünk, hát majd éhen halunk – mondja.

Négyen háromezerből

Karján gyerekkel, meg egy másikkal, aki hátulról csimpaszkodik a szoknyájába, jön be egy asszony a kapun.

Én is voltam az 500 koronáért, de nem adtak nekem. Azt mondták, hogy én e héten már megkapom a segélyt. Nincs egy vasam sem. Nem tudom miből kivenni az orvosságot a gyereknek – panaszolja.

Milyen nagy a családja? – kérdezem.

Ez a két gyerek van, meg én.

Férje nincs?

Ő a börtönben van.

Miért ítélték el?

Lopásért.

Mikor szabadul?

E hónapban talán hazajön.

Várja?

Várom.

Négyüknek mennyi jövedelme lesz?

Azt mondták, hogy talán háromezer koronát fognak adni.

„Nem fogom hagyni, hogy betörjön”

36 éves vagyok, de a jövőt elég sötétnek látom – mondja Funti Alena, majd így fakad ki: – No mondja meg, hogy lehet 10-11 gyerekkel megélni háromezer koronából? Az én uram sem dolgozik, mert két éve hiába keres állást, nem veszik fel sehova. Már a fehéreknek sincs munka.

Most hol van a férje?

Vasért ment. A vasgyűjtéssel még lehet naponta 70-100 koronát keresni, ha ügyes az ember. Ő ezzel keresi meg a gyerekeinek a kenyeret. Ha felkelnek reggel, máris enni kérnek. Sírnak, ha nincs mit adnom nekik. Azt nem fogom hagyni, hogy betörjön valahova, meg azt se, hogy lopni menjen. Ha lecsuknák, mi lenne velünk?!

Ha másutt találnának munkát, elmennének oda?

Ha tudnám, hogy jobb élet lesz ott, akkor elmennék. Ennyi pénzből nem lehet élni.

Színfoltok az unióban

A Bódván is sok víz lefolyik még, míg e házikók roma lakóinak életében valami jobbra fordul. Legalább az, hogy a mindennapi betevő falatjuk meglegyen. Erre gondolok, amikor a hídon állva, 2004 márciusának végén búcsút intek az itt maradóknak. Meg arra is, hogy májustól velünk együtt ők is sajátos színfoltjai lesznek az Európai Uniónak...