Pillanatképek a világ kezdetéről##3#

Üdvözöljük a Magas-Tátrában! A turistákat még egy-két évig vonzani fogja a lepusztult táj látványa. Somogyi Tibor felvételeAlig négy nappal a „nulladik napot” követően fölfelé araszolgatunk a Magas-Tátra lejtőin, Csorba (Tatranská Štrba) felé. Itt, az alacsonyabban fekvő területeken nyoma sincs a pusztításnak; a fenyvesek délcegen állnak, néhány helyen látunk csak kidőlt fákat. Hó viszont van bőven, kivitelre is jutna belőle. Amolyan hamisítatlan tátrai szél fúj, hol az egyik, hol meg a másik oldalról rohamozva meg gépkocsinkat. A két elem – a szél és a csapadék – együtt megteszi a magáét, néha az autó elejét sem látjuk. Mások is így lehettek ezzel, mert ahogy egyre magasabbra kapaszkodunk, úgy nő az árokba fordult autók és a félreállított kamionok száma. Azon még nem csodálkozom, hogy a törökök hólánc nélkül vágnak neki a Kárpátok legmagasabban fekvő hágóinak, ám hogy a helyi viszonyokat jól ismerő lengyeleket és hazaiakat mi vezérli, amikor eme nélkülözhetetlen kellék nélkül rohamozzák meg a Magas-Tátrát, örök titok marad számomra. Igaz, Hannibál is hólánc nélkül kelt át elefántjaival az Alpokon, mégis eljutott egész Rómáig.

Mi is eljutunk – a Hubert Szállóig. Majd elkövetjük azt a hibát, hogy hegymenetben megállunk, és úgy néz ki, el sem indulunk többé. Már-már komolyan fontolgatjuk, hogy feltesszük a hóláncot, amikor mentő ötletem támad: majd én kisegítem a lóerőket! Az autóból kiszállva combközépig merülök el a hóban, és arra gondolok, milyen jó is lenne most a Csallóközben, mert ott csak mínusz két fok volt, amikor hajnalban elindultunk. Ehhez képest strandidő...

Aztán mégiscsak befutunk Csorbába, ahol budapesti kollégák „táncoltatják lovukat” az út közepén, de nem hetykeségből, hanem mert a finom nyári pneumatika csak nem akar megkapaszkodni a tükörsima úttesten.

„Amott, a szálló mögött az egész erdő fekszik” – bök állával a Rysy Szálló alkalmazottja a tejszínű hóförgetegbe, miközben beljebb invitál bennünket. „Hiszem, ha látom” – dörmögöm bele a teásbögrébe, mert bár túlléptük az ezerméteres tengerszint fölötti magasságot, a hóförgeteg miatt a Tátrát még nem igazán láttam.

Kárfelmérés felső fokon

A cserkész-dzsemborik hangulatát idézi a szálló konferenciatermében zajló sajtótájékoztató, melyen jelen van a természeti katasztrófa sújtotta övezet valamennyi nemzeti parkjának igazgatója. A szélvihar ugyanis nem csak a Tátrai Nemzeti Parkot tarolta le; kijutott belőle az Alacsony-Tátrában és a Murányi-fennsíkon található nemzeti parkoknak, valamint a felső-árvai és a kiszucai tájvédelmi körzeteknek is. Az igazgatók tehát részletesen tájékoztatnak a károkról, bár a sajtó jól értesült képviselőit most már inkább az érdekli, tényleg van-e kilátás telekspekulációkra, és az erdők helyén valóban sípályák épülnek-e majd. Amikor a felelős munkatárs – a TANAP zoológusa – odaér mondókájában, hogy telelőhelyeik megsemmisülése miatt a medvék és mókusok idegesek, a sajtó felnyerít. Aztán kiderül, hogy amit a Magas-Tátrában tapasztalunk, az csak a pusztulás leglátványosabb része; hasonló károkat szenvedett valamennyi természetvédelmi övezet, ám a legtöbb helyen – a terep tagoltsága és a változatosabb domborzati viszonyok miatt – a jelenség szórványosan észlelhető. Itt egy fél hektár, amott kétszáz fekszik; attól függően, szélvédett, vagy szélnek kitett hegyoldalról van-e szó – világosít fel Marián Jasík mérnök, a NAPANT – Alacsony-Tátrai Nemzeti Park igazgatója, hozzátéve, hogy ez a kidöntött fa mennyiségén mit sem változtat. Körülbelül tizenkétezer hektáron két és félmillió köbméter fenyő hever, ami az ország évi tűlevelűfa-kitermelésének a 90 százaléka. Nagy részét nyilván elszállítják, ha engedi az idő, de a megközelíthetetlen helyeken, illetve a tőzeglápokon a fa ott marad. Lévén szó puhafáról, gyorsan elbomlik, ám számítani kell azzal, hogy a nyári szárazság idején elég egy autó ablakán kidobott csikk, hogy a száraz, gyantás fa puskaporként lobbanjon be, egész hegyoldalakat borítva lángba.

A parkőrök – „ha már összejöttünk” alapon – a találkozó végén elfogadnak egy határozatot, mely arról szól, hogy a nemzeti parkok az ország legjelentősebb természeti értékei, ezért nem ártana, ha az érintett tárcák fokozott figyelmet szentelnének a védett területeken folytatott erdőgazdálkodásnak; majd szétszélednek, hogy folytassák a károk felmérését. Mit mondjak – tavaszig bőven lesz dolguk ...

Más szemszögből nézve

József Attila nyomán szabadon – fehérek közt európaiként – a közel három tucatnyi zöldbe öltözött parkőr között végül találok egy igazi természetvédőt. Stanislaw Czubernat mérnök, a lengyelországi Tatrzansky Park Narodowy igazgatója harmadik generációs erdész, Zakopanéban született, él és dolgozik, minden gondolata és élete minden mozzanata a Magas-Tátrához köti. A sajtótájékoztatón azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a természeti katasztrófa kapcsán kijelentette: szó sincs itt katasztrófáról; ezzel önként vállalta a porcelánboltban settenkedő elefánt szerepét.

„Nézze: amit a parkőrök, a sajtó és a politikusok is katasztrófának neveznek, az egy nagyon is előrelátható folyamat első mozzanata – mondja Czubernat úr. – Mária Terézia uralkodása idején rendelték el, hogy a tátrai területeket erdősíteni kell, majd a folyamat a XX. század húszas-harmincas éveiben folytatódott, és a szocializmus idején tetőzött. A baj az, hogy erre a Magas-Tátrában nem őshonos, Bajorországból behozott lucfenyő-csemetéket használták; ez a fafajta gyorsan növekszik ugyan, de nagyon sekély gyökeret ereszt, azonkívül pedig jelentős szerepet játszik a podzolosodási folyamatban, átalakítva a talajt. Nem csodálom, hogy az északnyugatról betörő szél gyökerestől forgatta ki a fákat, egész erdőket tarolva le; inkább azt tartom érdekesnek, hogy mindez csak most történt meg. Különben meg: az erdők pusztulása teljesen természetes folyamat, a kőolajmezők kialakulása is ennek köszönhető. Az idegenforgalom és az erdőgazdálkodás szempontjából nézve persze katasztrófa, hogy ezek a már-már kultúrtájnak számító erdők tönkrementek, de ez csak egy a sok szempont közül. A lucfenyő is csak egyike a tátrai tájat alkotó élő szervezeteknek. Nagy hangsúlyt kell majd fektetni arra, hogy a kármentés során nehogy tönkretegyük a kidőlt fák alatt, a cserje- és mohaszinten megbúvó ritka növényeket, társulásokat. Ez az igazi kihívás a tátrai természetvédők számára.”

Kérdésemre, hogy pusztított-e a szélvihar a nemzeti park lengyelországi részén is, igennel válaszolt.

„Hogyne, bennünket sem kímélt – mondta –, de tarolt 1968-ban is, kétszázezer köbméter fát forgatva ki tövestől, és két évvel ezelőtt is, aminek hatvanezer köbméter fa látta a kárát. Ezzel mindig számolni kell; a következő generációk pedig egy másik Magas-Tátrát fognak megismerni.”

Se előre, se hátra...

Mi egyenlőre ezt a mostanit szeretnénk megismerni, ha az időjárás is engedné... de nem engedi. Tátraszéplakig (Tatranská Polianka) jutunk az egyre dühödtebben tomboló hóviharban, kétszer is meggondolva, merre térjünk el úgy, hogy vissza is tudjunk jönni. Aztán Széplakon maradunk.

Ez a mindössze 140 lelket számláló település a Csorba-tóhoz vezető út kiindulópontja volt, míg a Természet másképp nem döntött. Számos hegyi szálló épült itt, sőt egy rendkívül csinos gyógyintézettel is büszkélkedhetett egész november 19.-ének estéjéig. Ekkor „kapta le” a szél az épület tetejét, és rakta le mintegy tíz méterrel arrébb – ugyancsak megviselt állapotban. Összegyűrt és eldobott sztaniolpapírként hever a több tonnányi pléh a szanatórium udvarán, a gerendázatból pedig – mintha csak üzenni akarna – megdőlt fejfákhoz hasonló alakzatokat formált a vihar. Más épületek tetején egyszerűen csak felgyűrte a pléhet, mint a szardíniás doboz tetejét. Siralmas állapotban találjuk a helyi érdekű kisvasút pályáját is. A villanyvezeték tartóoszlopai a lehető leglehetetlenebb alakot vették fel; mivel jól be vannak betonozva, a szél nem forgatta ki, „csak” bizarr szobrokká gyúrta őket. A vihar erejét jól érzékelteti, hogy a templom tetejéről lefordította a keresztet.

Azért mégis megkockáztatunk egy felderítő utat – ha a Csorba-tó elérhetetlen, Újtátrafüred (Nový Smokovec) felé vesszük az irányt. A helybéliek az út szélén itt is, ott is bőszen tüzelik a házakra dőlt, feldarabolt fát – mintha csak bosszút akarnának állni a Természeten. Pedig inkább tisztelni kellene... Hat szál derék fenyő „támasztja” a helyi vendéglátó-ipari szakközépiskola épületét, a Grand Hotel-t is néhány. Motorfűrésszel „felfegyverzett” munkások próbálják megtisztítani a települést a fáktól, hogy legalább az üzlet, a buszmegálló és az ivó elérhető legyen. Valahogy mintha hiányozna belőlük a meggyőződés, amit nem is csodálok, hiszen ötödik napja birkóznak a nyolc-tíz méteres „karácsonyfákkal”. Hogy a katonaság hol van és mit csinál ilyenkor, nem tudom. Abban viszont a helyiek is egyetértenek velem, hogy ilyen helyzetben elsőként őket kellett volna a helyszínre vezényelni. Később tudom meg a rádióból, hogy már 40 katona dolgozik a tátrai katasztrófa következményeinek elhárításán. Megnyugszom – ha már a hadvezetés is észrevette, hogy különleges helyzet állt elő, nagy baj nem lehet...

Magyarszkí tatranci

A poén kedvéért mindenképp idekívánkozna, hogy „de a kocsma bezzeg hangos”, ám a tátraszéplaki, nemes egyszerűséggel csak „Bisztró”-nak nevezett ivó elég csendes. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy teraszának két falát egyszerűen elfújta a szél, magával ragadva a vezetékre csatlakoztatott gázkályhát is. A tulajdonos, az Ipoly mentéről származó Tóth Pista „tátrai módra” fogad bennünket, azaz fölösleges kérdések nélkül hozza az életmentő forró italt. „Ilyenek vagyunk mi, tátraiak” – magyarázza, majd hallva, hogy magyarul beszélgetünk, társul, s rövidesen kiderül, hogy a kis község mintegy 20 lakosa magyar ajkú. Az ajtó tízpercenként nyílik, de nem szomjas vendégek, hanem fáradt autósok érkeznek – segítségért. Rövidesen közös erővel lódítjuk odébb a falu eleji emelkedőn megrekedt autókat, egyiket a másik után, és megérkeznek a tűzoltók is, hogy „helyére rakják” a vasúti átjáró közepén megrekedt autóbuszt. Komótosan dolgozunk – nekik ma ez a 18. riasztásuk, a vonattól meg nem kell tartani. Pár száz méterrel odébb vesztegel, behavazva, a tetejére dőlt fenyők „oltalmában”. Tavaszig biztos nem indul.

„Hogy milyen volt a pénteki vihar? – felel kérdésemre kérdéssel az egyik helybeli lakos, Péter úr – Hát, érdekes. Először csak az egyre erősödő szélre figyeltem fel, majd mintha géppuskatüzet nyitottak volna, ropogtak az egymásra zuhanó fák. Aztán órákon át csak a szél ordítását lehetett hallani. Épp hetest játszottunk itt, a bisztróban, alig hallottuk egymás hangját.”

Kérdésemre, hogy távol maradnak-e ezek után a turisták, szinte valamennyi helybéli nemleges választ ad. Idén biztosan nem – vélekednek, mert az ember már csak olyan, hogy képes elkutyagolni a Magas-Tátrába azért, hogy saját szemével lássa a pusztulást. A katasztrófaturizmus is az idegenforgalom egyik fajtája; remélni lehet csak, hogy a jövő nem erről szól. Ha már a köztársasági elnök is megsiratta a Tátrát, talán van rá esély, hogy a helyreállítás „erőltetett menetben” megy végbe.